A történelemben gyakran előfordul, hogy egyes eseményeket a különböző csoportok teljesen máshogy értelmeznek, ám ha a dolgok mögé nézünk, felfedezhetjük, hogy ezek közül egyik sem igaz – sőt, az első ránézésre ellentétes magyarázatok valójában ugyanazt szeretnék elhitetni a hallgatósággal. Ennek egyik leghíresebb példája, amikor az Októberi Forradalom befejezéseként a forradalmárok kisebb tűzharc után bevonultak a Téli Palotába, és foglyul ejtették az Átmeneti Kormány ott maradt utolsó tagjait és védőit. Később a szovjet propagandában ez az esemény egy dicsőséges ostromról szólt, amiben a hős vörös gárdisták megverték a kegyetlen cárista védőket, míg a másik oldal ugyanolyan brutális harcokról számolt be, csak ők éppen az utolsó vérükig harcoltak a gonosz bolsevikok ellen. Az igazság persze, hogy pár kisebb lövöldözésen kívül nem történt semmi számottevő harc.

Ugyanez a helyzet a különadóval, amit a kormány és az ellenzék is radikális, politikai indíttatású döntésként tálal, pedig az igazság sokkal unalmasabb – ez egy egyszerű pragmatikus döntés, amire már év elején is számíthattunk.

A világjárvány GDP-arányosan 40 éves mélypontra lökte a turizmusból származó jövedelmeket, ami már a Kádár-kor óta Magyarország egyik legfontosabb keményvaluta (értsd: euró és dollár) forrása és ezért létfontosságú az államadósság törlesztéséhez.

Magyarország turizmusfüggősége persze nem véletlen, hanem tudatos gazdaságpolitika eredménye. Kádár tervezeteit boldogan folytatta az MDF kormányzat, majd vette át utánuk Horn, Gyurcsány és Orbán. Ennek végeredményét pedig mindenki a bőrén érzi, szinte eltűntek az országból a szabadstrandok, a Balaton nagy részére az átlagember már be sem teheti a lábát, a történelmi utcákon pedig már minden étel, ital és ajándéktárgy lehetetlenül drága a helyi lakosoknak, hogy a Budapesten elszaporodó Airbnb-lakásokat ne is említsük – ezek célja már kizárólag az, hogy turistacsapdák legyenek, amikkel minél több tőkéhez juthat az ország – természetesen az új nemzeti burzsoázia képviseletében.

Ennek a pénzmennyiségnek a kiesése hatalmas fizetésmérleghiányt okozott (kevésbé az államnak, mint inkább az egész országnak), amit előbbinek nem állt módjában megszorításokkal csökkenteni, részben mert a lezárások miatt amúgy is megtépázott gazdaság nem bírta volna el, részben pedig azért, mert a választások előtti egy évben „nem szabad megszorítani”. Így mindössze két eszköz állt az állam rendelkezésére: új hitelek felvétele és pénzkibocsátás a hiány fedezésére, aminek hatására 2020-ban több hitelt kellett felvennie a magyar államnak, mint amennyit az azt megelőző 10 évben összesen visszafizetett, miközben az euró árfolyam elérte a 400 forintot.

A választások lefutásával politikailag lehetővé vált a megszorítások meghozása, amik jelenleg legismertebb lépése a különadók bevezetése. Ebben semmi egyedien fideszes vagy kelet-európai lépés sincs, konkrétan a brit, olasz és német példát követi.

Az energiavállalatok profitja a tavalyi évben is rekordokat döntögetett, és valószínűleg az idei évben is így lesz, főleg a MOL-hoz hasonló cégek esetében, amelyek továbbra is hozzájutnak az olcsó orosz olajhoz, de már a magas nyugati árakon tudják a finomított olajat továbbadni. Hogy ez megfelel-e a klasszikus liberális szabadpiaci „erkölcsöknek”, az nem volt szempont, szemben azzal, hogy egy nagyon súlyos és akut problémát kell megoldani, amihez onnan fognak elvonni, ahonnan lehet, és a különadóról szóló kormányrendeletben felsorolt szektoroktól lehet.

Az ezen felüli különadók – mint a bankok adóztatása, a tranzakciós illeték és biztosítási díjak – burkolt kamatemelésként funkcionálnak, míg a főként külföldi kiskereskedelmi vállalatokra kivetett adók egyrészt csökkenteni próbálják az országból kivitt profitot (és így a fizetésmérleghiányt), míg a fogyasztókra szándékosan továbbterhelt adók (a kiskereskedelmi adókon felül az új chipsadó) az EU-n belül nem engedett vámok szimulálására lettek meghozva.

Az ilyenfajta ügyeskedések természetesen egyáltalán nem újak, és a kezdetektől fogva egyértelmű a főbb szereplőknek, hogy mi történik. Ehhez hasonló eset az 1925-27-es Kínai Olajválság is. Ekkor Kína jövedéki adót próbált szedni a többségében importált üzemanyagok után, ám ezt a nyugati hatalmak az országra ráerőltett szabadkereskedelmi egyezmények megszegésének tekintették – és lényegében tényleg az volt. Mivel az EU-n belül is törvények és nemzetközi szerződések egész sora írja elő a szabadkereskedelmet és az egyenlő bánásmódot, így olyan közvetett intézkedésekkel érik el az államok a protekcionizmust és a tőkekontrollt, mint például különböző ÁFA-kulcsok, szektor-specifikus adózás, különadók, és különböző adminisztratív eszközök, amik megnehezítik az engedélyeztetéseket és többletköltségeket hoznak létre.

Ez többek között az egyik oka annak, hogy egyes alapvető termékek ára alacsonyabb az egyébként sokkal magasabb béreket fizető Németországban és Ausztriában, mert Magyarországon a burkolt protekcionizmus (az inputok magasabb ÁFÁ-ja, az egyéb adminisztratív költségek, a gyakoribb NAV ellenőrzés, stb) mesterségesen megnöveli az árukat .

Az Európai Unió közös pénzét és monetáris politikáját direkt azért hozták létre, hogy az európai államok védve legyenek a külső országok (többségében az USA) által létrehozott válságoktól. Amivel nem számoltak, az az, hogy az új rendszer viszont folyamatosan újratermeli majd a belső szerkezeti válságokat addig a pontig, amíg az egyes országok válságai össze nem adódnak. Ez hasonlít ahhoz, mint amikor a szocialista rendszerben az egyes veszteséges cégeket kimentették a háború utáni időszakban, és 40 év után teljesen leszoktak az innovációról, a profitot pedig teljes egészében az új pénz kibocsátása hozta létre.

Magyarország hasonló helyzetben van, mint a mediterrán országok: növekedési periódusban hatalmas tőkemennyiség folyik be az országba befektetések, turizmus és olcsó hitelek formájában. Azonban válságok idején – amikor ténylegesen szükség lenne rá – ezek a pénzcsapok elapadnak.

Ez a prociklikus gazdaságpolitika az Unió szintjén elmélyíti a válságokat, és egyre jobban aláveti a kevésbé fejlett tagországokat a legfejlettebbeknek.

Bár az európai gazdasági egységre kétségkívül szükség van (különösen a világ jelenlegi állapotában), amíg az intézményes elmaradások nem rendeződnek, és a gazdaságpolitikusoknak nem áll rendelkezésükre a feladatok megoldásához szükséges eszközkészlet, addig a rendszer velejárója lesz, hogy a kormányok látszólag tökéletlen gazdaságpolitikákat írnak. Ezek igazi tartalmát a sorok közül kell kiolvasni, és az európai országok továbbra is ki lesznek téve az amerikai, orosz, szaúdi és kínai politika következményeinek.