Szombatra Ukrajna legnyugatibb szegletében is egyre határozottabban érezni, hogy hadban áll az ország. Noha az utcai harcok és a rakéták nem értek ide, az apró, mégis egyértelmű jelek nem hagynak kétséget afelől, hogy hátországban találjuk magunkat. A szombati nap során egy apró kárpataljai faluból Csopra, majd Ungvárra utaztam, hogy a háború által felbolygatott keleti országrészből érkező áthaladókkal és a környékből útrakelőkkel beszélgessek. Riport a menekülő Kárpátaljáról.

A legkisebb nyugat-ukrajnai településekre nem érkeznek harckocsik, nem hallatszik fegyverropogás, sokkal profánabb módon masírozik be a háború. Talán leglátványosabb jele, hogy – ahogy egész Ukrajnában – elkezdték kézbesíteni a behívókat. De katonai teherautókat is egyre gyakrabban látni az utakon  – miközben a marsutkák, vagyis a rövidtávú helyközi járatok megbízhatatlanabbá váltak, így nem érdemes azzal számolni, hogy a korábban megszokott időpontokban érkeznek, ha egyáltalán érkeznek. A benzinkutakon változó, hogy éppen milyen üzemanyagot lehet kapni, de a többségükön legalább egyféléhez még hozzá lehet jutni.

Brit turisták és kárpátaljai romák

Miután sikerült kijátszani a marsutkaközlekedés jelentette csapdákat, sikerült eljutnom Csapra. Erről a településről lehet átkelni Záhonyba a határon ingázó vonattal. Az állomáson szemlátomást sokan számítanak arra, hogy feljuthatnak a következő vonatra. A levedlett, egykori elővárosi szerelvény szemlátomást készen áll arra, hogy miképp az elmúlt napokban annyiszor, nyugati irányban ismét menekültek százaival tömve tegye meg azt a néhány kilométert, melyen hátralévő élettartama során ingázni fog. A géppisztolyokkal grasszáló katonák és a hol emelt hangon magyarázó, hol vörös fejjel ordibáló határőrtiszt nem hagy kétséget afelől, hogy számos próbát kell még kiállnia annak, aki el akar jutni a peronig.

Az útlevélellenőrzésre váró több száz fős csoport leginkább nőkből és gyerekekből, javarészt kárpátaljai romákból áll, köztük néhány külföldivel, az ő csoportjaikat nem nehéz felismerni. Elsősorban azért, mert vannak köztük katonakorú férfiak.

„Mikor elkezdődtek a bombázások, Kijevben voltam, és természetesen úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk az országot. (…) Úgyhogy most Magyarországon keresztül Csehországba utazom”

– nyilatkozta egy angol férfi, aki három társával tervezte éppen elhagyni a háborúban álló országot.

Az európai társadalmi spektrum másik végén elhelyezkedő kárpátaljai romák közül beszélgettem egy férfival, aki részt vesz a kárpátaljai romák menekülésének szervezésében. (Mások mellett ő sem szerette volna, hogy a nevét leírjuk.) Ő elmondta, hogy tartják a kapcsolatot a magyarországi, határmenti roma közösségekkel, tudják hogy mely településeken állítanak fel átmeneti szállásokat. udomása szerint a régióból szinte mindenki megindult Magyarország felé, akinek a jogszabályok lehetővé teszik. Vagyis a nők, gyerekek, öregek – a hadköteles férfiak, mint ő, pedig ha tetszik, ha nem, maradnak, és mint mondta,

„várjuk, hogy mikor visznek el bennünket háborúzni”.

Noha behívót a helyi roma közösség tagjai eddig tudtával nem kaptak. A kérdésre, hogy visszajönnek-e a háború után, akik elmentek, kétkedve válaszolt.

„Hagyjuk itt a házakat, ők [az ukránok] meg foglalhatják el a házakat. Meg fogják látni, hogy hogy lesz. Nemigen jönnek sokan vissza, hát maradnak, nem? Pulyákkal kik jönnek vissza?”

Hozzátette, az ukrán hatóságok a 18 és 60 év közötti férfiak kivételével már bárkit kiengednek, akár útlevél nélkül is – ahogy a magyar hatóságok is beengednek mindenkit, aki Ukrajna felől érkezik, „most így viszik a pulyákat mind”.

De nem mindenkivel ilyen kegyes az ukrán bürokrácia. Mások mellett azzal a kisdobronyi családdal sem, akik hiába tudnának valamennyien, a férjet is beleértve átmenni Magyarországra, éppen hogy a gyerekek jogi helyzete miatt tartják őket vissza, ugyanis hiába lehet immár útlevél nélkül elhagyni az országot, azért a papíroknak rendben kell lenniük, szülessenek ebből bármilyen abszurd helyzetek.

„A gyereknek nincs ukrán keresztlevele. Megházasodtunk, és lecseréltük a keresztleveleket – megvan a régi is, de az nem jó az ukránoknak” – mondta nekünk a határról visszafordított gyerekek anyja. „Ugye én magyar állampolgár vagyok, [a nevemre] vettem őket azzal, hogy megházasodtunk. Hogy az én nevemet használják, hogy magyar állampolgárok legyünk” – magyarázza a férfi.

Vagyis mivel a gyerekeket még nem anyakönyvezték az anya férjének a nevére, az ukrán határőrség nem engedi át őket, még az anyjukkal együtt sem.

Vonattal és busszal

Az Ungvár fölé magasodó, patinás Hotel Kárpátaljában a fűtés és a világítás is akadozik, de legalább számos menekülőnek nyújt szállást egy-két napra, míg megpihennek a szlovák határon fekvő városban. Nekem is itt sikerült szállást kapnom, miután a csapi állomás felől egy még megbízhatóan közlekedő marsutkával a városban érkeztem.

A városban a legszembetűnőbb az volt, hogy míg pénteken a rendőrök többsége egyszerű, hétköznapi egyenruhát és felszereltséget viselt, szombatra a rendvédelmi szervezetet is militarizálták. Így a legtöbb rendőr – valószínűleg golyóálló – taktikai mellényt visel, és a háborús zónák elmaradhatatlan kellékével, a Kalasnyikov géppisztoly valamelyik derivátumával nyomatékosítja jelenlétét.

Ezen kívül az élet a normál kerékvágásban halad, néhány dologtól eltekintve. A magyar konzulátus például a rendkívüli körülmények miatt hétvégén is a hétköznapi nyitvatartás szerint üzemel. Ez nem jelenti azt, hogy be is lehetne menni a konzulátus Ung folyóra néző épületébe – erre elvileg előre egyeztetett időpont esetében van lehetőség. Amennyiben egyáltalán felveszik a telefont, a háborús telefonos ügyintézés érthető módon akadozik.

Az autóbusz-pályaudvaron százával vártak emberek a nemzetközi buszokra, és a legtöbben meglepően rezignáltan konstatálták, hogy a távolsági járatok érkezése és indulása szemlátomást nincs különösebben szoros kapcsolatban a menetrendtáblákon és a vélhetően többéves rekordforgalmat lebonyolító nemzetközi jegypénztárban kiállított beszállókártyákon szereplő időpontokkal.

Miközben a bent álló, túlfoglalt busz utaskísérője piros karszalagokat osztogat azoknak, akik már nem fértek fel a Rahó-Munkács-Ungvár-Kassa-Ostrava-Prága járatra, hogy felszállhassanak a következő kassaira (mivel többségük tovább úgyse megy). Egy nő kifejti, hogy ő már rendben lesz, hiszen megvan a jegye a pozsonyi buszra, ami még csak negyven perce nem akar az istennek se megjelenni.

„az éjszakai vonattal jöttem Kijevből, Pozsonyba megyek, ahol a lányom tanul (…) természetesen ha vége van ennek a helyzetnek, szeretnék visszajönni, most ebben van mindenem”

– mutat a lábánál lévő kisméretű gurulós bőröndre, amit jobb időkben kézipoggyászként felvihet a repülőre. Sokak mellett ő is megerősítette nekem, hogy Kijevben mostanában nem kell jegyet váltani a vonatra, ha az ember Nyugat felé utazna, a vasúti dolgozók hajtanak fel mindenkit a távolsági járatokra.

Ugyancsak szeretne a háború után visszatérni a tunéziai egyetemista, aki Harkovból indult el pénteken, miután megkezdődött a város bombázása. „Sok barátom maradt ott, és én is szeretném befejezni az egyetemet. Öt évet jártam [Harkovban egyetemre], majd meglátjuk milyen lesz a szituáció”. Ő szintén Pozsonyba kapott jegyet, így majd onnan fog hazarepülni Tunéziába.

A menekülők jelentős részének szinte mindegy, melyik városba kap jegyet a buszpályaudvaron, a lényeg, hogy az Európai Unió területén legyen, hisz az EU-n belül így is, úgy is könnyebb közlekedni, ha egyszer sikerül bejutni. Az ukránok közül sokan azért választják Ungvárt, mert egyrészt itt van számos országos vonat végállomása, másrészt szívesebben kelnek át Szlovákiába vagy Lengyelországba, mint Magyarországra – amiről továbbra is sokan úgy tudják, hogy nem enged be menekülteket.

Vannak ugyanakkor olyanok is, akik csak az országon belül utazgatnak – nem jószántukból, hanem mert a jogi keretek másra nem adnak lehetőséget.

„Kárpátalján nem tudjuk [mik a terveink], még csak most érkeztünk, meglátjuk. Őszintén szólva egyáltalán nincsenek terveink. (…) Még nem hívtak a katonaságba, alapvetően próbálunk mozgásban lenni, meglátjuk mi következik. (…) Ukrajna különböző részein vannak családtagjaink, megpróbálunk összegyűlni, aztán meglátjuk, mi lesz”

– nyilatkozta egy huszonéves kijevi férfi, aki három, a vonaton megismert barátjával majszolta a kebabot a buszállomáson. A katonai behívó csak akkor érvényes, ha átveszik, ha pedig valaki nem veszi át – például mert nem lehet neki kézbesíteni – akkor nem is kötelessége megjelenni, mivel nem tud róla, hogy meg kellene.

Az ungvári vasútállomásra érve olyanokkal találkoztam, akik „rossz irányba” mentek. „Poltavában van a fiam, csak nem gondolja, hogy magára hagyom?” – magyarázta egy nyugati utazásról hazatérő asszony, hogy miért kelet felé igyekeznek. A keleti iránynak egyébként egyelőre semmi akadálya nincs, hacsak nem a különböző közlekedési eszközök forgalmi rendjének változásai: neki és hadköteles férjének a bécsi repülőjáratukat törölték, ezért kellett Magyarországon keresztül, vonattal jönniük. Bíznak benne, hogy az Ukrajna középső, enyhén keleti részén fekvő városig nem fognak elérni a harcok.

Noha Vlagyimir Putyin orosz elnök azt nyilatkozta, nem a civil lakosságot támadják, a kijelentés igazságában láthatóan sokan kételkednek, és nem szeretnék a lakhelyükön megvárni a támadásokat vagy az orosz hadsereg bevonulását. Ezzel pedig már mostanáig is felmérhetetlen károkat okozott a háború mind a kárpátaljai, mind a Kárpátokon túli Ukrajna lakosainak, hisz akár bevonulni, akár elmenekülni súlyos károkkal jár azok számára, akik erre kényszerülnek.