Az ablakomból látható hegyvonulat tetején különösen élénken forognak ma a szélturbinák lapátjai. A tegnap esti vihar után még mindig erős a szél, ami sok kilowattóra energiát táplál be a villamosenergia-hálózatba, pontosan nulla pluszköltség (a közgazdászok szóhasználatában: határköltség) mellett. A rettenetes megélhetési válságban a talpon maradásért küzdő embereknek mégis annyit kell fizetniük ezekért a kilowattórákért, mintha a Texasból Görögország partjaira szállított, legdrágább cseppfolyósított földgázból állították volna elő. Ennek az abszurditásnak, amely nemcsak Görögországot és Európát érinti, véget kell vetni.

Az abszurditás abból a tévhitből fakad, hogy az államok képesek hatékony villamosenergia-piaci versenyt szimulálni. Minthogy egyetlen villamosenergia-kábel lép be otthonunkba vagy vállalatunk épületébe, ha a piacra bíznánk a dolgokat, az tökéletes monopóliumhoz vezetne – amit senki sem kíván. A kormányok azonban úgy döntöttek, hogy szimulálni tudják a piaci versenyt, és ki tudják váltani a villamosenergiát előállító és elosztó közműveket. Nem tudják.

Az Európai Unió energiaszektora jó példája annak, hogy mit tett a piaci fundamentalizmus a villamosenergia-hálózatokkal világszerte.

Az EU arra kötelezte tagállamait, hogy válasszák külön a villamosenergia-hálózatot az erőművektől, és privatizálják az erőműveket – hogy ezáltal új cégek jöjjenek létre, amelyek majd versengenek egymással azért, hogy villamos energiával láthassák el az energiahálózatot birtokló új vállalatot. Ez a vállalat pedig a kábeleket majd további vállalatoknak lízingeli, amelyek a nagykereskedelmi áron megvásárolt villamos energiát egymással versengő kiskereskedelmi árakon kínálják majd a lakossági és vállalati ügyfeleknek. A termelők közötti verseny minimalizálja majd a nagykereskedelmi árat, a kiskereskedelmi szektorbeli verseny pedig majd biztosítja, hogy a végfelhasználók alacsony árakat és minőségi szolgáltatást kapjanak.

Sajnos azonban mindez elméletben sem működik – gyakorlatban meg pláne.

A szimulált piac egymásnak ellentmondó követelményeknek kellene, hogy eleget tegyen. Egyrészt a hálózatban található villamos energia mennyisége minden időpillanatban minimális kellene, hogy legyen, másrészt a befektetéseket a zöldenergia-szektorba kellene becsatornázni. A piaci fundamentalisták erre kételemű megoldást javasoltak: újabb piacot hoztak létre az üvegházhatású gázok kibocsátási engedélyei számára, másrészt határköltség-alapú árképzést vezettek be – ami annyit jelent, hogy minden kilowattórányi villamos energia nagykereskedelmi ára a legköltségesebb kilowattóra árával kell, hogy megegyezzen.

A kibocsátási engedélyek piaca arra volt hivatott ösztönözni a villamosenergia-termelőket, hogy kevésbé szennyező energiahordozókra álljanak át. Ebben a rendszerben a fix adóval ellentétben a szén-dioxid tonnánkénti kibocsátásért fizetendő költséget a piac határozza meg. Elviekben minél inkább az olyan borzasztó tüzelőanyagokra támaszkodik az ipar, mint amilyen a lignit, annál nagyobb lesz az EU által kiadott kibocsátási engedélyek iránti kereslet. Ez felveri az engedélyek árát, ami még erőteljesebben ösztönzi a vállalatokat, hogy földgázra – majd végül a megújulókra – álljanak át.

A határköltség-alapú árképzés a villamosenergia-ellátás minimális szintjének biztosítására szolgált volna – azáltal, hogy megakadályozza, hogy az alacsony költséggel dolgozó energiatermelők aláígérjenek a magasabb költséggel dolgozó energiavállalatoknak. Az árak elegendő profitot és kellő okot biztosítottak volna az alacsony költséggel dolgozó energiavállalatoknak, hogy olcsóbb, kevésbé szennyező energiaforrásokba kezdjenek befektetni.

Hogy jobban lássuk, mi járhatott a szabályozók fejében, tekintsünk egy vízerőművet és egy lignittüzelésű erőművet. A vízerőmű megépítésének fix költsége magas, az energiatermelés határköltsége viszont nulla: ha a víz egyszer elkezdi forgatni a turbinákat, az erőmű által előállított következő kilowattórányi energia költsége nulla. Ezzel szemben a lignittüzelésű erőmű megépítése sokkal olcsóbb, az energiatermelés határköltsége azonban pozitív: minden egyes kilowattóra megtermeléséhez adott mennyiségű költséges lignit szükséges.

Azzal, hogy a vízerőművel előállított kilowattórányi energia minimális árát a lignitből nyert kilowattórányi energia határköltségének szintjén rögzítette, az EU vaskos profittal kívánta jutalmazni a vízerőmű-vállalatot. A szabályozók azt remélték, hogy a vállalat ezt a profitot újabb megújulóenergia-kapacitás kiépítésébe fekteti majd. Eközben a lignittüzelésű erőmű szinte alig termel profitot (mivel az értékesítési ár épphogy fedezi az előállítás határköltségét), ugyanakkor egyre nagyobb összegeket kell engedélyekre költenie, hogy tovább szennyezhessen.

A valóság azonban szigorúbb volt az elméletnél. Ahogy a világjárvány nagy károkat okozott a globális ellátási láncokban, a földgáz ára először megnőtt, majd Ukrajna orosz invázióját követően háromszorosára emelkedett. Egy csapásra

már nem a legszennyezőbb tüzelőanyag (a lignit) volt a legdrágább, ez pedig a fosszilis tüzelőanyagokba és a cseppfolyósított földgáz infrastruktúrájába történő hosszú távú befektetések növelését ösztönözte. A határköltség-alapú árképzés segítségével az energiavállalatok óriási járadékokat sajtoltak ki a felháborodott kiskereskedelmi fogyasztókból,

akik ráébredtek, hogy sokkal többet fizetnek a villamos energia előállításának átlagos költségénél. Aligha meglepő, hogy a lakosság, miután sem saját zsebére, sem a környezetre nézve nem látta semmiféle előnyét a feje felett forgó és a tájat is elcsúfító lapátoknak, a szélturbinák ellen fordult.

A földgáz árának növekedése rávilágított azokra a tovagyűrűző hibákra, amelyek akkor jelentkeznek, ha egy szimulált piacot egy természetes monopóliumra próbálunk ráhúzni. Láttuk, milyen könnyen összejátszhatnak az energiatermelők, hogy rögzítsék a nagykereskedelmi árat. Láttuk, hogy a szemérmetlenül nagy profitjuk – mindenekelőtt a megújulókból származó profitjuk – hogyan fordítja szembe az állampolgárokat a zöld átmenettel. Láttuk, hogy a szimulált piac akadályozza a közös beszerzéseket, amelyek enyhíthették volna a szegény országok energiaköltségeit. Láttuk,

hogy lett a kiskereskedelmi energiaszektorból kaszinó, amelyben az energiaipari vállalatok a villamos energia jövőbeli árán spekulálnak. Jól menő időszakokban nagy profitot tesznek zsebre, ám amikor a szerencse elpártol tőlük, rögtön az államtól kérnek mentőövet.

Ideje elengedni a szimulált villamosenergia-piacokat. Helyettük közcélú energiahálózatokra van szükségünk, amelyekben a villamos energia ára az előállítás átlagos költsége egy kis felárral. Szén-dioxid-adóra (karbonadóra) van szükségünk, és az ebből befolyt összeggel a szegényebb állampolgárokat kell kompenzálni. Nagyszabású, Manhattan-terv-szerű befektetésekre van szükségünk a jövő zöld technológiájába – zöld hidrogénbe, tengeren úszó nagyméretű szélfarmokba. Végezetül pedig a meglévő megújuló energiaforrások (napenergia, szél, akkumulátorok) önkormányzati tulajdonú helyi hálózataira van szükség, amelyekben a közösségek az általuk igényelt energia tulajdonosává, kezelőjévé és haszonélvezőjévé válnak.