Az orosz-ukrán háború kapcsán mostanság sok szó esik azokról a külföldi önkéntesekről, akik azért mentek Ukrajnába, hogy Putyin hadserege ellen harcoljanak. Őket nem ritkán úgy ábrázolják mint a civilizáció megmentőit, akik egy nemes ügy szolgálatában szállnak szembe a Földet fenyegető háborús agresszorral. ^[1] Eközben az orosz oldalon küzdő „idegenlégiósokat” sokan cinikus zsoldosoknak tartják, akiket háborús bűnös diktátorok toboroztak össze hasonszőrű társuk megsegítése céljából. ^[2]

Származási helyük szerint is szembetűnő a különbségtétel. Míg az előbbiek többnyire a ‘Művelt Nyugatról’, Európából vagy az észak-atlanti régió országaiból indultak útnak, addig az utóbbiak szinte kizárólag a ‘vad és barbár Kelet’; Szíria, Irán és Afrika elmaradott területeinek háborús szörnyszülöttei. Ezzel szemben a putyini Oroszország propagandistái azt hangoztatják, hogy az ukrán hadsereghez csatlakozó külföldiek valójában a NATO és az Amerikai Egyesült Államok zsoldosai, olyan idegen országokból származó fasiszta martalócok, akik mániákus russzofóbiájuktól vezérelve akarják megkadályozni Ukrajna „nácitlanítását”.^[3]

Korai lenne még bármilyen értékítéletet alkotni ezekről a külhoni harcosokról, lévén nem tudjuk, hogy pontosan mi hajtja őket vállalkozásukban. Annyi azonban bizonyos, hogy többféle oka lehet annak, hogy valaki külföldi létére önként beáll valamelyik idegen ország hadseregébe. A munkanélküliségtől való menekülés vagy az anyagi haszonnal kecsegtető egyéni és csoportelhatározás ugyanúgy szerepet játszhat benne, mint az eszmék fűtötte romantikus idealizmus vagy más egyéb személyes okok. A külföldi önkéntesekről szóló dichotóm narratívák ezért a legkevésbé sem a valódi motivációkról, inkább a szemben álló felek háborús propagandáiról szólnak.

De ki számít egyáltalán önkéntesnek, és ki zsoldosnak?

A kérdés megválaszolása történelmi koroktól, földrajzi helyektől és társadalmi-politikai rendszerektől sohasem volt független. Ha csak az elmúlt negyed évezred történelmét, a modernitás korát nézzük, rengeteg-féle „zsoldost” és „önkéntest” tudunk megkülönböztetni. A zsoldos is önkéntes, mert önként viszi vásárra a bőrét, de őt általában olyan professzionális fegyverforgatónak tartják, aki „elvtelenül”, elsősorban anyagi haszonszerzésből vesz részt egy fegyveres konfliktusban. Ez minden modern háború elmaradhatatlan tartozéka. Elsősorban ott tartanak rájuk igényt, ahol nincs elég katonailag kiképzett humán erőforrás.
Ellentétben a pejoratív kicsengésű „zsoldossal”, az „önkéntes” az eszméért, a vallási vagy politikai meggyőződéséért száll harcba. A modern kori Grál-lovagokként ábrázolt önkéntesekben egyszerre van jelen a középkori keresztes háborúk megváltó-szellemisége és az 1789-es francia forradalom által útjára indított szabadságeszmék univerzális küldetéstudata.

A valóság ennél azonban jóval árnyaltabb képet mutat. Számtalan „hibridje” létezik a háborús önkéntességnek, ami magába olvasztja a „zsoldos” és az „önkéntes” egyes tulajdonságait. Éppúgy akadhatnak közöttük a fegyverforgatásból élő „erőszaktechnikusok”, és külföldi száműzetésben élő politikai aktivisták, mint a törvény elől menekülő bűnözők, az ideológiának áldozó fanatikusok vagy közönséges kalandorok. Vannak köztük olyan emigránsok, akiknek a külföldön vívott háború a hazájukban már korábban elkezdett harc folytatását jelenti, újabb színteret adva az egymást keresztező politikai mozgalmak összecsapásainak. A 19–20. századi háborúk külföldi önkénteseinek történetét kutató Nir Arielli ezt a határokon átnyúló kombattáns „civil” mobilizációt „transznacionális háborús önkéntességnek”, míg a saját országuk politikai rendszere ellen idegenföldön harcoló militánsokat a „helyettesítő konfliktus önkénteseinek” nevezi. ^[4]

Háborús önkéntesség a 19-21. században

A 19. századi háborúk bővelkednek ezekből a példákból. A romantika korának költő-celebjét, az angol Byront például idealista szabadságvágya vitte Hellászba, és ugyanezen „világforradalmár” kategóriába tartozott az olasz Mazzini és Garibaldi is. Hasonlóan gondolkodtak azok az 1848-as forradalmárok is (köztük sok magyar), akik később az olasz Risorgimento, a lengyel szabadságharc, vagy az amerikai szecessziós háború külföldi önkéntesei lettek. Miért tették ezt? A külföldi önkéntesek egy része olyan „vörös republikánus” volt, akik megveszekedett ellenségei voltak mindenféle monarchiának és oda mentek harcolni, ahol a köztársaságot veszély fenyegette. Sokan azért küzdöttek más népek szabadságáért, mert őket is ugyanazon elnyomó hatalom tartotta rabigában, mint saját nemzetüket, és győzelmükkel közelebb akarták hozni országuk felszabadulását. Mások egy univerzális szabadságeszményben hittek, amiért határoktól függetlenül bárhol kiállhatnak. Nem véletlen, hogy ekkor született meg a világ bármely pontján felbukkanó, az eszme megvalósításáért küzdő hivatásos forradalmár is.

Önzetlenségük azonban viszonylagos volt, hisz keserű emigráns-létükben sokuknak csak a háború jelentette az egyetlen megélhetési forrást. A modern kori népmozgalmakhoz csatlakozó „zsoldosvezérek” archeotípusa már a 19. századi forradalmak alatt felbukkant. Sokan közülük szívvel-lélekkel küzdöttek más népek szabadságáért, de előfordult az is, hogy pénzért megvehető szakértelmüket kétes kalandok szolgálatába állították.

A szocializmus és a nemzetközi munkásmozgalom színrelépésével új perspektíva nyílt a háborús önkéntesség előtt, összekötve a „világszabadság” ügyét a nemzetközi proletariátus emancipációjával. A határokon átívelő szolidaritás érzése mozgatta a párizsi kommün internacionalistáit is. A társadalmi igazságosság hívei már nemcsak a nacionalizmust tűzték zászlójukra, hanem az internacionalizmust is. E két eszme a „népek tavaszán” elválaszthatatlanul összeforrt és egyet jelentett a reakciós-autokrata birodalmak megdöntésének igényével.

A háborús önkéntesség „romantikus ártatlansága” a 20. században jócskán megkopott. A politikai játszmák hálójába belegabalyodott idealistákat meglepő könnyedséggel manipulálták a különböző nagyhatalmak, hivatásos propagandistákká, az ideológia zsoldosaivá egy hatalmi szisztéma külhoni szolgáivá formálva őket. Ennek oka az, hogy ezek a nemzetköziek nagyon sok alkalommal „önként és dalolva” csatlakoztak gyilkos rendszerekhez, vettek részt háborús népírtásokban vagy csak egyszerűen a történelem rossz oldalára kerültek és a győztesek nem voltak kegyesek hozzájuk. Azok a zömmel semleges országbeli önkéntesek, akik az első világháborúban „erkölcsi” alapon csatlakoztak valamelyik szemben álló félhez, önkéntességükkel valójában a háborús gyilkolást és az imperialista hatalmak „erkölcstelen” érdekeit szolgálták. ^[5]

A nemzetközi kommunista munkásmozgalom aktivistái őszinte meggyőződéssel vallották, hogy a kizsákmányoltak és az elnyomottak új világáért harcolnak. Az „elnyomottak hazájaként” tündöklő sztálini Szovjetunió ezt az érzést messzemenően kihasználta és visszaélve nemzetközi szolidaritásukkal számos internacionalistát bírt rá a „piszkos munka” elvégzésére. ^[6]

A második világháborúban sok tízezer külföldi csatlakozott a német hadsereg Waffen SS alakulataihoz, vagy kollaborált a megszállókkal, amit jó néhányan mindenféle kényszer nélkül, eszmei-ideológia alapon tettek meg. ^[7]
Ez utóbbira a 21. század történelme is kínál példát, gondoljunk csak azokra a külföldi harcosokra, akiknek a nagy része politikai-vallási felbuzdulásból csatlakozott az Iszlám Állam terrorgépezetéhez. ^[8]

Nemzetközi önkéntesek Spanyolországban

Az önkéntesség magasztos eszméinek manipulatív felhasználására a legkiválóbb példát talán a spanyol polgárháború szolgáltatta. 1936. július 17-én kirobbant katonai lázadás alkalmat adott az expanzív külpolitikát folytató európai hatalmaknak arra, hogy gazdasági, politikai és katonai jelenlétükkel kiterjesszék befolyásukat Spanyolországra. A külföldiek közül sokan ezen nagyhatalmak szándékaival összhangban cselekedtek, amikor úticéljuknak a Pireneusi-félsziget nagyobbik államalakulatát választották. A nemzetköziek többségét viszont nem idegen országok késztették harcolni, hanem saját elhatározásukból avatkoztak bele a háború menetébe.

Az események mozgósító ereje átlépte az országhatárokat és a spanyolországi ütközetet az 1914–1945 között lezajlott európai polgárháború szerves részévé tette. ^[9] Az európai polgárháború aspektusa – ha nem is ad minden lényeges kérdésre magyarázatot – kellőképpen megvilágítja a nemzetközi önkéntesség szerepét. A korszak politikai arculatát meghatározó különböző irányzatok (fasizmus, nemzetiszocializmus, kommunizmus, anarchizmus, nacionalizmus, szocializmus, politikai katolicizmus, monarchizmus, republikanizmus, demokrácia, stb.) követői paramilitáris pártmozgalmakba szerveződve, az országhatárokon túl is képesek voltak mobilizálni híveiket. Ez a jelenség az 1920–30-as évek politizáló közvéleményének jó részére olyannyira jellemző volt, hogy ideáljaik megvalósítása/megvédése érdekében akár egy másik országba is elmentek harcolni. Az 1936–1939 között megvívott spanyol csata összekapcsolta a különböző országok politikai mozgalmait és „harci zarándokútra” késztetett sokezer militáns civilt. Winston Churchill őket nevezte gúnyosan „fegyveres turistáknak”.

A spanyol polgárháborúban nagyjából negyed milliónyi külföldi vett részt. Nagyobbik részük (kb. 200 ezer ember) a nacionalisták táborát erősítette, de csak felük számított valóban önkéntesnek, a többiek a német és az olasz hadseregek regulárisai vagy sorozott marokkói katonák voltak. A Franco-t erősítő külföldiek meglehetősen vegyes képet mutattak. Ugyanúgy megtalálhatóak voltak közöttük a „trón és az oltár szentségét” hirdető monarchisták és a politikai kereszténység (a marokkóiak esetében a politikai iszlám) hívei, mint a velük sok tekintetben szemben álló fasiszta és nemzetiszocialista típusú pártok militánsai. A „kommunizmus elleni szent háború” azonban mindnyájukat összekötötte. De Franco nem örült jelenlétének, mert a győzelem kivívásához leginkább nem rájuk, hanem a legmodernebb német és olasz fegyverekre volt szüksége. Az „igaz spanyol ügy” megmentőjének szerepében tetszelegve elrejtette egységeiket a Spanyol Idegenlégióba, és felhasználta őket a külföldi hatalmakkal folytatott politikai alkudozásaiban. ^[10]

A köztásaságiak külföldi szimpatizánsai szintén sokfélék voltak. A katonai lázadással szembeni ellenállás egy társadalmi forradalmat indított el, amelynek gerincét a spanyolföldön mély gyökereket eresztő anarchisták képezték. Az első külföldiek zöme az anarchisták milíciájához csatlakozott és a népforradalom győzelmétől remélte a fasizmus bukását. A később jövők többsége viszont már a Nemzetközi Brigádokat választotta. A Kommunista Internacionálé (Komintern), a „fasizmus elleni harc” jelszavával, hatalmas sajtókampány kíséretében mozgósította a világ kommunista és baloldali érzelmű önkénteseinek tízezreit, minek eredményeképpen hatvanöt országból mintegy 35000-en keltek útra, hogy az interbrigádok soraiban szolgáljanak. Magyarok is eljöttek szép számmal. 1200 honfitársunk többsége az emigrációból érkezett, túlnyomó részük pedig különböző baloldali pártokhoz és szervezetekhez kötődött. ^[11]

A köztársasági kormány hivatalos propagandája szerint a nemzetköziek azért érkeztek Spanyolországba, hogy a „demokráciát megvédjék a fasizmustól.” Ez azonban nem felelt meg a valóságnak. Spanyolországban mindenki tisztában volt a társadalmi forradalom jelentőségével és a nemzetköziek nagy része is egy forradalomként értelmezte az eseményeket. Még a moszkvai (népfrontos) vonalat követő kommunisták közül is jó néhányan meg voltak róla győződve, hogy a spanyol háborúban megismétlődhetnek a két évtizeddel korábbi orosz forradalom dicsőséges pillanatai. ^[12] De a kormány igyekezett mindezt titokban tartani, mert úgy vélte, hogy egy antikapitalista népforradalom elijeszti a nyugati tőkés-imperialista hatalmakat attól, hogy támogassák a Spanyol Köztársaságot. Ennek a politikának a legfőbb szószólója az a Komintern (és a mögötte álló szovjet kormány) volt, amely már nem a világforradalom, vagy a szocializmus/kommunizmus megvalósításának jelszavával hívta fegyverbe a nemzetközi proletariátust, hanem a „köztársaság” és a „demokrácia” védelmében mozgósította az antifasisztákat. Ezért a legtöbb nemzetközi brigádos elfogadta az antifasiszta harc hivatalos, „egységfrontos” narratíváját és azt, hogy a háború most előbbre való, mint a forradalom. Csakhogy Sztálin nem akart semmiféle forradalmat A Komintern „instruktorai” és katonai „tanácsadói” segítségével fokozatosan ráerőltette akaratát a köztársasági kormányra és kíméletlenül leszámolt az „elhajlókkal”. A nagy terror spanyolországi kiágazásának számos hithű internacionalista esett áldozatul. ^[13]

Nagy-Britannia, Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok kormányai mereven elzárkóztak a spanyol köztársaság megsegítésétől, és a Szovjetunióval történő szövetség megkötésétől is, mert féltek egy újabb világháború kirobbanásától és mert abban az időben nagyobb veszélyt láttak a „világbolsevizmusban”, mint Franco tábornok német és olasz patrónusaiban. Ha ezek az országok a spanyol köztársaságot csak tized annyira támogatták volna, mint most azt Ukrajnával teszik, akkor valószínűleg nem Franco nyerte volna meg a háborút.

…és Ukrajnában

Persze a történelmi párhuzamok mindig sántítanak. A napjainkban lejátszódó orosz-ukrán háború természetesen nem hasonlítható össze a spanyol polgárháborúval és a közel kilenc évtizeddel ezelőtti nemzetköziek sem vetíthetőek ki az orosz és ukrán hadsereg külföldi harcosaira. Nacionalistákból és szélsőjobboldaliakból ma sincs hiány, és biztosan érkeznek olyanok is, akik a munkanélküliség elől menekülve vagy csak kalandot keresve ragadnak fegyvert. Viszont internacionalista baloldaliakról (egy-két kivételtől, anarchista csoporttól eltekintve) nem hallani. ^[14]

A jelek szerint a Putyinhoz és Zelenszkijhez tartó külföldi önkéntesek többsége hasonló okokból, de ellenkező előjellel vesz részt a háborúban. „Ellenségem ellensége a barátom” – tartja a régi mondás, és minden bizonnyal a többség számára ez egy alapvető motiváció. A háborús önkéntesség egyik legfőbb mozgatórugója már a 19. században is az „örök ellenséggel” szembeni harc vagy az ellenoldalt támogató idegen nagyhatalom gyűlölete volt. Amerika- és Nyugatellenességük az oroszok melletti kiállásra készteti a közel-keleti és afrikai országok nacionalista és iszlamista csoportjait, de ugyanez a nyugatellenesség áll a szovjet utódállamokból érkező „putyinista” önkéntesek egy része mögött is. Feltételezhetően oroszellenes érzelmek fűtik azokat a külföldieket, akik a balti államokból, Lengyelországból, Belaruszból, Georgiából és Kazahsztánból keltek útra, hogy régi sérelmeikért az ukrán csatamezőkön szerezzenek maguknak elégtételt. És vannak olyan exszovjet polgárháborús övezetek (mint például a Kaukázus), ahol a Moszkva-párti és a Moszkva-ellenes politikai erők Ukrajnában küzdenek meg egymással. ^[15]

Arról sem szabad megfelejtkezni, hogy a Szovjetunió felbomlását követően több milliónyi kelet-európai, orosz és ukrán bevándorló telepedett meg a világ nyugati féltekén. Közülük sokan aktivizálták magukat Nagy-Britanniából, Kanadából és az Egyesült Államokból, de jönnek például olyan távoli helyekről is, mint Kolumbia, Japán és Jamaica. ^[16] Nem valószínű, hogy mindegyikük ukrán vagy orosz származású, de sokan közülük háborús veteránok. Ők azonban, csakúgy, mint az ellenoldalon küzdő „specialisták”, már korántsem felelnek meg a romantikus idealistákról szóló narratívák szigorú feltételeinek. Az ukrán kormány szerint állítólag ötven ország 20000 önkéntese jelezte jöveteli szándékát, de szétszálazhatatlan, hogy közülük mennyi tekinthető valóban önkéntesnek és mennyi a különböző kormányok kötelékébe tartozó katonai „tanácsadónak”. Az ukrán kormánynak – hasonlóan a spanyol polgárháború köztársasági és nacionalista hadvezetéséhez – nem elsősorban képzetlen civilekre van szüksége, hanem olyan harcedzett önkéntesekre, akik megállják a helyüket a legkiélezetebb szituációkban is. Pontos adatok nincsenek, de úgy hírlik, hogy ennek a kritériumnak sokan képtelenek megfelelni, ezért a jelentkezőknek csupán egy töredéke jut el a frontra. ^[17]

Még nehezebb megállapítani, hogy a külföldieket pontosan milyen politikai-ideológiai motívum vezérli. Spanyolországban a különböző politikai pártok kulcsszerepet játszottak az önkéntesek mozgosításában. A polgárháború elején a külföldiek nagy része ideológiai-politikai alapon csatlakozott a nacionalista vagy a köztársasági oldalak politikai szervezeteihez. Ilyenről Ukrajnában nem hallani, mert a kijevi kormány már az orosz inváziót követő napokban „államosította” és monopolizálta a nemzetközieket és Moszkva is központilag irányított vasszigorral kezeli a külhoni zsoldosok ügyét. De ha abból indulunk ki, hogy Putyinnak Nyugat-Európában jelentős szélsőjobboldali tábora van, akkor nem nehéz kitalálni, hogy kik jöhetnek onnan. Persze Putyin „cezaro-sztálinista” ideológiájának van egy „baloldali” olvasata is. Néhány nyugati posztsztálinista párt erősen szimpatizál az orosz elnök „antifasizmusával”. Ez azonban nem több bornírt Amerika- és NATO-ellenességnél, és a szovjet időkből itt maradt hamis nosztalgiánál, semmi köze sincs a proletariátus internacionalizmusához. Bár biztosan akad egy-két magát baloldalinak és kommunistának valló, aki azt gondolja, hogy Putyin ukrajnai inváziója a Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújának NATO-ellenes változata ^[18], de a magam részéről kizártnak tartom, hogy az orosz hadsereghez antikapitalista és internacionalista baloldaliak is csatlakoznának. Főleg, hogy ez utóbbiakat Oroszországban keményen elnyomják.

De mi a helyzet Zelenszkijjel? Az ukrán elnök azért is hívja országába a nemzetközieket, mert a kijevi vezetés érdekeinek megfelelően ki akarja szélesíteni a háborút, és ha hivatalos támogatást nem is, de a külföldiek révén nyugati védelmet remél. Ez a politika, miképpen az egykoron Spanyolországban és az 1939-40-es finn-orosz háborúban is történt, az idegenek tömeges csatlakozásával a demokratikus világ kiállását akarja elérni. Mindez tökéletes összhangban áll az Ukrajnába tartó nyugati önkéntesek azon nyilatkozataival ^[19], hogy ők az „európai szabadságot és demokráciát”, valamint a „nyugati értékeket” (bármit is jelentsenek ezek a szavak) akarják megvédeni Vladimir Putyintól. „Ukrajnában a demokráciát fizikailag is megvédik” –  nyilatkozta a kijevi kormány oldalán harcoló grúz Mamuka Mamulashvili, aki a donbaszi harcokban elhíresült, és más országok önkénteseit is befogadó Grúz Légió tagja, majd így folytatta: „Mindenkinek, akinek van lelkiismerete, és tudja, mi a demokrácia és a szabadság, el kell jönnie és segítenie kell.” ^[20]

Csak egy a bökkenő. Az ukrán politikai rendszer nem igazán hasonlít a nyugati típusú demokráciákhoz. Ha ezeknek az önkénteseknek a fejében meg is fogalmazódik egyfajta „demokratikus küldetéstudat”, Ukrajna belpolitikai életére ez vajmi kevés hatással lehet. Miképpen a nyugati nagyhatalmak „demokráciaexportja” sem teremtett demokráciát Irakban, Líbiában és Afganisztánban, úgy a legdemokratikusabb külföldi önkéntesek sem képesek az ukrán nép helyett valódi demokráciát létrehozni. Természetesen nem is ez a szerepük. Közelebb állunk a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy a külföldi önkéntesek motivációi között szétválaszthatatlanul ott lebeg a szabadság és a demokrácia nyugati felfogása, valamint az ukrán hazafiságra hivatkozó etnonacionalizmus és oroszellenesség is.

A fentiek alapján úgy tűnik, hogy az ukránokhoz csatlakozó külhoni önkénteseknél sajátosan keveredik a 19. századi russzofóbia és a 20. századi szovjetellenesség egy olyan romantikus háborús hagyománnyal, amely szerint minden szabadságot szerető embernek szembe kell szállnia a népeket leigázó agresszorokkal. Azt nem tudni, hogy ezek az önkéntesek akkor is így gondolkodtak-e, amikor a nyugati hatalmak támadtak meg és igáztak le más országokat Guatemalától Grenadáig és Nicaraguáig, Iraktól Szírián keresztül Afganisztánig. A 21. században, az autoriter nacionalizmus, az identitárius rasszizmus és a konzervatív-reakciós (ellen)forradalmárok korában, a „demokrácia megvédése” nem a nemzetek szabadságáról és főleg nem a népek közötti internacionalista szolidaritásról szól.

Noha számos jogi akadálya van annak, hogy valaki brit vagy amerikai állampolgárként az ukrán hadseregben harcoljon, a nagyhatalmak a múltban is találtak kiskaput ahhoz, hogy a számukra rokonszenves ügyekért ilyen módon kiálljanak. Azok a brit önkéntesek, akik az 1939-40-es téli háborúban a finnek oldalán a szovjetek ellen akartak harcolni, mindenek előtt saját kormányuk segítségével tudtak Finnországba utazni, holott ugyanez a kormányzat néhány évvel azelőtt még retorziókkal sújtotta a Spanyolországba igyekvő állampolgárait. Arról azonban ellentmondásosak a hírek, hogy a britek és az amerikaiak hogyan és miként támogatják az Ukrajnába induló önkénteseiket. ^[21]

Egy biztos: mivel Ukrajnában jelenleg nincs társadalmi forradalom, rendszerkritikus baloldali alternatíva, vagy jelentős antikapitalista mozgalom, ezért az elnyomottakért küzdő internacionalista szolidaritás külföldi hívei nem igazán tolonganak a megtámadott ország határainál. Nem csoda, hisz a jobboldali-nacionalista és reakciós-rasszista nézetek világszerte reneszánszukat élik, míg a radikális baloldali eszmék defenzívába kerültek. Nagy, alulról szerveződő háborúellenes tiltakozási hullám sem söpört végig a világon, és az oroszországi béketüntetések is erőtlenek, közeli sorsuk a megbélyegzés és az elnyomás. Ukrajnában pedig – éppen az orosz invázió miatt – nem meglepő módon magasba csapnak a nacionalista és oroszellenes indulatok. Volt már ilyen a történelem során. Gondoljunk csak az első világháborúra, amelynek kezdetén a birodalmi és nacionalista őrület az egekig ért, de alig három év elteltével a tömegek már békére vágytak, Oroszországban pedig kitört a forradalom…

Néhány dolog azért reménykeltő lehet. A ’90-es évek mexikói zapatista felkelése és a 2011-ben kirobbant rojavai forradalom során sok külföldi baloldali utazott el „az ígéret földjére”. Igaz, ezekben az országokban már a háború előtt is jelentős baloldali radikális és anarchista mozgalmak léteztek. Két hónappal ezelőtt szinte senki nem hitte volna , hogy Oroszország nyíltan megtámadja Ukrajnát. 1917 januárjában Lenin azt mondta, hogy az ő generációja már valószínűleg nem fogja megérni az újabb orosz forradalmat. De minden változik, ezért talán nem tűnik lehetetlennek az sem, hogy Ukrajnában is megindulnak az antikapitalista, önszerveződő mozgalmak és itt is szárba szökken majd a forradalmi internacionalizmus. Bizakodásra adhat okot az is, hogy Európa keleti felében nagyon komoly hagyományai voltak a forradalmi eszméknek. Elég, ha csak az 1917-es forradalmárokra, és az egyik leghíresebb ukrán anarchista hazafira, Nyesztor Mahnora gondolunk, akinek a követői ma is ott vannak és fegyverrel a kézben harcolnak az invázorok ellen. ^[22]

„Ha békét akarsz, készülj a háborúra” – figyelmeztet a régi latin mondás. Én inkább azt mondom, hogy ha békét akarsz, változtasd meg a háború jellegét. Az internacionalista baloldalnak a múltban és a jövőben is csak egy küldetése lehet: az imperialista háborút forradalmi háborúvá, a kizsákmányolók háborúját a szegények és elnyomottak osztályharcává kell változtatnia. Mert igazi békét csak az ember ember feletti uralmának megszüntetése révén lehet teremteni.