A lakhatási válság a magyar társadalom egyik legégetőbb problémája, így különösen fontos, hogy a hatalmat megszerezni kívánó pártok milyen megoldási javaslatokat kívánják megfizethetőbbé tenni a lakhatást? A kormányoldal az elmúlt 12 évben leginkább csak a vagyonosabb rétegek lakástulajdonhoz jutását könnyítette meg, és nem nyújtott valódi segítséget az alsóbb rétegeknek. Az ellenzéki pártok lakhatási programja ezzel szemben – noha pár fontos lépés kimarad belőle – a megfizethetőség irányába hat. A lakhatási válság lehetséges kezelési módjairól a Habitat for Humanity Magyarország  szakembereivel beszélgettünk.

Egy mainál ideálisabb politikai környezetben a kampányhajrában a hatalomért ácsingózó pártok minden erejükkel azon lennének, hogy ismertessék társadalompolitikai víziójukat, és bemutassák a választási programjuk legfontosabb, konkrét ígéreteit. A mostani helyzetből nézve ez fantasy-regényekbe illő felállás lenne, hiszen a Magyarországot 12 éve vezető Fidesz-KDNP pártszövetség program helyett szokás szerint csak a „folytatást” és Orbán Viktor személyét ígéri, hasonlóan a soha véget nem érő telenovellákhoz és a Vissza a jövőbe trilógia filmeihez.

De nem csak a kormányoldal ludas ebben. A választáson az Egységben Magyarországért nevű szövetségben induló ellenzéki pártok ugyanis sok halogatás után csak az április 3-i választás előtt kevesebb mint egy hónappal, március 9-én mutatták be hivatalosan az Emelkedő Magyarország programja névre hallgató elképzelés- csomagjukat. A programbemutató halogatásának kellemetlen hozadéka, hogy a február 24-én kitört ukrajnai háború árnyékéban a közvéleményt elsősorban a konfliktus alakulása és az arra adott politikai válaszok, nem pedig a pártok politikai víziója foglalkoztatja.

Némely, húsbavágó kérdéssel mégis érdemes behatóbban foglalkozni. Az egyik ilyen téma a lakhatás ügye, ami az elmúlt években egyre több embernek vált problémássá: az albérleti piac szűk és sokak számára elérhetetlen, a saját ingatlan pedig széles társadalmi csoportok számára továbbra is, és egyre inkább délibábos vágyálom, mintsem elérhető lehetőség.

Mivel a lakhatási válságra adott kormányzati válasz szinte teljes egészében kimerül a felső-középosztálynak juttatott támogatásokban (ahogyan az a Habitat for Humanity magyarországi lakáspolitikát évtizedes távlatokban áttekintő elemzéséből is kiderül) különösen nagy jelentőséggel bír az, ahogy az ellenzéki pártok kívánják kezelni a helyzetet. Ezért a Mérce a Habitat for Humanity Magyarország szakpolitikai menedzserével, Vankó Lilivel és a Habitat ügyvezető igazgatójával, Szegfalvi Zsolttal járta körbe, mire számíthatunk a lakhatás kérdésében egy esetleges ellenzéki választási győzelem esetében. Összefoglalva:

• Az ellenzéki pártok több ezer megfizethető bérlakás építését ígérik. A Habitat szakértői szerint a közösségi tulajdonban lévő lakóingatlanok számának növelését is közpolitikai céllá kell tenni.
• Az ellenzék a jelenleg üresen álló lakásokat is be szeretné vonni a lakhatási válság megoldásába. Nem mindegy azonban, hogy ezek az épületek milyen állapotban vannak és milyen adottságú településeken helyezkednek el.
• A magánbérleti piac szabályozására a Habitat szakértői komplex, rendszerszintű megoldásokat sürgetnek, nem elég pusztán lakbérplafont bevezetni vagy korlátozni az Airbnb-t.
• A lakhatáshoz való jog alkotmányba foglalása nemcsak  fontos szimbolikus üzenettel bírna, de konkrét politikai változásokkal is járhatna. Ez utóbbihoz azonban további törvényi garanciák bevezetésére lenne szükség.
• Az elszabaduló rezsiárakra adott politikai válasz nem merülhet ki a spórolás hangsúlyozásában, átfogó reformokra van szükség.
• A devizahitelesek ügyének kezelésében a kormány is tett kifejezetten jó lépéseket, melyektől azonban elvi megfontolásokból néhány éve visszatáncolt.

A kormánypártok nem kérnek a szakemberek tanácsaiból

Ahogy azt Szegfalvi Zsolt a Mércének is elmondta, a lakhatással foglalkozó szakmai és érdekvédő szervezeteket magában foglaló Lakhatási Koalíció szervezeteinek három képviselője vállalta, hogy segítséget nyújtana a 2022-es országgyűlési választásokon induló pártoknak a lakhatási programjuk kidolgozásában. Míg a kormánypártok ettől a lehetőségtől elzárkóztak, addig az ellenzéki pártok nyitottak mutatkoztak a párbeszédre, és több találkozóra is sor került a témában érintett civil szervezetek és az Egységben Magyarországért szövetség képviselői között. Ezzel az egyeztetési folyamattal kapcsolatban a Habitat munkatársai alapvetően elégedettek voltak, Vankó Lili szerint több olyan elképzelés is található az ellenzék lakhatási vállalásai között, amely a Lakhatási koalíció javaslatára került bele a programba.

Na de mire is számíthatnánk a lakhatás terén, ha az ellenzék kerülne hatalomra? Az Emelkedő Magyarország programja nevű dokumentum „A lakhatási válság megszüntetése” névre hallgató fejezete ugyan alapvetően tartózkodik a konkrét, számszerűsíthető vállalásoktól, de négy nagy területet megjelöl, ahol az ellenzék kormányra kerülése esetén jelentős változtatásokat vinne véghez. Ezek sorban: a megfizethető bérlakásszektor bővítése, a lakhatáshoz való jog alkotmányba foglalása, a lakhatással összefüggő eladósodás megfékezése és a lakásfenntartás megfizethetőbbé tétele.

Megfizethető lakhatást nem csak a perifériákon lehet kialakítani

Programjában az ellenzék évi többezer megfizethető bérlakás építését ígéri, ami akkor is jelentős vállalásnak tűnik, ha a program nem részletezi, hogy pontosan hány ezer is az a több ezer. Vankó Lili szerint valóban komoly, de közel sem lehetetlen feladat lenne évi többezer bérlakás felhúzása, amibe akár beletartozhatnának azok a korszerű, könnyűszerkezetes épületek, amelyek építésével a Habitat for Humanity világszerte igyekszik növelni a megfizethető lakások számát.

Nem árt észben tartani, milyen elemi fontosságú az, hogy az ingatlanok milyen adottságú városrészekben kerülnek kialakításra. Ugyanis számos nyugati országban tapasztalható az a probléma, hogy a második világháború utáni nagyszabású, leginkább az akkoriban még jelentős ipari szektorban dolgozókat célzó panelház építési programok olyan periférikus térségekben zajlottak, amelyek nem rendelkeznek megfelelő helyi infrastruktúrával, munkahelyekkel és közlekedési kapcsolatokkal.

Amíg robogott a gazdaság, ez kevesebb gondot okozott, ám az ipari szektor hetvenes-nyolcvanas években kezdődő leépülése után ezek az egykoron nyüzsgő, erős közösségek alkotta városrészek egyre inkább a nélkülözés, az osztály és nemritkán származási alapú szegregáció, a kilátástalanság és az állami általi hátrahagyottság szimbólumaivá váltak. Ismert példák erre a jelenségre a svéd szociáldemokraták híres lakásépítési kezdeményezése, az Egymilliós Program (Miljonprogrammet) részeként épült tömbházakkal benépesített Stockholm-környéki munkásvárosok, illetve az olyan franciaországi lakótelepek, mint a Párizs közeli Grigny-ben fekvő hírhedt La Grande Borne vagy Zinédine Zidane világbajnok futballista szülőhelye, a marseille-i La Castellane.

Ennek fényében fontos kérdés, hogy látván Budapest jelentős beépítettségét, nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy a fővárosban zajló bérlakásépítési programok már csak a kevésbé jól ellátott perifériákon kivitelezhetők. Válaszukban a Habitat munkatársi azokat a nemzetközi és hazai projekteket hangsúlyozták, melyek megmutatják, hogy  a megfizethető lakhatás nem csak az életminőség terén megkötött kompromisszumok árán elérhető.

Szegfalvi Zsolt jó példaként említette Budapest XIII. kerületét (Angyalföld és Újlipótváros), ahol a közel 28 éve regnáló MSZP-s polgármester, Tóth József vezette önkormányzat több száz jó minőségű szociális bérlakást épített.

Vankó Lili Bécs példáját hozta fel, ahol a város északi szegletében, egy bezárt repülőtér helyén alakították ki a Seestadt Aspern (Tóparti város) nevű, diákszállásokat és szociális bérlakásokat is magába foglaló városrészt. A projekt kedvéért még a metrót is meghosszabbították – ez utóbbi döntés néhány éve a hazai sajtó egy részét is bejárta, hiszen valóban kevés dolog szemlélteti jobban a magyarországi és ausztriai közlekedés- és lakhatási politika közötti különbségeket, hogy míg Budapesten évtizedek óta ígérik a hármas metró meghosszabbítását az Újpesten található káposztásmegyeri lakótelepig, addig Bécsben a Seestadt Aspert a 20 kilométerrel távolabb fekvő belvárossal összekötő U2-es metró egyes szakaszokon szántóföldeken hajt keresztül.

A Habitat szakemberei szerint kijelenthető, hogy az urbanisztikai szempontokat figyelembe vevő, széleskörű társadalmi és szakmai egyeztetéssel akár félreesőbb területeken is kialakíthatók olyan városrészek, melyek nem osztályalapú szegregátumokként, hanem élő-lélegző közösségekként funkcionálnak.

A lakásépítés csak a jéghegy csúcsa, a cél a rendszerszintű szemlélet megvalósítása

Vankó Lili szerint fontos tudatosítani, hogy hány lakás kerül megépítésre, valójában a lakáshiány csak a jéghegy csúcsa. Elsősorban egy olyan rendszerszintű kormányzati szemléletmód meghonosítására lenne szükség, amely a közösségi tulajdonban lévő és más non-profit módokon (például lakásügynökségeken keresztül) hasznosított ingatlanállomány növelését tűzi ki céljául. Ebbe beletartozna az önkormányzati lakásállomány növelése, vagy éppen a már meglévő szociális lakásügynökségek (mint például amelyet az Utcáról Lakásba Egyesület is működtet) támogatása és újak létrehozása. Ezek az lakásügynökségek elsősorban az üresen álló, javarészt magántulajdonban lévő lakóépületeket kívánják felhasználni úgy, hogy felújításuk után alkalmassá váljanak megfizethető bérlakások kialakítására – ezzel a rendszerrel nemcsak a bérlők járhatnak jól, hanem azok a tulajdonosok is, akiknek nincs anyagi fedezetük a felújítás elvégzésére, és így a klasszikus lakáspiacon nem tudják felkínálni ingatlanjukat.

Egyébként az ellenzék is azt ígéri, hogy „a megfizethető lakások számának bővítése érdekében felmérjük az üresen álló hazai ingatlanvagyont, megvizsgáljuk, hogy a több százezer üres hazai lakás és ház mekkora hányada vonható be az otthonteremtési programba.” Kérdéses azonban, hogy ezeknek az ingatlanoknak mekkora hányada hasznosítható valóban a lakhatási válság kezelésére.

A Habitat munkatársai szerint ebben a kérdésben komoly területi egyenlőtlenségek figyelhetők meg Magyarországon, hisz míg vidéken ezek az épületek gyakran statikailag nagyon rossz állapotban vannak, addig Vankó Lili elmondása alapján Budapesten – és főleg a belső kerületekben – egyre inkább jellemző, hogy néhányan azért vesznek jó minőségű lakásokat, hogy aztán a turizmusból és a rövidtávú lakáskiadásból húzzanak komoly hasznot, kivonva ezzel a kérdéses ingatlanokat az albérleti piacról. A Habitat for Humanity szakpolitikai menedzsere szerint

sokat segítene a lakhatási politikán, ha létezne egy olyan állami lakásregiszter, melyen keresztül nyomon követhető lenne a hazai lakásállomány állapota, és az üresen álló, de nem romos állapotú ingatlanok száma.

Szegfalvi Zsolt szerint az üresen álló vidéki ingatlanok hasznosításánál arra is kiemelt figyelmet kell fordítani, hogy azok milyen adottságú térségben találhatók, vagyis van-e a közelben megfelelő számú és minőségű munkahely, oktatási intézmény és más, a mindennapokhoz elengedhetetlen szolgáltatások.

A magánpiac szabályozásához komplex stratégiákra van szükség

Programjukban az ellenzéki pártok sokat sejtetően a magánbérleti piac szabályozásának fontosságáról beszélnek, részletekben azonban nem bonyolódnak a témával kapcsolatban. Ezért mi arra voltunk kíváncsiak, hogy a Habitat for Humanity Magyarország szakemberei milyen típusú szabályozást látnának helyesnek a piaci alapú albérletek esetében? Afelől is érdeklődtünk, hogy a Habitat mit gondol a lakáskiadást általában jellemző piaci logikával szembemenő, vagy azt korlátozó elképzelésekről.

Az egyik ilyen javaslat a számos nyugat-európai országban és amerikai nagyvárosban alkalmazott lakbérplafon, ami maximális árat határoz meg a kiadott lakások bérleti díját illetően. A magyarországi ingatlanpiac jellemzőit és a külföldi tapasztalatokat figyelembe véve Szegfalvi Zsolt nem biztos abban, hogy itthon az árszabályozás hatékony eszköz lenne a lakhatási válság kezelésére. A Habitat ügyvezető igazgatója szerint ehhez a lakbérplafonnál komplexebb lépésekre van szükség, és emlékeztetett, hogy a szervezet nemrég kidolgozott egy Feketelakás 3.0 névre hallgató javaslatcsomagot, amely céljául a magánbérleti piac megfizethetőbbé tételét tűzi ki.

A Habitat elképzelései között helyet kap a hosszú távú lakásbérletek kötelező regisztrációja, a lakáskiadás azonosító számhoz kötése, államilag támogatott kaucióvédelmi és támogatási rendszer bevezetése, a felmondási idők szigorítása és a bérleti díj-fizetéssel kapcsolatos vitás ügyek rendezését lehetővé tevő fórumok kialakítása.

A szervezet emellett javasolja, ösztönözzék adókedvezményekkel a tulajdonosokat a hosszú távú vagy határozatlan idejű szerződések megkötésére, a kisgyermekes családoknak való bérbeadásra, valamint arra, hogy ingatlanjukat szociális lakásügynökségek számára adják bérbe.

Az Egységben Magyarországért választási programja erre külön nem tér ki, de a magánbérleti piac esetében megkerülhetetlen tényező az Airbnb és más, rövidtávú lakáskiadást megvalósító platformok okozta probléma, melynek következtében sok tulajdonos ahelyett, hogy hosszabb távra adná ki az ingatlanját, inkább abban válik érdekeltté, hogy az albérletpiacról tartósan kivonja azt és turistáknak adja ki.

A jelenségben rejlő problémát egyébként a kormány is felismerte, amikor lehetőséget adott az önkormányzatoknak, hogy eldöntsék, egy évben hány nap adható ki rövidtávú bérlésre egy ingatlan. A Habitat szakértői szerint ez a döntés ott hibázik, hogy  egy csapásra kívánja megoldani az Airbnb okozta problémát, és egy kalap alá veszi az üresen álló vendégszobáját turistáknak kiadó lakástulajdonost (vagyis aki úgy használja a szolgáltatást, ahogy azt San Francisco-i alapítói 2008-ban megálmodták), és a több tucat belvárosi lakást felvásárló, majd azokat bulizni érkező turistáknak kiadó ingatlanbefektetőt.

Ennek ellenére ők is azon az állásponton vannak, hogy ezek a rövidtávú kiadást lehetővé tevő platformok hozzájárulnak az albérletárak növekedéséhez, ezért arra kell ösztönözni a lakástulajdonosokat, hogy inkább a hosszútávú bérbeadás mellett döntsenek.

Szerintük ennek fontos lépése lenne az egyenlő közteherviselés megvalósítása a rövid- és hosszútávú kiadás esetében, vagyis hogy adózás szempontjából ne érje meg jobban az Airbnb-n és barátain lakást kiadni, mint a hagyományos ingatlanpiacon.

A lakhatás ne csak papíron legyen alkotmányos alapjog, hanem a gyakorlatban is!

A 2011-ben elfogadott Alaptörvény homályosan fogalmaz meg, nehezen számon kérhető vállalást. A dokumentum szerint „Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa.” Azon túl, hogy a közvélemény-kutatások jelenlegi állása alapján kérdéses, mekkora esélye van az ellenzéknek az Alaptörvény módosítására, felmerül az is, hogy a szimbolikus értéken túl mekkora jelentősége van alkotmányos alapjoggá tenni a lakhatást akkor, amikor azt tapasztaljuk, hogy a kormánypártok néha még a kizárólag a saját szájízüket tükröző Alaptörvény egyes passzusait sem képesek vagy hajlandók betartani.

Vankó Lili úgy látja, hogy önmagában ezt a szimbolikus jelentőséget sem érdemes lebecsülni, hiszen

ha valóban alkotmányba foglalnák a lakhatáshoz való jogot, akkor a mindenkori kormány egy olyan dokumentumra esküdne fel, amely vállalja, hogy minden állampolgár számára biztosítja az emberi méltóság megőrzésének egyik legfőbb zálogát.

Szegfalvi Zsolt pedig úgy véli, hogy az alkotmány mint „országstratégiai dokumentum” alkalmas olyan célok kijelölésére, melyek teljesítésére minden kormánynak törekednie kell.

Vankó Lili azt is hozzátette, hogy nem csak szimbolikus jelentősége lenne ennek a döntésnek, hiszen lakhatással kapcsolatos bírósági ügyekben így konkrét hivatkozási alappá válhatna az alkotmány. Azonban ezen felül olyan jogi keretekre is szükség lenne, amelyek valóban kényszerítenék a kormányt a lakhatási alapjog tiszteletére.

A szabályozásnak alanyi jogosultságot kell biztosítania egy meghatározott minimális lakhatásra (vagy azt biztosító lakhatási támogatásra), első lépésben a legsérülékenyebb csoportok (idősek, betegek, mozgáskorlátozott és fogyatékos emberek, várandós nők, gyermekes szülők, az állami gondozásból kikerülő fiatal felnőttek, párkapcsolati és családon belüli erőszak áldozatai), idővel pedig mindenki számára. Továbbá szükség lenne arra, hogy Magyarország csatlakozzon a Módosított Európai Szociális Karta lakhatáshoz való jogról szóló 31. cikkelyéhez, amely kimondja, hogy mindenkinek joga van a lakhatáshoz – ezért Magyarországon A Város Mindenkié csoport küzd igen régóta.

A rezsiproblémákra a spórolás önmagában nem jelent megoldást

Az ellenzéki pártok programja a megfizethető lakásfenntartás kérdéskörére is kitér. Az Egységben Magyarországért szövetség pártjai szerint elengedhetetlen, hogy a létfenntartáshoz minimálisan szükséges alapvető közszolgáltatásokhoz mindenki megfizethető áron hozzáférhessen, valamint hogy senki ne fagyjon meg a saját fűtetlen otthonában, vagy kerüljön emberhez méltatlan helyzetbe azért, mert nem tudja kifizetni a gáz-, a villany- vagy a vízdíjat. Ezért a hatpárti szövetség megválasztása esetén azt ígéri, hogy a víz-, villamosenergia- és gázszolgáltatásból kikapcsolt lakások számára kedvezményessé teszik a szolgáltatásba való visszakapcsolást.

A rezsidíj-tartozással rendelkezők számára pedig olyan mérőeszközt biztosítanának, amelyhez egy kártyán keresztül előre lehet egy bizonyos összeget feltölteni, annak érdekében, hogy ne kerüljön felhasználásra több a közüzemi szolgáltatásokból, mint amennyit a fogyasztó megengedhet magának.

Ezt a kiskeresetűekkel szembeni bizalmatlanságot tanúsító, Magyarországon is létező rendszert a lakhatással foglalkozó szakértők gyakran bírálják. Egyrészt ott van a mérőóra felszerelésének költsége, ami az úgynevezett védendő fogyasztók szűk körén kívül (akik közé a fogyatékkal élők és a szociálisan rászorulók tartoznak) komoly anyagi megterhelést jelenthet, az Eonnál például az olcsóbb, egyfázisú modell is 57 ezer forintba kerül, a 3 fázisú mérőóráért pedig 83.099 jó magyar forintot kell leszurkolni. Ráadásul ahogy azt Vankó Lili is kifejtette, ez az előrefizetős rendszer magában hordozza azt a nagyon prózai problémát, hogy ha elfogy a kártyán lévő egyenleg, akkor a fogyasztót lekapcsolják a hálózatról, még akár a koronavírus-járvány kellős közepén is. Hiszen ahogy azt a 444 is megírta, ezekre a fogyasztókra nem vonatkozott az a kikapcsolási moratórium, amit a kormány a pandémia első hulláma idején vezetett be.

A Habitat for Humanity szakpolitikai menedzsere szerint ezért elengedhetetlen lenne, hogy a kártyás mérőórával rendelkezők számára az állam biztosítson egy minimumösszeget, amellyel elkerülhető lenne a hálózatról való lekapcsolás, továbbá jelentősen ki kéne bővíteni az ingyenes mérőóra-beszerelésre jogosult védendő fogyasztók körét. A Habitat szakértője azonban azt is leszögezte, hogy a takarékosságra ösztönzés önmagában nem oldja meg a közüzemi tartozással rendelkezők kérdését, ehhez átfogó adósságrendezési programokra és kiterjedt állami segítségnyújtásra lenne szükség.

Vankó emellett kitért a gyakran kiskeresetű, fatüzelésű fűtési rendszert használó fogyasztókra is, akiket szerinte a szociális tűzifaprogramok esetén tapasztalt területi egyenlőtlenségek kiküszöbölésével, fűtéskorszerűsítési kedvezményekkel és szociális kályha-programokkal lehetne a leghatékonyabban támogatni.

Az elmúlt 12 év egyetlen szociális lakhatási programját is megszüntették

Az Emelkedő Magyarország programja névre hallgató dokumentum a kilakoltatások kérdésével is foglalkozik. Az ellenzéki pártok azt ígérik, hogy a „devizahiteles ügyekben keletkezett kilakoltatások határozatlan időre felfüggesztésre kerülnek egészen addig, amíg nem születik az érintettek számára megnyugtató, igazságos megoldás”. A programot olvasva nem tudhatunk meg többet erről az „érintettek számára megnyugtató, igazságos megoldásról”, ezért azt szerettük volna megtudni a Habitat szakértőitől, hogy ők hogyan képzelik el a devizahitelesek számára biztosított hatékony segítségnyújtást. Hasonlóan más lakhatással foglalkozó magyarországi szervezetekhez, a Habitat for Humanity is a Nemzeti Eszközkezelő Program (NET) újraindításában látja a devizahitelesek problémájának a megoldását.

A Nemzeti Eszközkezelőt még 2011-ben, a devizahitel válság csúcsán vezette be a második Orbán-kormány azzal a céllal, hogy megakadályozza az egyik napról a másikra óriásit emelkedő törlesztőrészleteket fizetni képtelen több tízezer lakástulajdonos utcára kerülését. A programot működtető NET Zrt. az állam számára megvásárolta a jelzáloggal terhelt ingatlanokat a törlesztést folytatni nem tudó hiteladósoktól, akiknek aztán lehetőséget adott arra, hogy határozatlan időre bérbe vegyék a kérdéses ingatlant. Vagyis a devizahitel-károsultaknak ugyan le kellett mondaniuk az otthonuk birtoklásáról, de mentesültek a törlesztőrészletek fizetése alól, és később igen kedvező feltételek mellett vissza is vásárolhatták az otthonukat az államtól. A program sikerességét jól mutatja, hogy segítségével körülbelül 155 ezer ember tudott kiszabadulni az adósságcsapdából.

Ennek ellenére a kormány 2020 végén a Nemzeti Eszközkezelő megszüntetése mellett döntött, mondván, az államnak nem célja tulajdonosként részt venni a lakáspiacon (ekkora már egyébként jelentősen csökkent a programban résztvevők száma, köszönhetően a sikerességének).

Vankó Lili szerint az eszközkezelő megszüntetésével a kormány az elmúlt 12 év egyetlen olyan lakáspolitikai intézkedését vonta vissza, amely valóban szociális szempontok szerint működött és nem csak a vagyonosabb rétegeket kívánta lakástulajdonhoz juttatni.

Szerinte a program visszavezetése komoly segítséget nyújtana a lakhatással kapcsolatos adóssággal rendelkezőknek, főleg ha ez kiegészülne az önkormányzatoknak juttatott komolyabb anyagi támogatásokkal, melyeket az elárververezett ingatlanok esetében fennálló elővásárlási joguk érvényesítésére használhatnának.

Az irány jó, csak többet kéne beszélni róla

Ahogy azt Szegfalvi Zsolt a Mércének elmondta, a program egyeztetése során voltak olyan pontok, amelyekkel az ellenzéki pártok egyetértettek, ám végül szövegszerűen nem kerültek bele a programba. Az egyik ilyen terület volt az önálló lakhatási minisztérium vagy államtitkárság létrehozása (ami a szervezet szerint segíthetné a lakhatással kapcsolatos kérdések szem előtt tartását), valamint a Habitat által is jegyzett Lakhatási Minimum azon eleme, melynek értelmében a pártok vállalják, hogy a GDP legalább egy százalékát költik szociális szempontokat figyelembe vevő lakhatási programokra. Ezt a küszöböt a jelenlegi kormányzat legfeljebb a CSOK és más, alapvetően nem az alacsonyabb társadalmi státuszú emberek lakhatási problémáinak orvoslását célul kitűző intézkedésekkel lépheti át.

Kétségtelen, hogy  a – modoros újságírói zsargonnal élve – felfokozott nemzetközi helyzetet és a program bemutatásának utolsó pillanatra tolódását látván kérdéses, hogy a kampányhajrában az Egységben Magyarországért szövetség tagja mennyire lesznek képesek és hajlandók a lakhatási programjukkal elérni a közvéleményt. Ennek ellenére azonban kijelenthető, hogy az ellenzéki pártok alapvetően egy olyan lakhatási programot tettek le az asztalra, ami – noha gyakran kerüli a konkrétumokat – megvalósulása esetén többet tenne a társadalmi kohézió erősítése és az elesettek megsegítése érdekében, mint azok az intézkedéseket, amiket a jelenleg hatalomban lévő kormány az elmúlt 12 évben képes volt kicsikarni magából.