Augusztus 22-i hír, hogy 715 milliárd forintért kelt el a brit Vodafone telekommunikációs cég magyarországi leányvállalata. 49 százalékos tulajdonrészért cserébe 350 milliárdot a magyar állam finanszíroz, a maradék 51 százalékot pedig egy NER-közeli informatikai cég, a 4iG vásárolja meg hitelből. A Vodafone felvásárlásával kétpólusúvá válik a piac, a Vodafone egyetlen valódi vetélytársa a Telekom marad.
Hogy mi szükség lehet erre az óriási befektetésre az elszabaduló infláció és megélhetési válság közepette, amikor növekszik a költségvetési hiány, nem magától értetődő – és akkor még enyhén fogalmaztunk. Nagy Márton gazdasági miniszter szerint „le kellett csapni” erre a kivételes lehetőségre ebben a „stratégiai iparágban”.
Május óta azt is tudni lehet, hogy a 4iG a német Rheinmetall-lal partnerségben a hadiipart is gyarapítani fogja. Nem véletlen a párosítás, a telekommunikációs és informatikai technológiának a hadszíntéren is egyre fontosabb szerepe lesz.
Ilyen fajsúlyú gazdasági tranzakciók után mindig felbukkannak elemzések, kommentárok, amik a NER lényegét igyekeznek megfogalmazni. Ahogy azt már megszokhattuk, ellenzéki hangok újfent a NER-tőke „piactorzító” hatásáról értekeznek, míg a kormánylapok a megszokott módon üdvözlik a „magyar túlsúlyt” az iparágban. A kormányzati kommüniké a Vodafone felvásárlását többek közt a médiapiac „magyar tulajdonba vételéhez” hasonlította – igaz, ez a „magyarosítás” inkább magyar nyelvű lapok bezárását és tönkretételét jelentette, mintsem működtetésüket.
A Vodafone Zrt.-nél továbbra is versenyelvű, profitalapú működésre számíthatunk. Holott mára a telekommunikációs eszközök olyannyira a mindennapok részévé váltak, hogy a biztosításuk akár a közszférához is tartozhatna.
Ehelyett az a forgatókönyv fog érvényesülni, hogy bár ”mi” fizettünk érte, a Vodafone nyeresége valaki másé lesz.
Az állam beavatkozása „a piaci viszonyokba” a piaci viszonyok érdekében nem újkeletű. Emlékezetes példa a „piac” helyreállítására állami segítséggel a bankrendszer megmentése 2008-09-es összeomlása után. Mondhatni, ez volt az első olyan mozzanat a XXI. században, ami azt vetítette előre, hogy a versenykapitalizmus és a demokrácia korszakát a monopolkapitalizmus és az ehhez illő pártmonopólium fogja váltani. Először az állam „csak” beavatkozik a piac oldalán, hogy így konzerválja a gazdasági viszonyokat. A folyamat előrehaladtával viszont piac és állam egymásba fonódik, ami a gazdasági és politikai hatalom monopolizálódását is maga után vonja.
Ez a váltás a versenykapitalista demokrácia és a monopolkapitalista pártállam között különösen látványos hazánkban. Az olyan ügyletek, mint a Vodafone államosítása és mélyállamosítása a 4iG-n keresztül, Orbán hatalmának gazdasági talapzatát erősítik. De a monopolizálódó tőkének is szüksége van arra a stabil hatalomra, amit az Orbán-kormány nyújtani tud.
Nem először fordul elő ilyen a történelemben. Elég csak elővennünk Justus Pál 1945-ben megjelent fasizmusról szóló írásait – először mint tragédia, másodszor mint bohózat, ugyebár. Így ír a szociáldemokrata költő és műfordító az I. világháború korszakáról:
„Az ingadozó nagy iparvállalatokat és főleg nagybankokat az állami támogatás, a nyílt, vagy leplezett államosítás mentette meg az összeomlástól. Ez történt Ausztriában, Németországban, Olaszországban, de a „demokratikus országok” egész sorában is. Félreértések elkerülése céljából meg kell jegyeznünk, hogy nem az államnak a magángazdaságba való egyoldalú beavatkozásáról van szó. A gazdasági élet államosításával egyidőben és párhuzamosan az állam szerkezete is megváltozik. Új funkciókat vállal magára, a társadalmi termelőeszközök mind nagyobb részének közvetlen tulajdonosává válik, nagy, sőt csakhamar a legnagyobb vevőként és eladóként jelentkezik a piacon, — aminek következtében a piac a szó eredeti értelmében csakhamar megszűnik működni és létezni — s így befolyása döntő jelentőségű lesz a még magánjellegű áru- és tőkeforgalomban is.”
Justus Pál szerint a „demokrácia” és a „diktatúra” nem két ellentétes politikai forma, hanem a kapitalista fejlődés két egymásra következő szakasza. A fasiszta „diktatúrában” fent marad számos „formális-demokratikus intézmény”, például a formálisan demokratikus, de propagandisztikus és „teátrális” népszavazások intézménye is. A fasizmusnak ezért a diktatórikus módszerek használatánál fontosabb jellemzője az állam és a nagytőke egymásba szövődése.
Amikor a „versenykapitalizmus” már nem versenyképes, és a piac „láthatatlan keze” csak az állam nagyon is látható segítő kezével maradhat hatékony, „piac” és „állam” végül egyveledik – ahogy a Vodafone ügyben sem élesen szétszálazható „piac” és „állam”.
A fasizmus tehát nem leszámolás a régi „piaci” viszonyokkal, hanem azok megőrzésére tett kísérlet. Az ideológiája is a régi viszonyokat dicsőíti. A fasizmushoz leginkább a lecsúszó kispolgárság, az „új proletárok” vonzódnak, akik elvesztett privilégiumaik miatt vágyódnak kényszeresen a „normalitásra”, abban a hitben, hogy létezik a kapitalizmusnak egy „normális” változata, ahová vissza lehet térni.
Ismerős? De nem egészen ugyanaz. Justus Pál azt írja, „a fasiszta mozgalom csak akkor válik fasisztává, amikor sikerül a tömegeket megmozgatnia”, mert a fasizmus „a tömegek mozgalma a tömegek ellen”. Ilyen tömegmozgalom ma nem csak hogy nincs, de a rendszer nem is érzi szükségét. Mert nem létezik az a másik mozgalom sem, ami a tömegek mozgalma a kevesek uralma ellen…
