A globális minimumadóról szóló írásomat meglehetősen sajátosan értelmezte nemrégiben a Mérce cikkírója:
„Leírja, hogy hibás a NER felzárkózási modellje, mert a globális tőkének való minél nagyobb kiszolgáltatottságon alapszik, melynek része az alacsony adókkal való versenyzés, a globális minimadó tehát jó – gondolhatnánk. Megjegyzi ugyanakkor, hogy ez a lefelé tartó verseny „az európai félperiférián még csak nem is pusztán a helyi hatalmasságok perverziója, hanem egyenesen kényszerűség”, a globális minimumadó tehát rossz. Ezeket az ellentmondásokat a szerző nem oldja fel – valószínűleg azért, mert nem is lehet.”
Ezeket az „ellentmondásokat” azért nem oldottam fel cikkemben, mert ilyenek – álláspontom szerint – nincsenek. Lehoczki Noémi aztán így folytatja az okfejtést
„Nem amellett érvel, hogy a globális minimumadó elégtelen, de jó irányba mutat. Arról akarja meggyőzni az olvasót, hogy mivel a globális minimumadó elégtelen, ezért arra a baloldalnak nemet kell mondania. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy a baloldal nem tarthatja „kényszerűségnek” azt a fejlődési útvonalat, amit az Orbán-rendszer be akar járni, és amely a mélyállam erőltetett feltőkésítésével és a multinacionális cégek kiszolgálásával nevez be a globális kapitalizmus versenyébe. A NER egy félperifériás ország fejlődési modellje, de ez nem mentség arra, hogy ez a fejlődés nem az emberek javát szolgálja.”
A kritika eleve ott csúszik félre, hogy a „kényszerűséget” úgy interpretálja, mintha azzal pozitív, de legalábbis morális felmentésre („mentségre”) igényt formáló jelenséget illusztrálnék. A „kényszerűség” ezzel szemben nálam nem értékelés a jó-rossz dimenzióban, hanem leírása annak, ahogyan a globális kapitalizmus érvényesül a félperiférián. Furcsa mód, maga a cikkíró is hasonló álláspontra helyezkedik, csak más nyelvi eszközökkel, amikor az „egy félperifériás ország fejlődési modellje” kifejezést használja. Hangsúlyoztam, hogy a globális kapitalizmussal a populista jobboldalnak nem a kizsákmányolás a problémája, hanem pusztán az adószuverenitást, a kizsákmányolással általa elsajátítható extraprofitját félti a globális nagytőkétől. Azt állítom továbbá:
abból, hogy a lefelé tartó adóversenyt rossznak tartjuk, még nem következik, hogy a globális minimumadó minden körülmények között, a lefelé tartó adóverseny megállításán túlmutatóan is fenntarthatóbb és igazságosabb viszonyokat teremt a bolygón.
A cikkíró két lényeges körülmény felett lazán átsiklik, de így legalább engem vádolhat következetlenséggel. Az egyik, hogy a lefelé tartó verseny kapcsán magam is konzekvensen negatív adó-, bér-, és környezetszabályozási versenyről írok. Jó okkal számítok ugyanis arra, hogy amennyiben a triászból kiütik a negatív adóversenyt (persze ez is kérdés, ha megnézzük, milyen offshore-paradicsomok hiányoznak az OECD listájáról), akkor a „félperifériás ország fejlődési modelljében” felértékelődik a bérekre, munkakörülményekre, a környezetvédelmi szabályokra gyakorolt nyomás. Ergo: ha a helyi elitcsoportok az alacsony adókkal, az adókedvezmények mentén kötött dealekkel nem tudnak többé extraprofithoz jutni, azt majd megszerzik a munkaerő fokozott kizsákmányolásával, a globális nagytőkével kötött dealek súlypontját pedig áthelyezik a munkajogi és környezeti szabályok fellazítására. Ezért foglalok állást úgy, hogy baloldalról a globális minimumadót csak akkor lehet támogatni, ha ezzel párhuzamosan globális környezet- és munkajogi sztenderdekben is megállapodás születik.
A másik megkerült körülmény a felzárkózás mibenléte. A felzárkózáshoz persze lehet olyan célt rendelni, hogy Mészáros Lőrincet mielőbb üdvözöljük a világ leggazdagabbjai között. A felzárkózás másik olvasata viszont a globális kizsákmányolással való szembeszegülés. Leegyszerűsítve: ugyanazért a munkáért ugyanakkora bér járjon Ingolstadtban és Győrben!
Hogyan azonosíthatjuk a globális kizsákmányolást a centrum-félperiféria viszonylatban az elmúlt három évtized Magyarországán? A könnyen kirúgható, szervezetlen, kölcsönzött munkaerő nem partner sem a béralkuban, sem a munkafeltételek javításában, a kilencvenes évek piacvásárlásai nyomán hiányzó termelőkapacitások itthon elmaradt haszonként, a felvásárlóknál viszont extraprofitként jelentkeztek, a Big Pharma által kiszorított gyógynövények és az élelmiszerterrorista világcégek által kiszorított hazai termékek szintúgy, de említhetjük a félperifériáról a centrumba irányuló brain draint, az akkumulátorgyáraknak odadobott magyar vízkészletet, vagy az osztrák fűrészeket elszenvedő rétyi erdőt.
A felzárkózási eszköztárnak igenis van baloldali alternatívája a negatív adó-, bér-, és környezetszabályozási versenyhez képest,
akkor is, ha azt az elmúlt három évtized magyar politikai diskurzusa jótékony homályban hagyta. A baloldali alternatíva pedig nem más, mint a hazai vállalkozásokat, szövetkezeteket védő protekcionizmus, a fokozott állami szerepvállalás a gazdaságban. Csupa olyan dolog, amiket ma az EU tilt. Nem véletlenül.
S nem véletlenül fogalmazom meg a globális minimumadó egyik feltételeként az európai félperifériának adott uniós derogációt. A felzárkózás baloldali eszköztárához bizony le kellene vágni a magyar újprogresszió szent tehenét: uniós csatlakozásunk tudniillik finoman szólva sem az önmagában vett jó. Ezt a vitát is ki kell nyitnunk a globális minimumadó kapcsán! Amíg szemérmesen kerülgetjük az európai centrum-félperiféria viszonyrendszerét, a magyar uniós csatlakozás társadalomfejlődési következményeit és globális kontextusát, addig a rendszerkritika helyén az üres baloskodás tátong, a félperiféria kizsákmányolásából eredő frusztrációt pedig a maga felhalmozó kapitalizmusát védő populista jobboldal csatornázza el.
Mindenesetre a NER lehet rossz, a globális minimumadó lehet jó, a világ viszont egészen biztosan túl bonyolult ahhoz, hogy az „Orbán rossz, Nyugat jó” faék-egyszerűségű algoritmussal eligazodhassunk benne.
