Valóban baloldali lenne a legtöbb vezető művész Magyarországon? Fontosabb-e, hogy melyik író híresebb és elismertebb, mint a kulturális termelők osztályhelyzete? Dilemmák egy elitkutatás kapcsán.

Mi az a kultúrharc?

A „kultúrharc” fogalma 2018-ban lett széles körben használt, annak leírására, hogy az Orbán-rezsim nem csupán hűséges embereit ülteti pozíciókba, hanem átfogóan és gyökeresen próbálja meg saját képére formálni a hazai kulturális életet. Azonban már a második Orbán-kormány alatt, 2010-től elkezdődtek e folyamatok, így egyértelműen beszélhetünk egy évtizednyi magyarországi kultúrharcról is.

Még 2015-ig sor került többek közt az alábbiakra: Vidnyánszky Attila elfoglalta a Kaposvári Egyetem színészképzését, majd az Alföldi Róbert elleni támadások után a Nemzeti Színházat is (114–117.); a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiával szemben korábban zászlót bontott jobboldali Magyar Művészeti Akadémia (MMA) köztestületi státuszt nyert, majd az Alaptörvénybe is belekerült; az MMA oszthatja a 655.000 forintos havi életjáradékot jelentő Nemzet Művésze díjat (elsősorban a saját tagjainak), és delegálhatja a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) döntőbizottságaiba is a tagok egyharmadát (24–25.).

Csak ezek után következett a szőnyegbombázás a tudományos és egyetemi színtéren is: a CEU elüldözése (2017–2018), a társadalmi nemek tudománya (gender studies) szak betiltása (2018), a Magyar Tudományos Akadémia költségvetésének elvonása (2018–2019), az egyetemek alapítványosítása (korábbi példák után 2021-ben 11 további egyetemnél), köztük az SZFE agresszívebb, és ideológiai vádaskodástól fűtött „modellváltása” 2020-ban. A fentiekkel párhuzamosan pedig a múzeumok és történelmi intézetek-intézmények vezetésében és irányában is változások történtek:

a kormány az ősmagyar-kutatástól 1956 emlékezetén át Kertész Imre hagyatékáig minden területen egyrészt a nemzeti identitás erősítése, másrészt pedig az antikommunista konszenzus keretében a baloldali értelmezések és szereplők háttérbe szorításával igyekszik átformálni a társadalom- és humántudományokat (25–27.).

2017 és 2018 a Magyar Idők hasábjain jelent meg Szakács Árpád cikksorozata, melyben már Fidesz által kinevezett vezetőkre is igyekezett kilövetési engedélyt kiadni – olyanokra, akik ideológiailag nem elég „vonalasak”, túl inkluzívak, fenntartják a „liberális hegemóniát” (28–29.). Ezalatt, 2018 nyarán adta ki Orbán Viktor a parancsot: „kulturális korszakba” kell ágyazni a politikai rendszert (28.). Kristóf Luca könyve többek közt azt is vizsgálja, hogy ez milyen mértékben sikerült.

A kutatás módszere és eredményei

A szerző már több mint egy évtizede a kulturális tekintéllyel foglalkozik, és a Kultúrcsaták is tartalmazza átdolgozva több kutatásának és tanulmányának eredményeit. Kristóf Luca a kulturális elitet egyszerre határozza meg a betöltött intézményes pozíciók (pozicionális definíció) és mások általi elismertség alapján (reputációs definíció), hogy a mező legfontosabb intézményeinek kinevezett vezetőit, akadémiáinak tagjait, és informálisan leginkább megbecsült művészeit vizsgálja, akik „jelentős befolyással vannak a kultúra termelésének folyamatára” (39.).

A minta 47%-át adta a pozicionális elit, 9%-át a piaci sikert elért zenészek és írók, 44%-át a reputációs elit – akiket az állami kulturális díjak birtokosain túl hólabda-módszerrel kutattak föl: a felmérésben részt vevők által legfontosabbként megjelölt 50 elittag is bekerült a mintába, majd tőlük is lekérdezték a kérdőívet (40–41.).

A kulturális elitről így megtudjuk többek közt (42–43.), hogy csupán 13%-uk született falun, hogy 90%-on áll a 60 év fölöttiek egyre növekvő aránya, hogy a rendszerváltás után nem csökkent, hanem nőtt származásuk és a családi hátterük hatása az előmenetelükre – és hogy 1988 és 2018 közt a nők aránya 5%-ról csupán 19%-ra nőtt (noha a piacon sikeres szerzők fele nő). Az elmúlt 30 évben többször is fölvett adatoknak köszönhetően tehát arra is fény derül, hogy nem csupán az Orbán-rezsim kultúrpolitikája van válságban, hanem az egyre kevésbé nyitott társadalom is:

kisebbek a mobilitási esélyek, azaz a felemelkedés, az értelmiségbe történő belépés lehetőségei – a felső körökbe elsősorban diplomás szülők budapesti fiai kerülnek (45.).

De miért van válságban az orbáni kultúra? A kötet szerint azért, mert jóformán hiába az intézményi térhódítás, az MMA tagjaiból és díjazottjaiból álló új elitalakulat, sem új magasművészeti eredmények, sem új, alternatív kánon nem köthető a korszakhoz (a Nemzeti Könyvtár kísérletének ellenére). Az MMA tagsága persze nem érdemtelenekből áll, hanem inkább olyanokból, akik vállalták, hogy belépnek – az Akadémia lehetőségei viszont valószínűleg szűkülnének egy másik kormány alatt. A Kultúrcsaták színházi szférával kapcsolatban levont következtetése (137.) kiterjeszthetőnek tűnik a teljes kulturális elitre: az inga oda-vissza leng a különböző politikai irányokat képviselő kormányzatok alatt (a pozicionális elit és a források elosztása tekintetében), de sem a reputációs elit, sem a mező alapvető struktúrái és mechanizmusai nem változnak és nem is megváltoztathatóak ilyen könnyedén.

Arany Jánossal szólva: továbbra is járnak egymáshoz a méltóságok, kötik egymásra a méltóságot. Vagyis egy bizonyos szint fölött nem mennek egy bizonyos szint alá.

Ezzel is összecseng a kutatás másik nagy tanulsága, hogy a NER évtizede alatt is többségében „baloldaliak” maradtak az akadémiai tagok, a díjazottak, illetve a piaci és a reputációs elit tagjai – hasonlóan ahhoz, ahogy pár éve egy vélemény formájában volt olvasható: „a Fideszben még mindig többen olvasnak Magyar Narancsot, mint Magyar Időket”. A teljes kulturális elit 40%-a sorolja balra magát, 26% pedig „középre” – természetesen emellett a 2010 utáni média- és intézményvezetők többnyire jobboldalinak vallják magukat (48–49.) Itt fontos azonban kiemelni, hogy

ugyan a „baloldali” kifejezés rendszeresen visszatér, a kötet csupán egy rövid említést tesz arról, hogy a „baloldaliak” alatt a liberális politikát folytató, 2010 után ellenzéki pártok szimpatizánsait érti (48.) – nem pedig szociáldemokrata, demokratikus szocialista vagy akár marxista nézetek képviselőit.

Pedig itt lehetőség nyílt volna arra, hogy az egymásba torzult baloldali és liberális fogalmak visszanyerjék eredeti értelmüket.

Alkalmanként hajlamos a szerző általánosító, pontatlan állításokat tenni olyan témákban, amiket nem kutat alaposan a kötetben: Andy Vajna említése (20.) kapcsán merül fel elsősorban a kérdés, hogy nem leegyszerűsítései-e az évtized filmipari ellentmondásainak azok az állítások, hogy Vajna „sikeres” producerként tért haza, „eredményes”, és kultúrharcos vitáktól „távol maradó” intézményt vezetett. Érdemes lenne a sikert, az eredményességet, és a távol maradást is megvizsgálni és kritikával illetni, ezáltal is elhatárolódni a rezsim saját filmipari narratívájától.

Később egy rövidebb félmondatban (33.) a könnyűzenei terület kapcsán állítja a szerző, hogy e területen kevéssé van jelen az állam – ezt azonban sem a független klubok és fesztiválok számának csökkenése, sem a közmédia-szereplésekhez való (finoman szólva is) szűk hozzáférés, sem pedig a zenekiadás és turnézás NKA-függő gyakorlatai nem támasztják alá (Barna Emília és szerzőtársai 2019: 237–240.).

Lét és tudat

Kristóf Luca kötetének aránytalanul nagy része szól arról, hogy az elit tagjai mit állítanak magukról és egymásról – az elit szerepét, tevékenységét, esetleg társadalmi hasznosságát azonban nem teszi kritika tárgyává. Ugyan azt megtudjuk Bourdieu nyomán, hogy a magaskultúrában nem számít legitimnek a gazdasági vagy hatalmi pozícióért folytatott harc (azt fogadják el, aki sikeresen mutatkozik érdek nélkülinek [37.]), a társadalmi-gazdasági viszonyok valósága azonban az elit tagjaira is hat. Bizonyára hatással van a vezető művészek tudatára és önképére is, ha megélhetési gondokkal küzdenek, ami egy rövid említést kap csupán (95.), ráadásul az elit munkáját lehetővé tévő színházi, filmes, zenei, szerkesztőségi, szervezői stb. háttérdolgozókról és a kultúriparban is feminizált reproduktív munkáról még szó sem esett.

A kutatások mintáiba bekerültek életkörülményei és gazdasági helyzete mellett tanulságos lett volna arról is olvasni, hogy az elit mennyire képes reflektálni saját pozíciójára, tudatában van-e osztályhelyzetének, társadalmi pozíciójának.

Aki ugyanis megteheti, annak a múzsái sem hallgatnak a kultúrharc fegyverei közt: Pintér Béla szerint „az előző kormány pénzt adott a színházi alkotóknak, a jelenlegi pedig témát”, és ehhez hasonlóan nyilatkozott a Partizán csatornáján Bödőcs Tibor humorista, valamint Veiszer Alinda újságíró is. Ezek még akkor is privilegizált megszólalások, ha éppen ironikusak. Kevesebb hiányérzetet hagyna maga után a Kultúrcsaták, ha egy ilyen kérdéseket is tematizáló, továbbá a lokális dinamikákat a régió vagy más félperifériás országok viszonylatában elhelyező, vagy csupán az egész kötetet összegző fejezetet is olvashatnánk benne – amelyből akár Kristóf Luca álláspontja is kiderülhetne arról, hogy ez a szekértáborok közt lengő inga ellenére változatlan rendszer végső soron meghaladható-e.

Összegzés

A művészet területén tehát az Orbán-rezsim 12 év alatt nem tudott új kánont létrehozni, csupán új intézményeket és új pályázati feltételeket – ezek tartóssága azonban megkérdőjelezhető.

A közoktatás, az egyetemek és a tudományos élet fölötti szinte teljes irányítás mindazonáltal teljes generációkra és évtizedekre meghatározza majd a magyar szellemi életet. A kár e pillanatban még felmérhetetlen.

Ráadásul – amiről a kötet a témaválasztása okán sem szól – a széles értelemben vett kultúra változásai legalább annyira nagy hatással vannak az ország állapotára.

A Kultúrcsaták 500 fős mintájában megvizsgált 10 legtekintélyesebb elittag közül csak öt személyt ismer a megkérdezettek legalább 50%-a (144.). A társadalom többségét sem a„magas”, sem a „szűk”kultúra nem foglalkoztatja annyira, mint a széles értelemben vett kulturális gyakorlataik: legyen az a közösségi média, a bulvár, a populáris zene vagy a bulikultúra.

Talán az efféle és ezekhez hasonló hétköznapi habitusok politikájának mélyebb elemzése adna pontosabb képet a mindennapi kultúrharcainkról.

Kristóf Luca (2021): Kultúrcsaták: Kulturális elit és politika a mai Magyarországon. Budapest: Gondolat Könyvkiadó.