Édesanyámnak, Tóth Marinak 

és Pálfi Ágotának

 

Pier Paolo Pasolini Máté evangéliuma című filmjében az idős Mária szerepét a rendező édesanyja, Susanna Pasolini játssza. Mária néma szerep. Fia kínhalálakor sem halljuk az anya zokogását, csak látjuk: a hangsávot Johann Sebastian Bach Máté-passiója uralja. Ahányszor újranézem a filmet, ennél a jelenetnél némán könnyezek. Az anya fájdalmának átütő erejét egy művészeten kívüli, kifejezés nélküli erő biztosítja. Tizenegy évvel a film elkészültét követően Susanna Pasolini maga is tanúja (ha nem is közvetlen tanúja) kellett hogy legyen fia erőszakos, fájdalmas halálának. 1975-ben Pier Paolo Pasolini fején többször áthajtottak autójával az ostiai tengerparton. Heréit fémcsővel verték pépessé. Nem túlzás azt mondani, hogy ez a tisztázatlan haláleset, amely alighanem maffiaeszközökkel kivitelezett politikai gyilkosság volt, közvetett és közvetlen módokon a jelenkor olasz társadalmának egyik meghatározó traumája maradt mindmáig. Édesanyja hat évvel élte túl szeretett első fiát. Kisebb fiát, Guidalbertót húszéves korában, 1945-ben gyilkolták meg kommunista partizánok a porzûsi mészárlás során.

És ezzel együtt halljuk meg Krisztus kérlelhetetlen szavait: Kövess engem, hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat.

De ezeket is: Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekeszik-é? 

Máté evangélista vámszedő volt, mielőtt Krisztus tanítványául szegődött.

Mária alakja a katolikus dogmatikában kultúránk egyik legkártékonyabb babonájának és téveszméjének, a szüzesség kultuszának lett megtestesítője. Az a kisebb baj, hogy az evangéliumok Máriája nem mond ennek a kultusznak köszönetet: hiszen ott úgy értesülünk, hogy testvéreket szült Krisztusnak. Arról nincs hír, hogy Jézus testvérei is mind Isten gyermekei lettek volna, habár, persze, mindannyian Isten gyermekei vagyunk, mint a Swans-tól is tudjuk:

A nagyobb baj, hogy a szüzességet mint természeti ártatlanságot tüntetik föl. Ez a mitikus (ember)áldozat kétértelmű, hatalmi viszonyokat és visszaéléseket éltető tisztasága, melynek előföltétele a külsődleges, közvetlenül megnyilvánuló jel evidensnek predesztinált megléte és egyértelműsített jelentése. Ez nem keverhető össze az egyes ember számára virtuálisan adott természeti ártatlansággal, mely utóbbi csak közvetett, fölfejtést és interpretációt igénylő megnyilvánulásokban élhet. Hiszen az ember számára csak egy természeti ártatlanság lehetséges: a jellem, a karakter transzparenciája, még ha a téridőnkben kibomló és kifejtett tett és beszéd egyszeri szituációhoz kötöttsége sosem lehet közvetlenül transzparens.^[1]

Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való.

A „Palesztinai helyszínbejárás”^[2] során Pasolini azzal szembesül, hogy lehetetlen lesz leforgatnia a filmet az evangéliumi helyszíneken. Nemcsak a tájban van „valami túlságosan is modern, túlságosan is indusztrializált” (316), és „ahol valaha Szodoma és Gomorra állt, most nagy ipari létesítmények vannak” (326), de „a statiszták problémája valóban majdnem megoldhatatlan, ugyanis, mondom, a zsidók használhatatlanok. Látod, az arabok arcán egyáltalán nem hagyott nyomot Krisztus prédikációja. Kereszténység előtti, pogány arcok, közömbösek, vidámak, állatiak” (321.)

Ám a probléma, mint ahogy az a Máté evangéliuma forgatókönyvéhez csatolt második függelékből, amely az „Életerő-töltet”^[3] címet viseli, kiderül, mélyebben gyökerezik. Az evangéliumi textusban, valamint Máté Krisztus-alakjában magában. „A szent szövegben a mitikus erőszak (már-már a szó rasszista és provinciális értelmében: zsidó erőszak) és a gyakorlati kultúra keveredése, amelynek az írástudó Máté szükségszerűen részese volt, az én képzeletembe kettős, gyakran egymással érintkező képsort vetített: egy, a bibliai időkből való fiziológiai, brutálisan eleven képsort, amilyent indiai utazásom során vagy az afrikai arab partvidéken láttam, s amelyet újra fölismertem az olasz reneszánsz képzőművészetében, Massaciótól a »fekete« manieristákig. Gondoljanak csak filmem első jelenetére, „t.a. [azaz: teljes alak – L. Z.], a várandós Mária”: hát el lehet kerülni azt a hatást, amelyet Piero della Francesca San Sepolcro-i festménye gyakorol az emberre? Az a szőke, vagy talán enyhén vöröses hajú kislány, szinte nincs is szempillája, szemhéja duzzadt, hasa előredomborodik, s így, profilból ugyanaz a szűzi tisztaság árad belőle, mint az Appenninek valamelyik vonulatából” (335.)

A szűzi tisztaság azonosítása az esztétikai-szakrális szemlélet számára föltáruló természeti mozzanat emanációjával: tűpontos és talán szándékoltan naiv meghatározása a természeti ártatlanság mitikus képzetének, mellyel az intézményes-katolikus kereszténység nemhogy képtelen volt leszámolni, hanem, és még inkább, annak mágikus erejét mértéktelenül megsokszorozta. Mindennek mélyén nem rejlik más, mint a gyávaság, a megfutamodás a sorsszerű erők hatalmától. Ott van ez a gyávaság mindannyiunkban, legtöbbünkben ki- és föloldozatlan, ám Pier Paolo Pasolini élete és műve, akire és amelyre emlékezünk most, annak példája, hogy a gyávaság és félelem ellen való küzdelemben, mely sokszor nem is a tettrekész kezdeményezés vagy a  nyílt harc, hanem az engedés, a befogadás vagy a kiengesztelés spontán megnyilvánulási formáiban ölt alakot, meddig mehetünk el. Szellemileg és lelkileg nincs határ, testi mivoltunk határa a halál.

Néhány évvel korábban, 1961-ben jelent meg Pasolini verseskötete, a Korom vallása [La religione del mio tempo] címmel. A címadó vers nem programadója a filmötletnek: inkább mint a probléma mélyen motoszkálásának érlelő inverze jelenik meg. Pasolini korának „vallása”, mely maga a vallásnélküliség, a szakralitás elvesztése, továbbra is velünk van, kitartóan és még áthatóbban. Ez a mi korunk vallása. Ott volt ez az előérzet, vagy talán még pontosabban ez az anticipáció Pasolini benyomásában, mikor a hatalomról, erőszakról és szeretetről szóló alaptörténetünknek, a Máté evangéliumának keresett helyszínt a „szentföldön”. „Valójában itt, ezen a tájon, ezekben a más kultúrához kötődő falvakban, amelyeknek kultúrája a krisztusi prédikációk után rárakódott az előzőekre, mintha minden kiégett volna. Materiálisan és spirituálisan kiégett” (324.) Néhány sort idézek ezen a ponton a Korom vallása címadó verséből, Csehy Zoltán fordításából^[4], amely alighanem a legerősebb magyar nyelvű Pasolini-interpretációk egyike:

 

Így, ha a korombeli, a közeli vagy nem

éppen távoli hús-vér lények rajának

lelke-mélyébe nézek,

 

látom, hogy az ezer lehetséges szentségtörésben,

amit minden vallás magától értetődően

képes felsorolni, mindig egyetlen közös

 

pont marad: és ez a gyávaság maga.

Egy örökkévaló érzés – egy érzelmi

forma – megkövült, változatlan, melynek az

 

összes többi érzelmen, közvetve

vagy közvetlenül, de ott a nyoma.

E gyávaság teszi hitetlenné az embert.

 

Mint egy mélységes mély akadály,

mely az embert elválasztja a szívétől,

s a gondolkodástól a lángot,

 

hogy úgy értelmezze a jóságot, 

mint valamiféle tiszta magatartást,

s a kegyelmet, akár csupasz normát.

 

Vadnak is látszhat esetenként, néha,

de mindig a bölcsességhez társul:

fenyeget, ítél, ironizál, néma,

 

de belül mégis folyvást félelemtől reszket.

S nincs, aki megúszná ezt a félelmet,

senki se lehet igaz barátod, valós ellenséged.

 

Senki sem érez igaz szenvedélyt: 

minden fénye elhalványul menten,

a belenyugvástól vagy a bűntudattól,

 

mely az ősi gyávaságban rejlik, ebben

a misztikus hormonban, mely századok óta

formálódott. Mindig felismerem, minden emberben.

 

Nem más ez, tudom: a létbizonytalanság,

a megélhetési ősszorongatottság:

állati létünk törvénye volt ez egykor,

 

és most nyomorult társadalmunk átvette;

reménytelennek tűnő védelem,

mely magát oda befészkelte,

 

ahol volt még egy zugnyi béke: a magántulajdonba.

És minden tulajdon egyforma: akár gyár,

akár parcellácska, hajó vagy csónakocska.

 

Mert egyforma bennük a gyávaság mértéke:

ezért szürke a kezdete és szürke a vége,

végnapja minden társadalomnak…

 

Nem nehéz itt fölismerni a farizeus alapállás átütő kritikáját a gyávaság és a tulajdonhoz, birtokláshoz, hatalomhoz való ragaszkodás érzelmi motívumaira fölfűzve. És néhány évvel később, ha nem is organikus, de mélyen a Pasolini által spirituálisnak értett módon el is következett a kérlelhetetlen ösztönzés, hogy kritikus-kreatívan nyúljon Máté evangéliumához, a textushoz.

A Máté Krisztusa által hirdetett szeretet alapvetően nem érzelem. Ez vált Pier Paolo Pasolini egyik fő problémájává. És ez maradt számunkra is a fő probléma, nem igaz?

Ha nem is mindig kényelmes, de mindig van valami megnyugtató elmerülni a „másik iránt érzett szeretet” „tudatelőttes” világában. Mint érzelem, a szeretet valami könnyűnek, nyugalmasnak, egyenesen kívánnivalónak, a vágy tárgyának tűnik föl. „Modern” szeretet- és szerelempercepciónk azt sugallja, hogy ez olyasvalami, amit elsősorban „éreznünk” kell. De akkor hogyan szerethetjük ellenségeinket, ahogy Máté Krisztusa parancsolja? Az „ellenségem” felé nem „érezhetek” szeretetet, nem igaz? Ez nem lehet megnyugtató, sem a vágy valós tárgya. Mégis, mit lehet tenni? Erőszakoljuk meg magunkat? Értelmezzük úgy a parancsot, ahogyan az a „dobd vissza kenyérrel”, valamint a „fordítsd oda másik orcádat” kitételekkel is szokás szerint történik: mint önkéntes, kvietista lemondást és áldozatot egy (érzelmileg) kitüntetett egyén, hatalmi ágens, állam, stb iránt? Bocsássunk meg ne csak hétszer, de hetvenhétszer? Adjuk meg valóban a császárnak, ami a császáré, legyen az bárki is, kerüljön bármibe is? És a „másik” oldalról: hogyan hirdetheti azt a szeretet prófétája, miszerint azért jött volna a földre, hogy ellenségességet támasszon apa és fiú, anya és lány, testvér és testvér stb. között? Hol itt a következetesség? Hogyan lehet erőszakos, hogyan kergetheti ki korbáccsal a kufárokat a templomból? Mind megannyi föloldhatatlan dilemma, ha korunk vallásából, korunk szeretet- és szerelemfogalmából indulunk ki, melyek közös alapvetése a kikezdhetetlennek tekintett előföltevés: a szeretet érzelem.

A probléma érlelődése Pasolini előadásában verbálisan, előzetesen megfogalmazott megszorításokkal a következőképpen bontakozik ki a forgatókönyv függelékében: „semmi sem tűnik a modern világgal ellentétesebbnek számomra, mint ez az alak: Krisztus, aki szívében szelíd, de »sosem« az érvelésében, aki egy pillanatra sem hagy fel saját rettenetes szabadságával, mely saját hitvallásának folytonos igazolása, az ellentmondás és a botránkozás folytonos megvetése. Máté »stilisztikai siettetéseit«, elbeszélése barbár-praktikus funkcionalitását, az időbeli kihagyásokat, az »aránytalanságokat« magukban hordozó ellipsziseket, az állóképeket (a csodálatos hegyi beszéd) szó szerint követve Krisztus alakjában végül valami hatalmas erejű ellenállásnak kellene kibontakoznia: olyasvalaminek, ami radikálisan ellentmond annak, ahogyan az élet a modern ember számára feltárul a cinizmus szürke orgiájában, a gúnyban, az élet hétköznapi brutalitásában, kompromisszumaiban, megalkuvásaiban, saját identitásának dicsőítésében, miközben az ember a tömeg lenyomatát hordja magán a mindenféle mássággal szembeni gyűlöletében, a vallásosság nélküli teológiai intoleranciájában” (336).

A filmet Pasolini végül Dél-Olaszországban forgatta le. A főszereplőn és az idős Márián kívül a bibliai történet alakjait helyi parasztok és munkások játsszák el. Így a három napkeleti bölcset is. A másik jelenet, amelyet mindig némán megkönnyezek, a bölcsek látogatása. Ebben sincs beszéd, de Odetta énekli a spirituálét, hogy időnként úgy érzi magát, mint egy anyátlan gyermek. És a fiatal Mária és a kis koszos kölyök komisz mosolya is feledhetetlen, miközben odáig ér az ének, hogy true believer.

Holt tetemként látod az embert, és szeretetként az életét, ha Isten színe előtt látod.

Pier Paolo nem hirdetett evangéliumot. Korának vallásával, a „kapitalizmussal mint vallással”, a „konzumerizmus totalitarizmusával” homlokegyenest és következetesen áll szemben élete és műve. Éljünk mi is hasonló kérlelhetetlen életet, a kufárokat templomból korbáccsal kikergető szeretetet, félelem nélkül, legyünk képesek megbocsátani hetvenhétszer, ne csak hétszer, fejtsük föl az erőszak történelmét, egy pillanatra se hátráljunk meg a mitikus erőszak, a szankcionált, önlegitimált hatalom kimérája elől.

S én veletek vagyok minden nap, a világ végéig. 

Éljen Pier Paolo Pasolini.