Éppen ezekben a hetekben múlik ki Ukrajnában zajosan és borzasztó körülmények között a poszt-hidegháborús világ, és ezen korszak egyik legmeghatározóbb külpolitikai figurája, úgy tűnik, nem lesz tanúja már a helyébe lépő rendnek:
Madeleine Albright, az amerikai katonai intervenciós politika egyik fő aktora, Butrosz-Butrosz Ghali ENSZ-főtitkár egyik megbuktatója, Szaddam uralma miatt az iraki népet büntető külügyminiszter 84 éves korában meghalt.
„Madeleine Albright az identitáspolitika csődjének egyik legkorábbi példája volt számomra. Nem számít, ha bármiben is első vagy, ha a politikád fenntartja a rasszista erőszakot, birodalmi háborúcsinálást és a kapitalista kizsákmányolást.”
– írta róla néhány napja Noura Erakat palesztin-amerikai szerző/aktivista.
Valóban túl sok van az elhunyt számláján ahhoz, hogy pusztán mint a női egyenjogúság élharcosára, az Egyesült Államok első női külügyminiszterére emlékezzünk rá.
Albright nem csak folytatta, de körme szakadtáig védelmezte az 1990-ben, Szaddam Husszein diktatúrája ellen bevezetett szankciós politikát az Egyesült Államok ENSZ-nagyköveteként (1993-1997) – ami pozíciójának elnyerésekor már bőven közbotrány tárgyát képezte az ENSZ-en belül –, és később külügyminiszterként (1997-2001) is. A politikát, ami különösebben nem roppantotta meg a diktatúra gépezetét, viszont százezrek nyomorba taszításához és felesleges halálához vezetett, elvágva irakiak millióit gyógyszerektől, ivóvíztől és a szükséges infrastruktúrától.
„Úgy gondolom, ez nehéz döntés, de az árat…, úgy gondoljuk, az árat megérte megfizetni.”
– hangzott hírhedt válasza annak idején a kérdésre, hogy vajon megérték-e a szankciók iraki gyerekek százezreinek a halálát.
Bár az elhunyt gyerekek félmilliós száma vita tárgyát képezi azóta, a nyomorúság, amit a szankciós politika feleslegesen okozott, tény marad – ahogy Denis Halliday bagdadi ENSZ-megbízott lemondása a szankciók miatt, amelyek szerinte „népirtással” érnek fel. Ugyanígy tény marad utóda, Hans von Sponeck lemondása is, aki „igazi emberi tragédiának” nevezte a büntetőpolitika következményeit. Vagy Jutta Burghardt, a Világélelmezési Program iraki vezetőjének távozása ugyanezen okokból.
Albright nem csak az átgondolatlan, „izomból” véghezvitt iraki szankciós politikának volt híve, de ugyanígy kardoskodott Szerbia bombázása mellett már évekkel annak megkezdése előtt, és „agyvérzésig” fárasztotta a békepártisággal szintén nem vádolható Colin Powell vezérkari főnököt az amerikai hadsereg minél többszöri bevetésének követelésével.
Ugyanő volt az, aki évekkel a Clinton-korszak után is támogatta ifjabb Bush nem létező fenyegetések miatt megindított iraki háborúját, még ha néhány évvel később – látva a vállalkozás kudarcosságát – vissza is vonta támogatását.
„Ha erőt kell alkalmaznunk, az azért van, mert mi vagyunk Amerika: mi vagyunk a nélkülözhetetlen nemzet. Kimagasodunk, és messzebbre látunk a jövőbe, mint más országok, és látjuk a mindannyiukra leselkedő veszélyeket”
– hangoztak annak idején Madeleine Albright szavai, amelyek legalább olyan rosszul öregedtek, mint ahogyan az Egyesült Államok hegemón izomalapú külpolitikája a kilencvenes-kétezres évek óta.
