„Tökmindegy, hogy bal vagy jobb, a sztrájk mindenhol alapjog” – ez volt a kedvencem a szerdai diáktüntetésen felcsendülő rigmusok közül. Épp ezerfelé állt a fejem, miközben az aznap reggel indult tanársztrájkkal kapcsolatos híreket igyekeztünk feldolgozni a szerkesztőségben. Aztán amikor meghallottam, milyen az, amikor több ezer gimis ordít teli torokból a Kossuth téren a tanáraik sztrájkhoz való jogáért, egy pillanatra büszkén elmosolyodtam.

Ezek a gyerekek értik és érzik: ha egy tantárgyat havonta másik tanár tanít, ha a tanár éjjel és hétvégén javítja a dolgozatot, mert a hivatalosan erre kijelölt időben helyettesít, túlórázik vagy tökéletesen felesleges adminisztrációt végez, ha nincs energiája izgalmas, kreatív, inspiráló órákat tartani – vagy ha van is, a NAT és a központilag kötelezővé tett tankönyvek egyébként is elveszik ennek az utolsó lehetőségét is –, ha nem nyaralt már 10 éve, mert nem telik egy hét Balatonra se, és ha nem élhet a sztrájkhoz való jogával, csak mert a kormány úgy döntött, az bizony végső soron rajtuk csattan, az ő jövőjüket érinti, az ő jogaikat is sérti. Értik és érzik: ők legfeljebb addig érdeklik a kormányt, amíg kampánytémát lehet csinálni a „védelmükből”. Máskülönben fenyegetés és megalázás helyett megbecsülés járna a tanáraiknak.

Elképesztően jó látni a diákok szolidaritását, a molinókkal kivonuló, a sztrájkoló tanároknak sütit sütő szülőket, az üres iskolákat, és azt a néhány önkormányzatot, amely a legalább még a hatáskörében maradt óvodák pedagógusait biztosítja arról, hogy nem vonnak le a bérükből azért, mert sztrájkolni mertek.

Így néz ki a szolidaritás: akár közvetlenül érintettek, akár nem, egyre többen belátják, hogy a tanárok és az oktatás ügye közös ügyünk. Kiélezett harc folyik ezekben a percekben az oktatásban, a kormány pedig mesterien űzi a pszichológiai hadviselést. Február elején egy – a Közlöny bikkfanyelvéhez képest meglepően kormánypropaganda hangulatú, gyurcsányozó, a pedagógusokat rossz gyerekként sarokba állító – rendelettel abszurd módon kimondták, hogy az oktatásban csak úgy lehet sztrájkolni, hogyha közben dolgoznak. Az indok: „A közszféra bérrendezését 2010 után a Kormány a pedagógusokkal kezdte. Béremelés tekintetében most az egészségügyi dolgozók, ápolók, orvosok, és a szociális szféra dolgozói vannak soron, vita a további pedagógus béremelés időzítéséről van.”

A pedagógusok válaszul polgári engedetlenségi akcióba kezdtek, majd mivel a sztrájktárgyalások során továbbra sem közeledtek az álláspontok a kormány és a szakszervezetek között, a pedagógusok határozatlan idejű sztrájkba léptek. A kormány erre természetesen újabb hiteltelenítő akcióba kezdett, mondván, hogy a pedagógusoknak „csak” 13 százaléka vett részt a szerdai munkabeszüntetésben, kevesebben, mint a január végi figyelmezetető sztrájk idején. Amellett, hogy ez az állítás konkrétan nem igaz, egyben a legvisszataszítóbb erőfitogtatás is. Az üzenet egyértelmű: „nix ugribugri”. Mindezt Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter tudta csak tetézni, aki köszönetet mondott azoknak a pedagógusoknak, akik megkímélték a diákokat és a szülőket a rendetlenkedésüktől.

Ha ez nem lenne elég nyomás, a munkahelyeiken sem kímélik a tanárokat, az intézményvezetők különféle kreatív módszerekkel igyekeznek gáncsolni a sztrájkot. Van, akit egy fagyos helyiségbe terelnek a munkabeszüntetés idejére, és megtiltják a gyerekekkel való érintkezést, van, akit bérmegvonással fenyegetnek, és van, akinek rendkívüli iskolaszünettel próbálják láthatatlanná tenni a sztrájkját.

Az álláspontok egyelőre elmozdíthatatlannak tűnnek: a tanároknak nincs mit veszíteniük már, „csak” a hivatásukat, a kormány pedig a megtörésre játszik.

Csakhogy a pedagógusok kinyitották a szájukat, a társadalom egy jelentős része pedig melléjük állt.

A pedagógus-szakszervezetek soha nem látott egységben működnek együtt. A kormány által „védelmezett” családok a saját bőrükön tapasztalják a pedagógushiányt és az oktatási rendszer szétrohadását.

Az emberek elkezdtek arról beszélni, hogy a sztrájk igenis alapjog. És ebből a szempontból valóban tökmindegy, hogy milyen színű a kormány: az oktatás minőségét, a pedagógusok megbecsültségét bármely kormánytól ki kell kényszeríteni. Ehhez ezekben a helyzetekben az egész társadalomnak kell erősnek lennie, kiállnia az érdekei mellett és támogatnia a tanárok sztrájkját.

Legyünk ott szombaton kockás ingben a Kossuth téren, és legyenek ott az egészségügyi dolgozók és a szociális szféra dolgozói is, akik a kormány szerint előbb álltak be a sorba béremelésért, valójában azonban őket is pontosan annyira semmibe veszi, mint a tanárokat! Mert a kérdés most az: ki lesz a következő, aki nem sztrájkolhat majd, mert a kormány szerint nincs itt az ideje béremelést kérni? És ott leszünk-e majd mellettük?