Ahogy sokasodnak Oroszország katonai inkompetenciájának jelei, egyre többen sürgetik Ukrajna döntő győzelmét. Azonban a világ a recesszió szélén tántorog, a fejlődő országok pedig az éhínség és a kényszermigráció spiráljával néznek szembe, így súlyos hiba volna leinteni a tárgyalásos békét követelőket.

1943-ban a progresszívoknak erkölcsi kötelességük volt elutasítani azokat a felhívásokat, amelyek tárgyalásos rendezést követeltek Hitlerrel. Megbocsáthatatlan lett volna egyezséget kötni a nácikkal a vérengzések befejezése érdekében. A civilizált embereknek egyetlen lehetőségük maradt: addig küzdeni, amíg a szövetséges erők el nem foglalják Hitler berlini bunkerét. Ma viszont súlyos hiba volna végső katonai győzelemre törekedni Oroszországgal szemben, és leinteni azokat, akik azonnali tárgyalásos békét követelnek.

1943-ban a végső győzelemre törő országok a saját bőrüket vitték vásárra: a szövetséges katonák – és sok esetben a civil lakosok is – a frontvonalban harcoltak. Ma a Nyugat azt teszi, amit az Egyesült Államok tett a Pearl Harbor elleni japán támadás előtt: a partvonal mellől biztatja, és fegyverekkel látja el a ténylegesen küzdő feleket.

A mostani helyzetben, amikor a NATO nem is mérlegeli a szárazföldi vagy légi erők bevetését, az ukrajnaikat buzdítani arra, hogy arassanak végső győzelmet Oroszország fölött, egyszerre képmutatás és felelőtlenség.

A Nyugat aligha reménykedhet olyan végkifejletben, amelyben Putyin egy moszkvai bunkerbe szorul vissza – akkor viszont hogy nézne ki Ukrajna végső győzelme?

Érthető módon az ukrajnaiak arról álmodnak, hogy sikerül visszaszorítaniuk az orosz csapatokat legalább addig, ahol február 24. előtt voltak – ami még a legmodernebb amerikai fegyverek légi úton zajló tömeges bejuttatása mellett is nagy feladat. Sokkal valószínűbb, hogy miután az orosz hadsereg megvetette a lábát a Fekete-tenger partvidékén és a keleti Donbász régióban, Putyin tűzszünetet hirdet. Ebben az esetben a konfliktus legvalószínűbb kimenetele egy lassú, felőrlő háború lesz – Szíria és Ciprus egyfajta keveréke. De még abban a valószínűtlen esetben is, ha az ukrajnai harcosoknak sikerül teljesen visszaszorítaniuk az orosz hadsereget, a megsebzett orosz rezsim bizonyosan módot talál arra, hogy megakadályozza Ukrajna visszatérését a normálisnak tetsző ösvényre. Csak egy moszkvai rezsimváltás – méghozzá egy igen egyedi típusú rezsimváltás – fér össze a végső ukrán győzelem elképzelésével.

Mennyire valószínű egy Ukrajna és a NATO szempontjából ennyire szerencsés kimenetel? És mennyire észszerű erre feltenni Ukrajna jövőjét, különösen a Nyugat rendszerváltási kísérleteinek siralmas mérlege fényében? Valójában a bizonyítékok zöme ez ellen szól. Bár a háború Putyin számára rosszul alakul, a gazdasági háború egészen jól. Való igaz, hogy a hátrányos helyzetű oroszok szenvednek, a szakképzett munkaerő menekül, számos iparág pedig pótalkatrészek nélkül marad. De Robin Brooks, a Nemzetközi Pénzügyi Intézet munkatársa szerint még így is a folyó fizetési mérleg gigantikus többlete várható (az előrejelzések szerint 200–250 milliárd dollár 2022-ben; a január–áprilisi időszakban elkönyvelt összeg 95,8 milliárd dollár volt). Nem csoda, hogy a rubel teljesen magához tért. Ezzel a hatalmas bevétellel Putyin rezsimje könnyedén finanszírozni tudja a hosszú távú, felőrlő háborút Ukrajnában. Sok orosz elszegényedik, és az ország gazdasága hosszú távú stagnálásra lesz kárhoztatva. De Putyin sakktábláján a közönséges oroszok pusztán gyalogok, akiknek feláldozása elfogadható vagy esetleg szükséges is ahhoz, hogy hosszú távú károkat lehessen okozni Ukrajnának, miközben lassan törésvonalak is kialakulhatnak a NATO-n belül – különösen akkor, ha a szeszélyes nyugati média figyelme más ügyek felé fordul.

Ebben a kontextusban az egyesek által követelt végső ukrajnai győzelem egyet jelentene a teljes vereséggel mindenki más számára – leszámítva talán a fegyverkereskedőket és a fosszilisenergia-ipart, amelyek számára a háború óriási hasznot hajtott és hajt.

Az Európai Unió által finanszírozott ukrán gazdasági csoda semmivé lesz. Európa gazdasága már ma is szenved, a fejlődő országok pedig az éhínség és a kényszermigráció spiráljával néznek szembe – a rendes körülmények között Ukrajnából és Oroszországból importált vetőmagok és műtrágyák ellátásának megszakadása miatt. Sokféle összeomlás fenyeget, és csak tárgyalásos békével érhető el győzelem – amely alatt Ukrajna, Európa és az emberiség számára jobb kimenetel értendő.

Itt szokták a fejéhez vágni azoknak, akik óva intenek a végső ukrán győzelem narratívájától, hogy „azt hiszitek, ti nyugatiak mindent jobban tudtok” [Westsplaining; a szerk.] – sőt „Putyin szekerét toljátok”. Gyakran hallani: „Kik vagytok ti, hogy megmondjátok az ukrajnaiaknak, mit csináljanak?” Tiszteletben tartva a cselekvőképességüket, ezt a kérdést megválaszolatlanul hagyom – helyette arra igyekszem fókuszálni, hogyan támogathatjuk ma leghatásosabban az ukrajnaikat. Tudjuk, hogy akik háborút vívnak, takarékosan kell, hogy bánjanak a tárgyalási ajánlatokkal, nehogy rájuk süssék a gyengeség bélyegét. Ugyanakkor Volodimir Zelenszkij ukrán elnök május elején megerősítette, hogy a háború nem fejeződhet be tárgyalások nélkül. „Annak ellenére, hogy egymás után rombolják le a hídjainkat, úgy vélem, még nem omlott össze minden híd.” Nekünk, a harcban közvetlenül részt nem vevőknek a feladatunk, hogy segítsünk a harcoló feleknek felvázolni, hogyan nézhet ki egy tárgyalásos béke. A mi feladatunk kimondani azokat a gondolatokat, amelyeknek megfogalmazását ők nem engedhetik meg maguknak a tárgyalások kezdete előtt. Egyet kell értenünk abban, hogy egy méltányos megállapodás olyan, amivel valamennyire mindenki elégedetlen, ugyanakkor nagy előrelépést jelent minden megvalósítható alternatívához képest. Mindkét oldalnak tekintélyét megőrizve olyan nyereségeket kell elkönyvelnie, amelyek messze meghaladják veszteségeiket. Az ukrajnaiak törekvéseinek és a putyini agresszióval szembeni vitéz helytállásuknak az elismeréseként a tervezett békeszerződésnek ki kell mondania, hogy az orosz hadseregnek vissza kell vonulnia a február 24. előtti támaszpontjaira. A donbászi és a környező területeken az elszakadás kérdésében zajló összecsapások kezeléséhez kiindulási alap lehet az észak-ír konfliktust lezáró Nagypénteki Egyezmény (Belfasti Egyezmény), amely konkrét iránymutatással szolgálhat a konfliktuskezelés és kormányzás kérdéseiben. A katonai fellépés kiújulásától való félelem eloszlatása érdekében széles demilitarizált ütközőzónát kell létrehozni az orosz–ukrán határ körül.

Elfogad Putyin egy ilyen ajánlatot? Lehetséges – ha három dolog szerepel benne. Az első: az Oroszországgal szembeni szankciók megszüntetése. A második: a Krím 2014-es orosz annexiójával kapcsolatos kérdések jegelése – vagyis a rendezés meghatározatlan időre történő elnapolása. A harmadik: olyan biztonsági garanciák, amelyeket csak az Egyesült Államok képes nyújtani – egyebek mellett egy olyan csábító ajánlat, amely helyet kínál Oroszországnak az új európai biztonsági intézkedések kidolgozásának asztalánál. Ukrajnának hasonló biztonsági garanciákra van szüksége mind az Egyesült Államok, mind Oroszország részéről, úgyhogy Ukrajna barátainak ilyen megállapodásokat kell szorgalmaznia az ENSZ égisze alatt, az Egyesült Államok és az Európai Unió bevonásával. Természetesen semmiféle garancia nincs arra, hogy a tárgyalásos béke működni fog. Az azonban bizonyos, hogy ha a végső győzelem téveszméje miatt még csak meg sem próbálkozunk vele, az megbocsáthatatlan.