Az Utcáról Lakásba Egyesület mintegy tíz éve újít fel rossz állapotú budapesti lakóingatlanokat, hogy azokat – a helyi önkormányzatokkal kötött megegyezések alapján – rászorulóknak bérbe lehessen adni szociális alapon. Az egyesületnek általában évente két lakás teljes felújítására és bebútorozására van kapacitása, ám idén a Józsefvárosi Önkormányzattól sikerült elnyerni plusz egyet, így idénre kibővült a kvótájuk. Ebbe a lakásba fog várhatóan még ősszel beköltözni Szilvi, a férje, és Lóri, az unokájuk. A felújításon jártunk.

Szilvi és élettársa 30 éve jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, az utóbbi évek rengeteg megpróbáltatás elé állították őket. Unokájuk, Lorena, vagy ahogy mindenki hívja, Lóri, 6 évvel ezelőtt, 3 évesen került a gyámságukba, miután édesanyja nem tudta tovább nevelni, állami gondozásról szó sem lehetett.

Miközben a nagyszülők erejükön felül igyekeztek mindent megadni unokájuknak, egyre bizonytalanabbá vált lakhatásuk. Korábban Szilvi anyósánál laktak, akinek azonban elvitte a lakását a devizahitel-válság. Próbáltak önkormányzati lakásra pályázni, de sosem kaptak, az albérletkeresést pedig a roma származásuk miatti egyértelmű diszkrimináció, a megfizethetetlen bérleti díjak és a több havi kaució igénye lehetetlenítette el. Volt, hogy ismerősüket kérték meg, telefonáljon helyettük a bérbeadóval – mindhiába.

„Ha roma vagy, kisgyerekkel vagy, kész, lehetetlenség” – mondja Szilvi.

Mindketten dolgoztak, Szilvi 8 órában takarított a BKK-székházban, mégsem tudtak annyi pénzt összekuporgatni, hogy teljen biztos lakhatásra. A külvilág számára láthatatlanul váltak hajléktalanná: rokontól rokonhoz költöztek néhány szatyor holmijukkal, hol néhány hétre, hol hosszabb időre.

„Ők is albérletben laknak, kis szoba-konyhákban, vagy ha kétszobás is volt, ott is van 2-3 gyerek. Amikor pedig több generáció van bezsúfolva egy lakásba a 6 hónapostól a 60 évesig, az nem éppen komfortos”

– magyarázza Szilvi. Így hát helyszűkében ő és Lóri együtt ingáztak a rokonok között, a nagypapa pedig külön húzódott meg testvérénél – szétszakadt a család. Szilvi munka után elment unokájáért az óvodába, de egészen este nyolc-fél kilencig játszótereken, ingyenes játszóházban, a városban járva-kelve töltötték a napot, szinte csak aludni mentek haza.

„Volt, hogy az Ikeában, a baba-mama mosdóban mosdattam le, rendbe raktam, kimostam a ruháját, a kézszárítóval szárítottam a pólót, hogy másnap reggel szépen tisztán menjen az oviba, és így éltünk. Ezek ritka dolgok voltak, mert azért a rokonok segítettek, de amikor nekik is csak egy szoba-konyhájuk van, és van három picijük, mit tudnak mondani?”

Így ment ez négy éven át, Lóri ovis évei alatt. Szinte senki sem tudta, hogy nincs biztos lakhatásuk, mígnem Szilviből egy nap ki nem szakadt az elkeseredettség a Láthatatlan Tanoda munkatársai füle hallatára, ide járt ugyanis foglalkozásokra Lórival.

A saját lakhatáshoz vezető út

A tanodában – amely az óvoda mellett egy másik biztos pont volt a kislány életében – meghallgatták Szilvit, és azt ajánlották neki, vegye fel a kapcsolatot az Utcáról Lakásba Egyesülettel. Bár Szilvi ekkor már teljesen kilátástalannak látta a helyzetet, végül pár nap múlva mégis találkoztak az egyesület munkatársaival, akik újabb pár napra rá – hosszú idő után először – jó hírt közöltek vele: beköltözhetnek az ULE lakásügynökségi lakásába, és a piaci árnál jóval olcsóbb bérleti díjat kell fizetniük.

Két évig éltek ebben a lakásban, a segítség a lehető legjobbkor jött: a koronavírus-járvány idején férjével mindketten elvesztették munkájukat, csak alkalmi munkák akadtak, így épphogy elég bevételük volt a létfenntartáshoz. Szerencsére számíthattak az egyesület segítségére is, sokszor kaptak élelmiszert, higiéniai termékeket, lelki támogatást.

„Ez az az egyesület, ami nagyon megérdemelné, hogy odafigyeljenek rá. Kisember vagyok, nagyon sokan szenvedünk. Azt mondják, az ember nem tesz ellene. Dehogynem, mindent megtesz. Szerintem mindenki azon van. Tudod, amikor az van, hogy lakáskulcsod van, és kimondod azt, hogy megyek haza… Ezt csak az tudja, milyen, aki már volt úgy, hogy nem tudott hova menni. Amikor nem tudsz emberhez méltóan élni. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek megvan a maga igénye, de az alapvető higiénia, hogy le tudj fürödni, ki tudd mosni a ruhádat, vagy csak egyszerűen kényelmesen leülni a konyhában, és meginni egy kávét, nem a dohányboltba elmenni, állni a sarkon, és papírpohárból inni… ezek olyan dolgok, amik másnak tök természetesek. És most már hála a Jóistennek, nekünk is megadatott”

– mondja Szilvi.

Most ugyanis leendő önkormányzati lakásuk előtt állunk, amelyet éppen darabjaira szednek az ULE önkéntesei, hogy pár hónap múlva új otthonukként születhessen újjá. Az ULE egyik fő tevékenysége, hogy használaton kívüli, rossz állapotú önkormányzati bérlakásokat újít fel, melyekbe hajléktalan családok költözhetnek, akik szociális alapú lakbért fizetnek.

Ez óriási segítség lesz Szilviéknek, hiszen annak ellenére, hogy mindketten újra dolgoznak, az emelkedő árak mellett nem mindig könnyű kigazdálkodni a lakásügynökségi lakás piaci ár alatti bérleti díját sem.

„Kézhez kapom a fizetésemet, és akkor számlát fizessek, vagy osszam be, és legyen az asztalon ennivaló?”

– hangzik el a költői kérdés. Olyan „luxustermékeket”, mint ruha vagy cipő, csak a legszükségesebb esetben vesznek, leginkább az unokájuknak. Szilvi saját ismerősei körében is borzasztó szegénységet tapasztal, hiába dolgoznak.

„Nagyon sokan vagyunk így, nagy a szegénység az országban, kegyetlen állapotok uralkodnak.”

Nem szeret politizálni, szerinte oldaltól függetlenül minden politikus „egykutya, a maguk malmára hajtják a vizet”. Annyi lakás áll üresen – mondja, csak annyit kérne, hogy ezeket adják oda a rászorulóknak, hogy legalább egy ágyuk és mosdójuk lehessen. És persze óriási szükség lenne arra, hogy az a fajta szociális munka, amit az ULE elvégez, mindenki számára rendelkezésre álljon.

„Azt hiszem, hogyha a Jóisten küld le angyalokat ember formájában, akkor az ulésok és a tanodások azok”

– mondja elérzékenyülve. Nagyon megnyugtatja, hogy ezután sem szakad meg az egyesülettel a kapcsolat, a szociális munka nem ér véget a beköltözésükkel. Hozzáteszi: most is próbál minél kisebb terhet jelenteni, a civilekkel való találkozás előtt viszont egyáltalán nem kért segítséget, nem mert megnyílni, szégyellte a helyzetét.

„Most már kezdem visszanyerni a büszkeségemet. Volt egy idő, amikor nem volt, elvesztettem. Nem éreztem magam nőnek. Nem éreztem magam még embernek sem”

– mondja, közben potyognak a könnyei.

„Hanem csak vagyok, élek és megyek előre, mert a Lóri itt van, őt nem hagyhatom.”

Bizonytalan lakhatásuk miatt párjával 3 évig teljesen külön éltek, telefonon tartották a kapcsolatot, és hetente 2-3-szor igyekeztek találkozni, de mindez így is nagyon megviselte őket. A távolság és a bizonytalanság mély nyomokat hagyott: újra össze kellett szokniuk, miután két évvel ezelőtt beköltöztek az ULE által biztosított lakásba, és Lórin is érezni lehetett, hogy még ha pozitív irányt is vesz épp az életük, nehezen dolgozza fel a sok változást.

„Az első 1-2 hónap nehezen ment. Túl nagy volt a váltás, éppen oviból suliba ment, beköltöztünk, fura volt neki, hogy nem kell elmenni, szokatlan volt neki, hogy miért nem járunk napi szinten játszóterekre. Most nyáron volt 9 éves, gyerekésszel fogja fel, nagyon tetszik neki, hogy most megint változás van, de nem tudom, hogyan fogja érinteni. Mert a jó dolgot is fel kell dolgozni. Mi, szegény emberek a jó dolgokat is nagyon nehezen éljük meg. Hihetetlen, meseszerű. Látom, hogy készül, a tudatomban benne is van, hogy igen, Szilvi, ide fogsz költözni, de látod az arcomat, nem hiszem el”

– mondja. Hozzáteszi: mostani lakásukban ő maga is hetekig csak a konyhában ült, a táskája mindig mellette volt, útra készen, hátha menniük kell.

„Nagyon sok idő eltelt, szerintem 2-3 hónap is, mire úgy mentem haza a munkából, hogy lerúgtam a cipőt, és leültem a szobában. Mert most már megtehetem, miért ne? Ki szól rám, vagy kit zavarok meg?”

– kérdezi elmosolyodva.

Új otthonukban Lórinak lesz egy kis saját szobája, aminek nagyon örülnek. Talán már itt tölthetik a karácsonyt is. Bár Szilvi többször is azt mondja, nem hiszi el még, hogy tényleg beköltözhetnek, azért megkérdezem, eljátszott-e már a gondolattal, hogy milyen lesz berendezve az új otthonuk.

Szerényen elmeséli végül: „Nagyon konyhás vagyok”. Tegnap, amikor meglátta, hogy elkezdődtek az első munkálatok, kicsit kezdte elhinni, hogy mégis lesz ebből valami.

„És akkor vettem magamnak egy bögrét. Megvan a bögrém. Van egy nagyon régi dédelgetett álmom, szeretnék 3-4 pici kis polcot, amin tudom őket gyűjteni.”

Van sok konyharuhája is, nagyon szeret sütni-főzni, másoknak örömet okozni.

„A konyhán gondolkodom, hogy mit hogy szeretnék, de ezek csak tervek, álmok. De hát álmodozni lehet, az ingyen van. De most mondjam azt, hogy ha a földön fekszek egy matracon, az is tök jó? Bezárom az ajtót, és az enyém! Az enyém! És senki nem fog szólni!”

A válság minden eddiginél láthatóbbá teszi a lakásszegénységet

„Apokaliptikus”

– ezzel a szóval írja le a következő hónapokat Molnár Viktória, az Utcáról Lakásba Egyesület szociális munkása.

„Az embereknek azt hiszem, hogy az alapvető megélhetése is problémás lesz, a középosztály nagyon régóta elkezdett lecsúszni, főleg az alsó középosztály, a szegényebb rétegekbe. Azt hiszem, a közelmúltban meghozott törvények a középosztálynak is igazán oda fognak vágni egyet, és észre fogják venni az emberek, hogy a lakhatás az igenis egy társadalmi probléma, és közösen kell rá reagálni. Nem lehet már nem tudomást venni róla”

– magyarázza. Szociális munkásként az utóbbi időszakban ő is tele van olyan történetekkel, amelyek kézzelfoghatóvá teszik a jelenleg kibontakozó megélhetési válságot:

„Nekem az az ügyfelem, aki mindig garasra beosztott mindent, mindig kijött, és minden rendben volt, két hónapja sírva fakadt, és nagyon töredelmesen bevallotta, hogy nem tudta időben befizetni a lakbércsekket. 2600 forintot kellett volna befizetnie, és sírt, hogy ezt ő nem tudja megoldani, és nem tudja, hogy mi történt, ő mindent úgy csinált, ahogy ezelőtt, de egyszerűen nem megy, és nagyon sajnálja, nagyon szégyelli magát, de most segítséget kell kérnie. És akkor én is elkezdtem bőgni, hogy te nem rontottál el semmit, erről nem te tehetsz, és elhiszem, hogy mindent ugyanúgy csináltál, csak minden háromszor annyiba kerül, mint eddig.”

Ráadásul a lakásvesztést megelőzni hivatott önkormányzati intézmények már eddig is súlyosan deficitesen működtek, a kommunikáció nem biztosított a vagyonkezelők és a szociális intézmények között. Így gyakran éppen azok nem értesülnek egy-egy család bajba jutásáról, akik azt meg tudták volna előzni. Mindezt a mostani válság egyre láthatóbbá teszi.

Viktória szerint az lenne a legjobb, ha a családsegítő szolgálatok, amelyek minden önkormányzatnál léteznek, automatikusan értesülnének arról, ha valakit a kilakoltatás réme fenyeget.

A probléma jelentős részét képezi, hogy a vagyonkezelők, ahol a befizetések történnek, teljesen különálló szervezetek, és nincs kommunikáció a családsegítővel, ahova pedig érkezhetne jelzés, amikor egy-egy családnál elkezdenek felhalmozódni a tartozások.

A jelenlegi rendszerben gyakran csak olyankor értesülnek a családsegítők, amikor már nem igazán lehet menteni a helyzetet. Bár néhány családsegítő foglalkozik adósságkezeléssel, gyakran 200 ezer forintos tartozás alatt „nem állnak szóba” az ügyfelekkel. Csak 200 ezer feletti összegnél vonják be a lakókat az adósságkezelési folyamatba, ekkor az ügyfélnek kell 10-20 százalékot befizetnie a tartozásból, a többit megpróbálják pályázati úton előteremteni.

„Nagyon-nagyon rossz a rendszer, nincsenek összekötve, nem futnak össze időben a szálak, és nem történik az ügyfelekkel érdemi munka, nem segítik őket, nincs prevenció. Nem segítik őket az ingatlan megtartásában, senki nincs ott, aki látná, hogy elkezdenek elcsúszni, senki nincs ott, aki látja, hogy nincs elég jövedelem, hogy nem tudják kitermelni ezt a lakbért. Senki nincs ott, aki látná, hogy milyen problémák vannak a családban, hogy van-e tartós betegség, mekkora gyógyszerköltségek vannak, van-e családon belüli erőszak, bármi, ami egyébként problémát okozhat. Csak jön az önkormányzattól egy levél, hogy akkor iksz napon belül el kell hagyni az ingatlant, amitől nyilván iszonyatosan bestresszel a lakó. Próbálja nem átvenni a levelet, próbálja elnyomni magában, nem foglalkozni vele, és ismételgeti magának, hogy »nem fog megtörténni, nem fog megtörténni«. És akkor egyszer csak ott állnak a kilakoltatás szélén. Egyáltalán nem oké, hogy elhelyezés nélkül bárkit is kilakoltatnak, ugyanakkor azt gondolom, hogy nem kizárólag vagyonkezelői feladat lenne, hogy ezeknek az embereknek megoldják az elhelyezését. Én azt gondolom, hogy sokkal több szociális munkás kellene a családsegítőkbe.”

Viktória szerint jelenleg az önkormányzatoknál dolgozó szociális munkások olyan mértékű túlterheltség alatt dolgoznak, hogy az már önmagában is szinte kizárja a hatékonyságot. Említi, hogy ő személyesen egyszerre legfeljebb tizenhárom ügyféllel dolgozott, és már az is komoly megterhelést jelentett, eközben pedig az önkormányzatoknál dolgozó szociális munkások nem ritkán akár hatvan ügyféllel is kell számoljanak.

„Nem tudsz preventíven segíteni: mindig, amikor krízis van, pánikba esel, aztán túllendülsz a pánikon, és elkezdesz nagyon gyorsan intézkedni, csökkenteni az ártalmat. De az, hogy megelőzésre bármennyi energiája, ideje legyen valakinek, az szinte lehetetlen, pedig ott kéne megfogni ezeket a helyzeteket. Sokkal könnyebb ott megfogni, ha mondjuk tizenötezres tartozásod van, mint amikor kétszáz, és ott állnak az ajtódban, hogy holnapután kilakoltatnak.”

Viktória szerint sokkal komplexebben kellene az önkormányzatoknak kezelniük ezt a problémát. Szerinte sokkal több bérlakásra lenne szükség, és jóval alaposabban kellene felkészíteni a bérlőket a tartozások felhalmozódásától a kilakoltatásig vezető folyamatról. Mindahhoz viszont, hogy ez változhasson, a döntéshozók mellett a társadalomnak is fogékonyabbnak kéne lennie a problémahalmazra.

„Az a baj, hogy a szegénység, a nincstelenség mindig tabu. Senki nem hozza fel szívesen, hogy »te se tudtad időben befizetni a gázszámlát?« És ez nem csak a fiatalokat érinti, nem csak a szegényeket, nem csak a romákat, nem csak a lakhatási szegénységben élőket, hanem mindenkit.”

A szociális munkás szerint beláthatatlan következményei lesznek a mindennapi megélhetéshez szükséges költségek drasztikus emelkedésének, miközben a szociális ellátások összegén 2010 óta nem emelt a kormány, iszonyatosan sokat inflálódott így az értéke.

„Semmit nem lehet kifizetni ebből a 28 500 forintból. Ezer forint egy kiló kenyér. Nem tudsz minden nap venni egy kiló kenyeret.”