A szándékosan provokatív kijelentéseivel saját brandet építő Ungváry Krisztián – történész, borász, náci-relikvia gyűjtő – viszonya a fasizmushoz már jó ideje vet fel kérdéseket.

Ungváry hullarablónak nevezi a mai nyilasokat, akik a budai várban rekedt náci birodalmi katonák emlékét ápolják – és februárban „Becsület Napja” és „Kitörés túra” néven szerveznek minden évben emlékünnepségeket. De ő maga is saját emléktúrával tiszteleg a népirtó háború mellett halálukig kitartó katonák előtt. Régi ötlete, hogy emléktáblát állítson a budapesti gettó területén egy német tábornoknak. Tehát nem azoknak a sokszor névtelen ezreknek, akik életüket adták a nyilasok elleni harcban, üldözötteket bújtattak, papírokat hamisítottak, vagy fegyveresen vettek részt a náci megszállók kiűzésében. Nem, nem nekik, hanem egy német tábornoknak, aki Ungváry szerint sok embert megmentett – a saját birodalma rémtetteitől.

Idén, a náci birodalom bukásának évfordulóján Ungváry ennél is tovább ment. Kijelentette, hogy Hitler bukása, a II. világháború európai befejeződése nem ünnepnap, a fasizmus történelmi legyőzése nem győzelem. Egész pontosan így fogalmaz a Telexen megjelent cikkében: „Oroszország mostani ukrajnai agressziója az, ami vélhetően nemzetközileg is azt eredményezi, hogy május 9-e, az állítólagos győzelem napja végre nagy nyilvánosság előtt is mint a hazugság napja fog szerepelni. …A „győzelem napja” ugyanis egy sztálinista fikció.”

A közéleti emlékezet nagyon is egységes volt a fasizmus és a nácizmus megítélése kapcsán. A náci rémtettek támogatóinak egyre fogyatkozó táborán kívül a társadalom túlnyomó többsége azt gondolta, hogy soha többé fasizmust. Az európai közvéleményben fél évszázadon át volt egy antifasiszta konszenzus. Ezen a tényen nem változtat, hogy sok náci állami vagy éppen vatikáni segítséggel megúszta a felelősségre vonást, és az sem, hogy Kelet-Európában igyekeztek elhallgatni a saját állami-társadalmi szerepüket a náci bűnök elkövetésében. Május 8-9. egész Európában a győzelem napja volt, és ma is az. Egyedül a fasizmus számára nem az.

A fasizmusra nyitott embereket több jellemző gondolat köti össze. Ezek egyik fontos eleme a fasizmus bűneinek relativizálása. Nem véletlen, hogy a mai náci mozgalmak is nagy hangsúlyt fektetnek a náci tettek elkendőzésére, viszonylagossá tételére. Ungvárynál azt figyelhetjük meg, hogy akárhányszor a nácikról van szó, elkerülhetetlenül a sztálinizmusnál köt ki.

Május 8-i cikkében odáig jut, hogy a Vörös Hadsereg antifasiszta hadjáratát „párját ritkítóan” kegyetlennek nevezi. Ezután rögtön ellentmondásba keveredik, mert azt – egyelőre – kénytelen elismerni, hogy a náci népirtás súlyosabb volt, de egy félmondat után ismét relativizálja e különbségeket. Azaz azt sugallja, hogy a náci birodalom legyőzése több szenvedést okozott, mint maga a náci uralom. Ezt valaki képes leírni az ország egyik legnagyobb online újságjában. Ráadásul a „Tudomány” rovatban. Egy helyen elismerően nyilatkozik a német szervezettségről, szemben a barbár oroszokkal – a náci népirtás valóban szervezett volt, a történelem során egyedülállóan jól szervezett. Ez nem olyan teljesítmény, ami elismerést érdemel.

Ungváry cikkét tudományos alapon nem nehéz támadni, hiszen hemzseg a teljesen történelmietlen propagandaszólamoktól. Szerinte a náci megszálló csapatok ugyanúgy felszabadítók voltak egyesek számára, mint a szovjet csapatok. Hát ha valakinek az is tetszett, akkor nevezhetjük felszabadulásnak is, igaz? – mondja Ungváry. Nem, nem igaz. A náci uralom közvetlen életveszélyt és tömeghalált jelentett az egész társadalom számára. Ez volt a rendszer célja. Ezért indított háborút. A fasiszta hatalmak legyőzése a népirtás azonnali leállítását jelentette, és nem mellesleg a háború befejezését. Ez Ungváry szerint lényegtelen különbség.

A felszabadulás és az egész korszak természetesen összetett, komplex problémakör, amelyről Tamás Gáspár Miklós írását ajánljuk a legszívesebben.

Az a tény, hogy Európa 1945 május 8/9-én felszabadult a fasizmus uralma alól, olyan állítás, amit történelmi, tudományos alapon nem, kizárólag ideológiai indítékból lehet vitatni. A felszabadulás látszólag nem tudományos kategória, de olyan mély jelentéstartalmat hordoz, hogy ennek elvitatása jóval túlmutat mindenféle tudományos értékelésen.

A Szovjetunió együtt robbantotta ki a náci Németországgal a háborút – jelenti ki Ungváry. Nem tudja, hogy a hitleri politika hogyan építette fel tudatosan és tervszerűen a háborús hódítás elindítását? Nem tudja, hogy a kis- és nagyhatalmak hogyan próbáltak lavírozni, és megúszni a háborút? A nyugati hatalmak is kiegyeztek Németországgal, elfogadták a fegyverkezést, a területi terjeszkedést. Ungváry állítása legalább annyira történelmietlen, mintha azt mondanánk, hogy az Egyesült Királyság és Franciaország robbantotta ki a háborút, hiszen ők üzentek hadat Németországnak. De nem mondunk ilyet, hiszen a történelmi tény az, hogy a nácik és csatlósaik éveken át tartó fegyverkezés után tudatosan láttak neki a háborús terjeszkedésnek.

Ungváry szerint a szovjet oldalon polgárháború is folyt 1941-1945 között. Ez is hamis állítás, hiszen a sok esetben az egyszerűen csak az életüket mentő náci kollaboránsok nem tekinthetők egységes, saját célokkal rendelkező társadalmi csoportnak, ami igazolná a polgárháború tézisét. Náci kollaboránsok mindenhol voltak, Ungváry Pétain marsallra hivatkozva beszélhetne francia polgárháborúról is.

Kelet-Európa Ungváry szerint ne legyen hálás, mert a Szovjetunió legyőzte a náci birodalmat, és kiűzte innen a – pl. Magyarországon félmillió honfitársunkat legyilkoló – német megszállókat. Ungváry szerint akkor mit kéne éreznünk? Már legalábbis azoknak, akik akkor is életben maradtak volna, ha nem jön a Vörös Hadsereg.

A magyar hadsereg részt vett a népirtó háborúban, a magyar állam aktív szerepet vállalt a zsidóság megsemmisítésének végrehajtásában, a magyar állam a náci birodalom szoros szövetségese volt. Ungváry nem örül neki, hogy ez az állam vereséget szenvedett?

Cikke végén Ungváry már mindent összemos. A jelenlegi ukrajnai háború az ő képzeletében egyszerre testesíti meg a náci népirtást és a Szovjetunió antifasiszta háborúját. Ironikus, hogy gyakorlatilag elfogadja a putyini propagandát, ami a mostani háborút a Nagy Honvédő háborúhoz hasonlítja. Putyin cinizmusa meggyalázza a fasizmus elleni harcban életét vesztő sokmillió szovjetunióbeli – orosz, ukrán, és sok más nemzetiségű – ember emlékét. Sajnos Ungvárynál szintén cinikus hozzáállást láthatunk. A kelet-európai népek sérelmeire hivatkozik, de látószögéből hiányoznak az orosz és ukrán történelmi sérelmek.

Ungváry cikkének célja az, hogy a putyini háborús politika ürügyén értéktelenítse a Szovjetunió győzelmét a fasizmus fölött, még ha ezzel egyszersmind a náci birodalom népirtását is relativizálja.

Egy régi mondás szerint a fasizmus antikommunizmussal kezdődik, az antikommunizmus fasizmussal végződik. A sztálinizmus és az államszocialista/államkapitalista rendszerek elutasítása távolról sem azonos az antikommunizmussal, hiszen azt szinte csak az antikommunisták állítják, hogy a „létezett szocializmus” azonos lett volna a kommunizmussal. Az antikommunizmus az általános emberi emancipáció gondolatának, a világméretű, szabad emberi közösség eszméjének tagadása. Logikus, hogy az antikommunista meggyőződés előbb-utóbb a fasizmusban oldódik fel.

Ami tény: Ungváry a náci bűnök relativizálásban minden eddigi határon túlment.

Aki nem ünnepel május 9-én, az vesztett.