Ukrajna orosz inváziójának és megszállásának valamikor vége lesz – azonban a háború médiareprezentációi és narratívái hosszú időre bevésődnek a tudatunkba. Ukrajna nyugati médiareprezentációjában az ideológiai diskurzus három konkrét és egymással összefüggő dimenziója vehető jól ki. Ezeket tárjuk fel alább.

A fehérség fogalmának átkonfigurálása

A nyugati médiát és a nyugati politikusokat azzal vádolták, hogy kettős mércét alkalmazva mutatták be az ukrajnai háborút, és reagáltak rá. Még tovább élezte a helyzetet, amikor a menekülteket lényegében két kategóriára osztották: „ukránokra” és „másokra”. A legvilágosabb példa az ukrán menekültek „civilizáltként” való következetes ábrázolása volt – szemben a máshonnan, mindenekelőtt a globális délről érkező „civilizálatlan és elmaradott” menekültekkel.

A háború efféle ábrázolásaiban lényegében a fősodorbeli politika nyílt fehér felsőbbrendűsége köszön vissza. Úgy is fogalmazhatunk, hogy megerősítést nyertek a modernitás mítoszai, és az ukrajnai háború közvetlen következményeként át lett konfigurálva az európaiság fogalma – ami alatt persze fehérség értendő. A rasszalapú keretezés, a más régiókbeli – például szíriai, afganisztáni – háborúkkal való összehasonlítás, valamint az ukránok mint európai menekültek és a más menekültek különválasztása nyilvánvaló példái ennek az átkonfigurálási folyamatnak.

Nyugat-Európa – más szóval: a fehér felsőbbrendűség – ezáltal ismét önmagát állítja a világ és az emberiség középpontjába.

Nem csupán azáltal, hogy aránytalanul nagy médiafigyelmet szentel az ukrajnai háborúnak, vagy hogy nyíltan kimondja: kizárólag a fehér bőrű egyének méltók az „emberi jogokra” – hanem a civilizáció, a haladás és a fejlődés fogalmi kategóriáinak átszabásával is.

Hogy lehet az, hogy a kelet-európai ukránok, akiket általában elmaradottnak, lustának és irracionálisnak tekintenek Nyugat-Európában, egy csapásra a fehérség olyan magas státuszát kapták meg, hogy méltóvá váltak a gyors politikai és katonai válaszlépésekre, amint annak tanúi lehettünk? Jobb, ha nem feledkezünk el a kelet-európaiak „piszkosfehérekként” történő korábbi besorolásáról, és történelmi, nyugatközpontú „alsóbbrendűsítésük” hagyatékáról. A geopolitikai érdekek biztosították, hogy az ő címkéjük bebocsátást nyerjen a fehérség kategóriái közé – szemben a muszlimokkal és a globális dél többi lakójával (az embernél vélhetően alacsonyabb rendű másikakkal). Vagyis az európai rasszalapú rezsimben az ukránok azért még felsőbbrendűek kulturális, erkölcsi és biológiai tekintetben a globális dél országaiból érkezőknél. Az efféle diskurzus egyrészt arra szolgál, hogy mutassa a nyugat-európaiak együttérzését a velük azonos rasszhoz tartozó társaikkal, másrészt arra, hogy tudatosan normalizálja a nem európai menekültek kizárását és elnyomását.

Az efféle diskurzusnak akkora ereje van, hogy még az ukrán hatóságok is átvették. A BBC-nek adott interjújában az ukrán főügyészhelyettes kiemelte: „kék szemű, szőke hajú európai embereket” ölnek nap mint nap. De Ruszlan Sztefancsuk, az ukrán parlament (a Verhovna Rada) házelnöke azt nyilatkozta, hogy „Ukrajna a civilizált világ határát védi”. Ukrajna külügyminisztere, Dmitro Kuleba tweetje szerint „Falat kell emelnünk a civilizáció és a barbárok közé.” Nem véletlen, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök így fogalmazott: „Ez egy Európa elleni háború”, illetve „Mi vagyunk a védvonal a civilizáció és Oroszország között.” Az efféle narratívákban kimondatlanul újra és újra az szerepel, hogy a szírekkel, afgánokkal, vietnámiakkal ellentétben az ukránok fehérek, és civilizált európaiak bombázása és gyilkolása folyik.

Ez nem meglepő. Ahogy Böröcz József helyesen kiemeli, „a globális privilégiumokat” a fehérséggel, „a nyugat-európai geopolitikai pozícióval” szokás azonosítani. Így még az ukrán politikusok is igyekeznek részévé válni az európai rasszalapú rezsim globális privilégiumrendszerének, hogy elismerjék őket – elvégre a fehérség nem bőrszín kérdése, hanem hatalmi, előjogi és „(negatív tartalmú) erkölcsi kategória”.

Az efféle retorika méltán tekinthető az orosz atrocitások megfékezését szolgáló ügyes propagandának. Azonban az ilyen diskurzus és az ilyen reprezentáció rendkívüli módon felerősítheti a hierarchiákat, az elnyomást, a fehér felsőbbrendűséget és a kolonializmus kategóriáit. Ennek következtében szinte lehetetlenné válik egy európai számára – és még a nem európai világ számára is –, hogy kellő erkölcsi, politikai vagy érzelmi hangsúlyt adjon egy nem európai témának.

2020 júliusi, nagy hatású interjújában Böröcz a jelenlegi helyzethez valamennyire hasonló példát hoz fel. Jelzi, hogy a tizennyolcadik század végén még lehetséges volt, hogy európai emberek politikai, erkölcsi és érzelmi alapon azonosuljanak nem európai emberekkel. A későbbi gyarmati narratívák ezt már nem tették lehetővé. Így a nyugati média és az európai politikai vezetők stratégiai lépéssel az ukrajnai háborút használva konfigurálták át Európa fogalmát: Európa a „mennyország”, avagy „az emberiség középpontja”, amelyet a gonosz oroszok politikailag, a gonosz muszlimok pedig morálisan fenyegetnek. Nem meglepő, hogy az ukrajnai háborút az európai politikai identitás átformálása tekintetében transzformatívnak ítélt görög függetlenségi háborúval állítják párhuzamba.

A szenvedés mint árucikk

Az ukrajnai háború nyugat-európai médiareprezentációjának második iránya a szenvedés árucikké tétele. A mai nyugati médiatérben központi szerepet játszik az ukránok szenvedő másikakként történő ábrázolása, a lerombolt épületek, holttestek és menekülő emberek képeinek áradatával. A cél nem csak a tájékoztatás, hanem az emberek érzelmeinek irányítása is. Ez a fajta közvetített bensőségesség szükségesnek tűnhet a közönség morális reakciójának és cselekvésének kiváltásához. Ahogy azonban Shani Orgad elmagyarázza, ez a közvetített szenvedés és közvetített erkölcsiség mindenekelőtt „kattintásra, adakozásra és (talán) felejtésre buzdító erkölcsiség”. Ennek következtében e közvetített erkölcsiség áldozatai azok az ukránok, akik a TikTok-adománykampányoknak kiszolgáltatva hátramaradtak.

Még fontosabb, hogy az efféle reprezentációk tökéletesen alkalmasak a valós dinamika és a helyszínen tapasztalható valóság elkendőzésére.

A fősodorbeli média például szinte egyáltalán nem foglalkozik az Egyesült Államok és az EU szerepével a konfliktus kiélezésében. Míg a militarizáció korábban nem szerepelt az EU napirendjén, mára több európai ország is megnövelte katonai költségvetését. Ez nem váltott ki közfelháborodást – részben a médiabeli felhajtás és félelemkeltés miatt.

Az oroszok dehumanizálása

A nyugati médiareprezentáció harmadik iránya az oroszok folyamatos dehumanizálása a nemzetközi porondon. Az efféle reprezentációk hatására elnémítás és kirekesztés sújthat mindent, ami orosz. Például orosz művészeket tiltottak ki nemzetközi zenei vetélkedőkről; olyan hangversenyeket töröltek, amelyeken orosz zenét játszottak volna. Az orosz tudósokra és akadémikusokra rendkívül nagy nyomás nehezedik nyugaton. Még az orosz sportolókat is kitiltották a versenyekről. Ez a fajta elhallgattatás, kirekesztés esetenként bohózatba illő: Csajkovszkij népszerű 1812 nyitányát kivették a Cardiffi filharmonikusok koncertprogramjából, a Floridai Egyetem pedig úgy döntött, hogy eltávolítja a Karl Marx tanulószoba névtábláját.

Az ukrajnai háború reprezentációjának fenti, egymással összefüggő irányai áthatják a nyugati médiát, és hatásuk hosszú éveken át érződni fog. Az efféle tettek és retorikák miatt a világ valószínűleg veszélyesebb lesz az oroszok számára – ahogy a muszlimok számára is veszélyesebb lett 2001. szeptember 11. után.