Az este nyolckor nyilvánosságra hozott eredménybecslések alapján

a hivatalban lévő jobboldali-liberális elnök, Emmanuel Macron (La République en Marche) legyőzte szélsőjobboldali kihívóját, Marine Le Pent (Rassemblement National) a francia elnökválasztás második fordulójában.

A legutolsó francia államfő Macron előtt, akit újraválasztottak, az az országot 1995 és 2007 között vezető Jacques Chirac volt.

Macron már 2017-ben is Le Pennel mérkőzött meg a második fordulóban (akinek pártját akkor még Front nationalnak hívták), ám akkor a mostaninál jelentősen nagyobb, 66,1 százalékos támogatottsággal kerekedett felül Le Pen-en, aki 33,9 százalékot ért el. Ennek fényében nem is meglepő, hogy Le Pen az eredményét „hangos győzelmeként” értelmezte. Érdemes hozzátenni, hogy Le Pen korábban arról beszélt, hogy ha 2012 és 2017 után idén sem nyer, akkor nem fogja magát többet megméretni az elnöki posztért folytatott küzdelemben.

Akárcsak akkor, Macron győzelmét idén is elsősorban azoknak a választópolgároknak köszönhette, aki bár az első fordulóban nem őt támogatták, de a második körben hajlandók voltak leadni rá a voksukat annak érdekében, hogy meggátolják a szélsőjobb hatalomra jutását. Azonban öt évnyi elnökösködése után már jóval kevesebben akartak meggyőződésük ellenére is Macronra szavazni, ami meglátszott a részvételen is: az Ipsos-Sopra Steria közvéleménykutató becslése szerint a választól 28,2 százaléka maradt otthon,  miközben két héttel ezelőtt csupán a választók 26,3 százaléka nem élt a választójogával

Mint ismeretes, két héttel korábban, április 10-én zajlott le az elnökválasztás első fordulója, amelyben 12 jelölt mérkőzött meg a továbbjutásért és az Európai Unió második legnagyobb gazdaságának vezető pozíciójáért. Az eredmények akkor a következőképpen alakultak.

• Emmanuel Macron (La République en Marche): 27,85%
• Marine Le Pen (Rassemblement National) :23,15 %
• Jean-Luc Mélenchon ( La France Insoumise): 21,95%
• Éric Zemmour (Reconquête): 7,07%
• Valérie Pécresse (Les Républicains): 4,78%
• Yannick Jadot (Europe Écologie – Les Verts): 4,63%
• Jean Lassalle (Résistons!): 3,13 %
• Fabien Roussel (Parti Communiste Français): 2,28%
• Nicolas Dupont-Aignan (Debout la France): 2,06 %
• Anne Hidalgo (Parti Socialiste) :1,75%
• Nathalie Arthaud (Lutte ouvrière): 0,77%
• Philippe Poutou (Nouveau Parti Anticapitaliste): 0,56 %

Ez az eredmény egyrészt a 2017-es elnökválasztás első körének eredményének tulajdonképpeni megismétlődését hozta (akkor ugyanis Macron 24,01, Le Pen pedig 21,3 százalékos eredménnyel jutott tovább a második fordulóba), valamint sokadik szegét verte be a Franciaországot az V. Köztársaság 1958-as kikiáltása után közel 60 évig vezető centrumpártok koporsójába. Az elnökválasztást legutóbb 2007-ben, Nicolas Sarkozy-vel nyerő Republikánusok (korábbi nevükön: Union pour un mouvement populaire) idén a Párizst és a főváros körüli hét megyét magába foglaló, több mint 12 milliós lakosságú Île-de-France régiót 2015 óta vezető Valérie Pécresse-szel próbálkoztak, ám az elviekben mérsékeltebb jobboldali alternatívát megjeleníteni kívánó, de a kampány során néhány alkalommal szélsőjobboldali összeesküvés-elméletetekkel is házaló Pécresse csupán 4, 78 százalékot ért el. Ez az eredmény nemcsak politikailag de anyailag is rettentő kellemetlen a Republikánusoknak, ugyanis lecsúsztak arról az öt százalékos küszöbről, aminek elérésével az állam átvállalta volna a kampánykiadásaik finanszírozását – a GE Renewable Energy-t vezető férjével közösen közel 10 millió eurós vagyonnal rendelkező Pécresse saját elmondása szerint a rossz eredményének következtében személyesen is öt millió eurós adósságot halmozott fel a kampány során.

A Republikánusok leszereplését talán leginkább az példázza jól, hogy öt évvel korábban még az számított rossz eredménynek, amikor jelöltjük, a korrupciós botrányba keveredett egykori miniszterelnök, François Fillon 20,01 százalékkal nem jutott be a második fordulóba.

Ennél is nagyobb kudarcot értek el a Franciaországnak 1981 és 1995 valamint 2012 és 2017 között elnököt adó Szocialisták (Parti Socialiste-PS). Hiába indították el Párizs főpolgármestere, Anne Hidalgo képében az egyik utolsó fontos közhivatalt ellátó politikusukat, történelmük legrosszabb eredményét érték el. A baloldal tábor nagy többsége ugyanis a radikális baloldal Jean-Luc Mélechon mögött sorakozott fel, akinek pártja, a France Insoumise a júniusban esedékes, szintén kétfordulós országgyűlési választáson (ahol a francia törvényhozás alsóházáról, az 577 fős Nemzetgyűlés összetételéről dönthetnek a választópolgárok) könnyedén megszerezheti a baloldal vezető szerepét.

A két forduló közötti vita a jelöltek második forduló előtti egyetlen közvetlen konfrontációja volt

Ahogy arra a Mérce állandó szerzője, Szücs Zoltán is emlékeztetett ma reggeli cikkében, 2017-ben már megtekinthettünk egy második fordulós vitát Macron és Le Pen között. Ez akkor Le Pen azóta is sokat emlegetett vereségét hozta: a vita során pontatlan és meglehetősen agresszív jelöltként tűnt fel. Ennek a tanulságait az idei, Gilles Bouleau és Léa Salamé vezette vitára megfontolta: a háromórás műsoridő alatt kerülte a hírhedtté vált megszállók-tirádához hasonló produkciót, s a támadó hangvételből is visszavett. Ez végül az elhalványulását hozta Macronnal szemben a Le Monde elemzői szerint, és a két forduló közötti vita ismét egy elszalasztott lehetőség maradt a számára.

Ennél azonban rosszabb hír volt Le Pennek, hogy Macron igen konfrontatív stratégiát választott, és megtalálta Le Pen és a Nemzeti Tömörülés érzékeny pontjait.

Felhozta, hogy a Nemzeti Tömörülés EP-képviselői nem szavaztak meg egy Ukrajnának nyújtandó, 1,2 milliárd eurós kölcsönt (amit Le Pen tagadott, noha valóban nem támogatták a javaslatot), illetve, hogy annak idején Le Pen elismerte a Krím annektálását. Természetesen Marine Le Pen mindig kétes kampányfinanszírozási forrásai is fölmerültek, így a Mészáros Lőrinchez köthető MKB banktól kapott 10,6 millió eurós hitel is. Eközben Marine Le Pen az olyan, számára otthonosabb területeken sem tudott igazán meggyőzően érvelni, mint a közbiztonság vagy a vásárlóerő, ahol Macron könnyedén megvédte a januárban életbe léptetett energiaár-pajzsot Le Pennek az energia áfájának csökkentésére vonatkozó javaslatával szemben.

 „21 éves vagyok, és pontban 20 óra 1 perckor tüntetni indulok”

Ha ma sokan még dühösebben mentek el leszavazni Emmanuel Macronra, sokan pedig nem is voltak erre hajlandóak, a frusztráció talán azoknak a fiataloknak a körében a legnagyobb, akik bizonyosak benne, hogy ma csak egy rossz és rosszabb opció között választhattak.

Nem véletlen, hogy délután már számos tüntetésre való felhívás jelent meg a közösségi oldalakon. „Ma este kilépünk a dermedtségünkből. Találkozunk, összegyűlünk, és megkonstruáljuk a választ az autoritarizmus, a rasszizmus és a liberalizmus újabb ötéves mandátumával szemben” – fogalmaz az alábbi tweet, amely a mai tüntetések főbb helyszíneinek listáját adja közre

 

Ce soir, on sort de notre torpeur. On se retrouve, on se regroupe, et on construit la riposte face à un nouveau quinquennat d’autoritarisme, de racisme et de libéralisme.

#radiolondres #Presidentielle2022 #presidentielles2022 #Presidentielles #Elections2022 #GiletsJaunes pic.twitter.com/3kiraptmC5

— Cerveaux non disponibles (@CerveauxNon) April 24, 2022

Ahogy egy 21 éves egyetemista írja egy blogbejegyzésben, korosztályában sokan mások is, akárcsak ő, „dühös, a bánásmód miatt, amit generációjára kényszerítenek, a „feláldozott” jelző ellen, amelyet a bőrünkre ragasztanak. Tüntetni megyek ez ellen a kapitalista és rendpárti világ ellen, amelyben nem akarok élni. Tüntetni megyek azoknak a bajtársaimnak emlékére is, akik már nem lesznek ott, azokért, akik túl deprimáltak, prekarizáltak, kizsákmányoltak, és nem bírják tovább.”

A baloldal már az országgyűlési választásokra készül

Az idei volt sorban a második elnökválasztás, ahol a baloldal nem jutott be a második fordulóba. Ez azonban nem csüggesztette el a 2017 után másodjára is a legnépszerűbb baloldali jelölt címét megszerző Jean-Luc Mélenchon pártját, a France Insoumise-t (Engedetlen Franciaország), amely már nagy erőkkel készül az idei törvényhozási választásokra, melynek első fordulójára június 12-én, a másodikra pedig egy héttel később, június 19-én kerül majd sor.

Az elnöki posztért idén harmadjára és feltehetőleg utoljára harcba szálló Mélenchon már be is jelentette, hogy célja, hogy az országgyűlési választások után ő legyen Franciaország következő miniszterelnöke.

Amennyiben terve sikerülne, az azt vonná maga után, hogy Macronnak le kéne mondania a programja majdnem egészéről, hiszen parlamenti többség hiányában a mainál jóval kevesebb mozgástere lenne. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a más európai országok államfőihez képest példátlanul kiterjedt hatalmát a francia köztársasági elnök elsősorban nem az alkotmánynak, hanem a politikai gyakorlatnak köszönheti.

Melynek fontos eleme, hogy az elnök pártjából kikerülő miniszterelnök feladata önálló akaratának képviselete helyett leginkább az államfő szándékainak gyakorlatba ültetése. Ráadásul parlamenti többséggel a háta mögött a köztársasági elnök maga dönthet arról, kit látna szívesen a kormányfői poszton, aminek következtében ritkán fordul elő, hogy egy miniszterelnök az elnöknél nagyobb politikai befolyásra tegyen szert.

Ha esetleg ennek felmerülne a veszélye, akkor az államfő még mindig dönthet úgy, hogy új miniszterelnököt nevez ki – ez történt 2020-ban is, amikor Macron előző miniszterelnöke, a korábban a jobbközép Republikánusoknál politizáló Édouard Philippe benyújtotta a lemondását, és visszatért az általa már korábban 2010 és 2017 között polgármesterként vezetett normandiai kikötőváros, Le Havre élére. Elemzések szerint Macron elsősorban azért vált meg a miniszterelnökétől, mert a koronavírus-járvány első hulláma alatt mutatott teljesítménye jelentősen megdobta a népszerűségét, és félő volt, hogy a politikus elnöki babérokra tör. Utódja a miniszterelnöki székben a  korábban egy Prades nevű hatezres délnyugat-francia kisvárost vezető Jean Castex lett, akinek egyelőre nem úgy tűnik, hogy túlságosan komoly államfői ambíciói lennének.

Amennyiben az Emmanuel Macront támogató pártszövetség alulmaradna a júniusi törvényhozási választásokon, akkor az elnök nem tudná ilyen könnyedén befolyásolni a miniszterelnök személyét, és meg kéne barátkoznia azzal a gondolattal, hogy a kormányfőnek nagyobb befolyása van az ország sorsának alakulására, mint neki.

Az elmúlt két évtized tapasztalata alapján azonban kicsi az esélye annak, hogy Macron ne szerezne többséget a törvényhozási voksoláson.

Ez elsősorban annak tudható be, hogy egy 2000-ben tartott népszavazást követően az elnök mandátumának hosszát a korábbi hétről öt évre csökkentették le. Ennek a legfontosabb gyakorlati következménye az lett, hogy a választópolgárok egyazon évben döntenek az államfő személyéről és az 577 fős, szintén ötéves mandátummal bíró Nemzetgyűlés (Assemblée nationale) összetételéről.

Ezzel elkerülhetővé vált az korábban három alkalommal (1986 és 1988, 1993 és 1995 valamint 1997 és 2002 között) is bekövetkező szcenárió, amikor a ciklusa közepe tájékán az elnök elvesztette a parlamenti többségét, és „politikai társbérletre” (cohabitation) kényszerült a miniszterelnök személyét adó ellenzékkel. Annak érdekében, hogy ilyen véletlenül se fordulhasson többet elő, nemcsak egységesítették a törvényhozás és a köztársasági elnök mandátumának a hosszát, de még arról is rendelkeztek, hogy a nemzetgyűlési választásokra néhány héttel azután kerüljön sor, hogy a választópolgárok abszolút többsége bizalmat szavazott az elnöknek a voksolás második fordulójában.

Így nehezen elképzelhető, hogy Mélenchonból valóban miniszterelnök válhatna, arról nem is beszélve, hogy a jó szerepléshez előbb az elnökválasztáson ugyan leszereplő, de a France Insoumise-hoz képest még mindig nagyobb helyi beágyazottsággal rendelkező többi baloldali párttal való megállapodásra is szükség lenne. Ahogy azt már megírtuk, Mélenchon és a France Insoumise tíz napon belül megállapodhat az EELV zöldpárttal és a Francia Kommunista Párttal a koordinált indulásról.