„J’ai voulu planter un oranger
Là où la chanson n’en verra jamais
Là où les arbres n’ont jamais donné
Que des grenades dégoupillées”
(Renaud: La ballade nord-irlandaise)^[1]

A gyarmatosításra általában úgy gondolunk, mint egy európaiak által gerjesztett, de negatív hatásait elsősorban a kontinensen – és főleg annak nyugati felén – kívül, a kizsákmányolásnak áldozatul eső régiókban éreztető jelenségre.

Azonban van egy sziget Nyugat-Európában, amelynek zöld mezői és az óceán-mosta szirtjei évszázadokon át szolgáltak játékszerül a világ legnagyobb gyarmatbirodalmának. Ez a sziget pedig nem más, mint Írország. A 20. század elejéig tartó klasszikus gyarmati időszakból hátramaradt társadalmi struktúrák megágyaztak az Észak-Írországban a korábbi évekhez képest ugyan csökkentett intenzitással, de a mai napig zajló konfliktusnak, melynek elmérgesítéséért kiemelt felelősség terheli a brit államot, amely a sziget zömében katolikus, az Ír Köztársasággal való egyesülést kívánó lakói ellen elkövetett súlyos atrocitások egész soráért felelős.

Ezen atrocitások közül az egyik legfelkavaróbb pontosan fél évszázada, 1972. január 30-án történt. Ötven évvel ezelőtt a brit katonák Derry városában 13 fegyvertelen tüntetőt gyilkoltak meg, akik a hadsereg által elkövetett sorozatos jogsértések ellen álltak ki.

A Véres Vasárnapként (Bloody Sunday) elhíresült tragédia azonban csak egy különösen kegyetlen és felháborító mozzanata volt a The Troubles (Bonyodalmak) néven ismerté vált konfliktusnak, amely egyenes következménye volt a 800 évnyi brit gyarmatosításnak.

Ha neked is olyan szerencséd lenne, mint az íreknek, inkább azt kívánnád, bárcsak angol lennél

„A thousand years of torture and hunger
Drove the people away from their land
A land full of beauty and wonder
Was raped by the British brigands”
(John Lennon, Yoko Ono: The Luck of the Irish)^[2]

Mint a világ annyi más helyén, Írországban is egy instabil politikai helyzet teremtette meg a sikeres gyarmatosítás lehetőségét. A kora középkorban az Ír-szigeten számos egymással rivalizáló királyság létezett. A Tara dombon székelő főkirályok (high king) uralma a sziget fölött gyakran csak névleges volt, és nagyban függött a többi uralkodó támogatásától. Mikor 1166-ban az akkori főkirály, Ruaidrí  Ua Conchobair elmozdította a trónról Leister urát, Diarmait Mac Murchadát, a megbuktatott uralkodó az Angliában az 1066-os hódításuk óta komoly társadalmi-katonai erőt képviselő normannokhoz fordult segítségért hatalma visszaszerzéséhez. Az Angliát akkor irányító király, Plantagenet-házi II. Henrik engedélyt adott Diarmaitnak normann zsoldosok toborzására, akik Pembroke earljének, a Strongbow-ként is ismert Richard de Clare vezetésével 1169-ben partra szálltak Írországban, és néhány héten belül visszahelyezték a trónra Leinster királyát.

Attól tartván, hogy a normann hódítók egy Angliával rivalizáló államot szerveznek a megszállt területeken, II. Henrik 1171-ben maga is csapatokat küldött a szigetre. Tettét egy 1155-ben kelt, Laudabilitier néven ismert, az Ír-sziget angol uralmát támogató pápai bullával igazolta, amelyről a mai napig élénk vita folyik történészi körökben, ugyanis a dokumentum egyesek szerint nem több, mint egy hamisítvány. Henriknek néhány éven belül sikerült megszilárdítania uralmát és létrehoznia az 1542-ig fennálló Írországi Uradalmat (Lordship of Ireland), melynek élén a mindenkori angol király állt. Az angol uralom igazán azonban csak Dublin térségében volt érezhető, a sziget nagy részén továbbra is a különböző kiskirályok uralkodtak. Ráadásul az uralkodót képviselő anglo-normann nemesek az évszázadok során erősen asszimilálódtak (vagy ahogy a korabeli történeti írások fogalmaztak „az íreknél is írebbekké váltak”), és egy idő után Londonnal is szembefordultak.

Ezért aztán amikor 1529-ben megkezdődött Írország több mint 70 évig tartó, 1603-ban befejeződő „visszafoglalása”, VIII. Henrik és az őt követő Tudor-házi uralkodók nem bíztak semmit a véletlenre: közvetlen angol uralmat valósítottak meg, angol törvényeket vezettek be, és államvallássá tették az anglikanizmust. Ráadásul a később Észak-Amerikában is gyakorolt telepes-gyarmatosítást bevezetve, az ír nemességtől elkobzott földekből ültetvényeket alakítottak ki, amelyekre nagyrészt Anglia északi és Skócia déli területeiről toboroztak anglikán telepeseket. A legnagyobb kiterjedésű ültetvények (melyek közül több az Amerika kolonizálásban is fontos szerepet játszó vagyonos üzletemberek magánbirtokaként működött) az Ír-sziget északkeleti részén, Ulster tartományában kerültek kialakításra.

A sikeres Tudor-hódítás követő évszázadokban létrejött egy jelentős vagyonnal rendelkező, Angliához hű, protestánsokból álló elit, miközben a katolikus többség jussa a diszkrimináció, elnyomás és felfoghatatlan nyomor volt.

Ráadásul a 19.század közepén Írország a korszak domináns gazdaságfelfogásának, a laissez-faire kapitalizmusnak a legkegyetlenebb laboratóriumává vált.

Az 1840-es években Európa nagy részén végigsöprő burgonyavész 1845 és 1852 között különösen súlyos éhínséghez vezetett a gazdaságát jelentős részben a burgonyatermesztésre alapozó Ír-szigeten.  Azonban az 1846-ban John Russell miniszterelnök vezetésével hatalomra lépő Whigek – hűen a piac szabad kezének mindenhatóságát hirdető gazdaságpolitikájukhoz – még azt a kevés segítő intézkedést is visszavonták, amelyeket az előző konzervatív kormány vezetett be a válság kezelése érdekében. Nem léptek közbe, amikor több százezer ír parasztot lakoltattak ki a sok esetben Angliában élő földesurak birtokairól, nem korlátozták a burgonyaexportot, és a bajbajutottak számára közvetlen anyagi segítség helyett csupán a „munkalapú társadalom” viktoriánus szimbólumát, a szegényházakat kínálták.

A krízisre adott elégtelen politikai válaszok hatalmas emberáldozattal jártak: 1845 és 1852 között egymillió ember halt meg az éhínség és az alultápláltság miatt kialakuló betegségekben.

1846 és 1855 között 2,5 millióan hagyták ott Írországot, akiket 1914-ig újabb 4 millió követett. A legtöbben Nagy-Britanniába (ahol ma 6 millió állampolgárnak vannak ír gyökerei) és az Egyesült Államokba (ahol 32 millió ember vallja magát Ír-Amerikainak) menekültek a nélkülözés elől. Az Amerikába elvándorlók azonban sokszor estek áldozatául annak az angol felmenőkkel rendelkező gazdasági-politikai elit tagjai által generált diszkriminációnak, amely miatt hátrahagyták szülőhazájukat.

Adjátok vissza Írországot az íreknek, hogy ne nekik kelljen elvenniük!

„I write it out in a verse –
MacDonagh and MacBride
And Connolly and Pearse
Now and in time to be,
Wherever green is worn,
Are changed, changed utterly:
A terrible beauty is born.”
(William Butler Yeats: Easter, 1916)^[3]

Az évszázadok során számos kisebb-nagyobb sikertelen felkelés tört ki a brit uralom ellen, és több olyan politikai formáció is szerveződött, amely nagyobb autonómiát követelt Írországnak. Az 1910-es évekre azonban a lakosság jelentősen radikalizálódott és egyre népszerűbbek lettek azok azok az elképzelések amelyek az önrendelkezésnél továbbmenve a britek kivonulását és Írország teljes körű függetlenségét kívánták elérni. A protestánsok – akik országos szinten ugyan kevesebben voltak a katolikusoknál, de Ulster régiójában ők adták a lakosság többségét – azonban hallani sem akartak a Nagy-Britanniától való elszakadásról. Így amikor a brit parlament elé került egy törvényjavaslat, amely bizonyos fokú önkormányzatiságot adott volna a gyarmatnak – létrehozták az Ulsteri Önkéntesek (Ulster Volunteers) nevű félkatonai szervezetet, amely kész volt erőszakot alkalmazni a brit dominancia fenntartása érdekében. Erre válaszul nem sokkal később a függetlenségpártiak is létrehoztak a maguk fegyveres csoportosulását, az Ír Önkénteseket (Irish Volunteers / Óglaigh na hÉireann ). 1914-ben a brit parlament elfogadta az említett autonómiáról szóló törvényt, ám a közben kitörő első világháborúra hivatkozva folyamatosan elhalasztotta annak hatályba léptetését.

Az önrendelkezés jogának elodázása miatt 1916 húsvétján (április 24-29.) fegyveres lázadás robbant ki, amit ugyan hat napon belül levertek a britek, de a Húsvéti felkelés néven ismertté vált tiltakozás véglegesen a függetlenség támogatása felé lökte a katolikus lakosságot.

Az 1918-as brit parlamenti választások során Írországban a függetlenséget leginkább támogató párt, a Sinn Féin (Mi magunk) hatalmas győzelmet aratott, a leadott szavazatok 46 százalékát szerezte meg, miközben a mérsékeltebb, autonómiapárti Ír Parlamenti Párt (Irish Parliamentary Party) szinte az összes képviselőhelyét elveszítette. A választási eredmények azonban jelentős területi egyenlőtlenségeket mutattak, hiszen míg a mai Ír Köztársaság területén található választókerületekben egy-két autonomista győzelemtől eltekintve mindenhol a Sinn Féin aratott sikert, addig Ulster azon részein, amelyből később létrejött Észak-Írország, a brit uralom fenntartását támogató unionisták értek el 56 százalékot.

Az elsöprő győzelmen felbuzdulva a Sinn Féin ahelyett, hogy beült volna a brit parlamentbe, 1919. január 21-én Dublinban létrehozta a saját parlamentjét Írek Gyűlése (Dáil Éireann) néven és kikáltotta Írország függetlenségét. Az elszakadási kísérlet leverése érdekében a brit kormány 20 ezer katonát és több 10 ezer, egyenruhájuk miatt Black and Tans néven ismertté vált angliai önkéntest mozgósított, de az Ír Önkéntesekből létrejött Ír Köztársasági Hadsereg, közismertebb nevén az IRA (Irish Republican Army) gerillhadviselést folytatva folyamatosan szorította vissza a briteket az Ír Függetlenségi Háborúként ismertté vált konfliktusban, amely körülbelül 2300 áldozatot követelt.

A konfliktus lezárása érdekében a brit kormány 1921. május 3-án két részre osztotta az Ír-szigetet: Ulster hat, többségében protestáns, unionista megyéjéből létrehozta Észak-Írországot, az ország katolikus többségű, függetlenségpárti megyéiben pedig kialakította a sziget területének 80 százalékát felölelő Dél-Írországot. Az 1921. december 6-án aláírt Angol-Ír szerződés értelmében a két Írországból létrehozták az Ír Szabadállamot, amelyhez a megállapodásban garantált jogával élve Észak-Írország nem csatlakozott hanem az Egyesült Királyság része maradt. A Szabadállam létrejötte azonban nem jelentette a britektől való teljes függetlenedést: Írország a brit domínium részévé vált, és Kanadához, Új-Zélandhoz, illetve  a Dél-Afrikai Unióhoz hasonló jogok illették meg: saját kormánnyal és törvényhozással rendelkezett, ám az államfő a főkormányzó által képviselt brit uralkodó maradt, akire a megválasztott tisztségviselőknek fel kellett esküdniük. Az egyezmény megosztotta az ír társadalmat, egyesek a szabadsághoz vezető út első lépéseként, mások pedig a függetlenségi küzdelem szembeköpéseként tekintettek rá – a két tábor között még egy 10 hónapos polgárháborúra is sor került.

Szertenézett, s nem lelé honját a hazában

„When leaves are still green in November it’s then that our land will be free
I wander her hills and her valleys and still through my sorrow I see
A land that has never known freedom, only her rivers run free.”
(Mickey MacConnell: Only her rivers run free)^[4]

Írország kettéosztása azonban nem jelentette az évszázados katolikus-protestáns szembenállás végét. Míg a délen létrejövő Ír Szabadállam (amely 1949-ben teljesen függetlenedett Nagy-Britanniától, és felvette az Ír Köztársaság nevet) évtizedeken át egy rettentő szegény, a katolikus egyház befolyása miatt társadalmi kérdésekben kőkonzervatív ország volt, addig Észak-Írország nagyvárosaiban az unionisták és a republikánusok közötti erőszakos összetűzések követték a sziget felosztását.

A zavargásokra válaszul az északír parlament 1922-ben elfogadta a Különleges jogosítványok törvényt (Special Powers Act), amely elviekben az erőszak megfékezéséhez biztosított volna lehetőséget a belfasti államapparátusnak, ám a törvény elég hamar a köztársaságpárti szerveződések elfojtásának egyik legfőbb eszközévé vált. A Special Powers Act-re hivatkozván az északír kormányzat számos köztársaságpárti felvonulást tiltott be, büntette az ír trikolór kihelyezését, és gyakran élt vissza a törvény azon passzusával, amely lehetővé tette a bírói felhatalmazás nélküli, meghatározatlan idejű fogvatartást.

Észak-Írországban a katolikus lakosságot hosszú évtizedeken át rendszerszintű diszkrimináció sújtotta az élet számos területén.

A jobban fizető és vezetői pozíciókat szinte kizárólag protestánsok töltötték be, illetve a katolikus állampolgárok vegzálásában számos alkalommal tevékenyen részt vevő, keményen felfegyverzett rendőri szervezetben, a Royal Ulster Constabulary-ben is, a lakossági arányokat jóval meghaladóan, 80 százalék volt a protestánsok aránya.

A katolikusok hátrányos megkülönböztetése a lakhatás területén is erősen tetten érhető volt. Az unionista/protestáns pártok vezette önkormányzatok gyakran tagadták meg a katolikus lakóktól a szociális bérlakásokhoz való hozzájutást és számos, nagy botrány kavaró ügy kerekedett abból, amikor egy önkormányzat inkább egy egyedülálló protestáns lakónak ítélt oda olyan tágas lakásokat, amelyekre többtagú katolikus családok sikertelenül pályáztak. Ennek a politikának a tudatosságáról tanúskodik az az eset is, amikor az Észak-Írország déli részén található Markethill városának egyik önkormányzati képviselője azzal utasított vissza egy lakhatási kérelmet benyújtó katolikus családot, hogy „amíg én képviselő vagyok, egyetlen katolikus disznó sem fog a pereputtyával lakást kapni Markethillben!”. A katolikusokkal szembeni lakhatási diszkrimináció az országban élő két közösség jelentős szegregációjához vezetett, a protestánsok és a katolikusok egymástól szinte hermetikusan elzárt, párhuzamos társadalomban élték a mindennapjaikat, ami nagyban hozzájárult a két csoport közötti ellenséges viszony fennmaradásához és további mélyüléséhez.

Ennek a sokrétű diszkriminációnak magától értetődő következménye lett, hogy a katolikus északíreket sokkal erősebben sújtotta és sújtja a mai napig a nélkülözés és a munkanélküliség – 1971-ben például a protestáns munkaképes lakosság csupán 5,6 százalékának nem volt állása, addig  katolikusoknál ez az arány 13,9 százalék volt.

Azonban nem tudtak igazán hatékonyan fellépni az őket megnyomorító politikák ellen, köszönhetően  azoknak a választások tisztaságát aláásó törvényenknek, melyeket folyamatosan hoztak az egymást váltó unionista kormányok.

Az önkormányzati választásokon 1969-ig csak azok szavazhattak, akik a saját maguk birtokolta lakásban éltek (miközben a több ingatlannal rendelkezők egynél több szavazatot adhattak le) ez pedig a gyakorlatban egyet jelentett a szegénység által jobban érintett katolikusok választásokról való kizárásával (az önkormányzati bérlakásokban élők rendelkeztek ugyan szavazati joggal, viszont sok katolikusnak esélye sem volt hozzájutni ilyen típusú lakhatáshoz). Ráadásul a tulajdonnal rendelkező köztársaságpárti katolikusok helyzete sem volt sokkal jobb, mivel  a választási körzetek manipulálásával a hatalom elérte, hogy számos katolikus többségű városban is a protestáns, unionista pártok képviselői kerülhessenek vezetői pozíciókba.

800 évig félelem nélkül küzdöttünk ellenetek, és ha kell, még 800-ig fogunk

„Go on home British soldiers, go on home
Have you got no fucking homes of your own
For 800 years we’ve fought you without fear
And we’ll fight you for 800 more.”
(ír partizándal)^[5]

Látván, hogy az intézményes politikában közel esélytelen változást elérni, egyes köztársaságpártiak arra jutottak, csak fegyveres ellenállással lehet kivívni a két Írország egyesülését. Az Ír Köztársasági Hadseregének (IRA) azon tagjai, akik a polgárháború során az angolokkal való megállapodást ellenzők tábora tartoztak, a konfliktus lezárulta után egy félkatonai csoportba tömörülve folytatták az ellenállást a brit gyarmatosítókkal és a reakciós ír állammal szemben. A  következő évtizedekben a magát továbbra is IRA-nek hívó szervezet számos terrortámadást hajtott végre katonai és civil célpontok ellen az Ír-szigeten és Nagy-Britanniában, ám céljukat, a britek kivonulását Észak-Írországból és a két Írország egyesülését nem tudták elérni.

Miután az IRA egy fél évtizedes, sikertelen fegyveres hadjáratot folytatott a két Írország határvidékén a brit uralom megdöntése ellen, a szervezetben a 1960-as évek elején sokan úgy látták, taktikaváltásra van szükség. Számos IRA-vezető – mint például Seán Garland, vagy az 1962 és 1969 között a szervezet első emberének számító Cathal Goulding – amellett érvelt, hogy a republikánus ügy csak akkor lehet sikeres, ha egyrészt a korban az IRA politikai szárnyának is felfogható Sinn Féin felhagy az abszentizmussal és részt vesz a az ír és a brit parlamentjében folyó munkában, illetve a szervezet az ír lakosság egy jelentős része által elutasított terrorcselekményektől eltávolodva, koherens víziók mentén zajló politikai küzdelembe kezd Írország egyesüléséért.

Ez már csak azért is volt szükséges, mert a korábbi évtizedekben az IRA politikai tevékenységében az ideológiáknak alárendelt szerep jutott a britek elleni harccal és a két Írország egyesülésének céljával szemben.

A szervezet egyes vezetőinek gátlástalanságát jól mutatja, hogy míg a félkatonai szervezet a húszas években a sztálinista Szovjetunió javára kémkedett a britek ellen, addig a második világháború alatt Seán Russell és a fasizmussal erősen szimpatizáló Seamus O’Donovan hatására a függetlenség ügyének támogatásáért cserébe aktívan kollaboráltak a náci katonai hírszerzéssel, az Abwehrrel.

Azonban az ír függetlenségi mozgalomban több évtizedes hagyománya volt a baloldali, szocialista gondolatoknak, és az 1960-as években az IRA vezetői ehhez az irányvonalhoz kívántak visszatérni. Szerintük ugyanis a protestáns-katolikus konfliktus tovább mélyítése helyett a fókuszt elsősorban arra kellett volna irányítani, hogy az északír nehézipar akkoriban nagy erőkkel zajló hanyatlása okozta, a munkásosztály tagjait felekezettől függetlenül érintő problémákra csak a szocializmus és a dolgozói rétegek megosztottságát a saját javukra fordító tőkés csoportok elleni küzdelem nyújthat megoldást. Ez az irányváltás azonban az IRA számos tagjának elfogadhatatlan volt, ők 1969-ben ki is váltak a szervezetből és megalakították az Ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereget (Provisional IRA, vagy ahogy gyakran hívták őket, a provók) melynek célja a katolikus északír állampolgárok védelme és a sziget egyesüléséért folytatott fegyveres harc volt. A provók azzal vádolták az IRA baloldali vezetőit, hogy a „szocializmus extrém fajtáinak propagálásával” vannak elfoglalva akkor, amikor a katolikus lakosságot folyamatos támadások érik az unionista terrorszervezetek az északír rendőrség részéről.

We shall overcome

A hatvanas években az északír katolikusokat sújtó rendszerszintű diszkrimináció elleni kemény fellépés igénye már nem csak földalatti félkatonai szervezetekben jelent meg, a lakosság jelentős részének is fontossá vált.

Számos civil mozgalom alakult ebben az időben, amelyek követeléseikben és taktikájukban komoly hasonlóságot mutattak az Egyesül Államokban az afroamerikaiak jogaiért küzdő polgárjogi mozgalommal.

Ezek közül a legnagyobb hatású a Northern Ireland Civil Rights Association (NICRA) volt amely a rendőri erőszak és a lakhatási diszkrimináció elleni küzdelmet és az egyenlőtlen választási rendszer reformját tűzte zászlajára.

A protestáns elit és a szélsőséges unionista csoportok azonban nem voltak hajlandók meghallgatni a petíciókat közzétevő, tüntetéseket és házfoglalásokat szervező polgárjogi mozgalmat, amelyben csupán az IRA fedőszervezetét látták (a Köztársasági Hadsereg Cathal Goulding vezette szárnya valóban részt vett a mozgalom megszervezésében, ám a befolyása még a hivatalos brit kormányzati jelentések szerint is korlátozott volt). A protestáns félkatonai szervezetek – mint a számos katolikusok ellen elkövetett gyilkosságokkal és bombamerényletekkel összefüggésgbe hozott Ulster Protestant Volunteers – rendszeresen támadták rá a polgárjogi tüntetések résztvevőire, akárcsak a rendőrség tagjai.

Az évtized végére a politikai feszültségek országszerte a tetőfokára hágtak, de talán sehol sem éreztették annyira  a hatásukat mint az Ír Köztársasággal határos, a kormány által erősen elhanyagolt Derryben (hivatalos, a katolikusok által elutasított nevén: Londonderry), amelynek lakosságát ugyan döntő többségében katolikusok alkották, de a választókerületek manipulásának következtében évtizedeken át megszakítás nélküli unionista városvezetéssel rendelkezett. Miután 1969 januárjának elején unionista szélsőségesek és a rendőrség tagjai megtámadták egy polgárjogi felvonulás résztvevőit, a város Bogside nevű katolikus munkásnegyedének lakói barikádokat húztak fel, és megalakítottak a Free Derry (Szabad Derry) nevű területet, ahová egy ideig a protestáns többségű rendőrségnek sem volt bejárása. A következő hónapokban a Free Derry-ben rendszeressé váltak a kisebb összecsapások a rendőrség és a katolikus csoportok között, ám a cérna végül akkor szakad el, amikor a Derry Apprentice Boys (Derry-i Tanoncfiúk) nevű szervezet úgy döntött, a protestáns északírek hagyományos augusztus 12-i felvonulását (ami Orániai Vilmos II. Jakab feletti Derryben aratott győzelmének állít emléket) a Bogside-tól nem messze tartja.

A nyilvánvaló provokáció hatására természetszerűen elszabadultak az indulatok, a megjelenő ellentüntetők és a vonulók az őket védő rendőrökkel kiegészülve hamar egymásnak estek és egy kétnapos zavargás bontakozott ki a városrészben.

Az eseményre, annak intenzitása miatt gyakran a Bogside-i csataként hivatkoznak.

Az erőszakos tüntetések hamarosan átterjedtek Észak-Írország többi részére is, ezért a belfasti kormány Harold Wilson brit miniszterelnökhöz fordult és hadsereg bevetését kérte a válság megoldására. A munkáspárti kormányfő rábólintott a kérésre, ezzel pedig 1969. augusztus 14-én kezdetét vette az egészen 2007. július 31-ig tartó Operation Banner (a brit fegyveres erők történelmének leghosszabb ideig tartó bevetése), melynek keretében több ezer katona állomásozott Észak-Írországban.

A katolikus közösség kezdetben bizakodással fogadta az angol katonák jelenlétét, mivel úgy vélték, kevésbé elfogultan fogják ellátni a rendfenntartást, mint a protestáns félkatonai csoportokkal szorosan együttműködő Royal Ulster Constabulary. Azonban hamar kiderült, hogy a hadsereg a helyi karhatalomhoz hasonlóan képzelte el a helyzet megoldását: 1970 júliusában a fegyveres akcióit magszaporító IRA tagjai után kutatva a brit katonák kvázi megszállták Belfast egyik legnagyobb katolikus negyedét, a Falls Roadot, módszeresen átkutatták az ott élők házait, éjszakai kijárási tilalmat vezettek be a környéken és a tiltakozó fiatalok által feléjük dobott kövekre könnygázzal válaszoltak, ami hamar egy négy civil áldozattal járó fegyveres zavargáshoz vezetett.

Hasonlóan nagy felháborodást keltettek az olyan esetek, mint amikor a brit ejtőernyős regiment Belfast Ballmurphy nevű városrészébe vonult be a Provisional IRA tagjai után kutatva, és kivégzett 10 embert (egy tavalyi halottkémi jelentés szerint bármiféle elfogadható indok nélkül), vagy mint amikor 1971 szeptemberében egy katona lelőtt egy Annette McGavigan nevű 14 éves diákot Derry-ben.

A legnagyobb felháborodást azonban talán az Operation Demetrius nevű hadművelet elindítása váltotta ki, amely feljogosította a brit fegyveres erőket, hogy bármiféle tárgyalás nélkül tartsák fogva a félkatonai csoportok vélt vagy valós tagjait és szimpatizánsait, és hogy manapság a CIA által a Guantanamo fogolytáborban használtakhoz hasonló vallatási technikáknak vessék alá őket. Az 1975-ig tartó program keretében fogvatartott 1981 személyből csupán 107 volt az unionistákkal szimpatizálók száma, ezért a katolikus lakosság nagy része az őket érő állami terror egyik szimbólumaként tekintett a Demetrius-ra.

„Megadtátok az IRA-nak a legnagyobb győzelmet, amit valaha el fog érni”

Az 1971 augusztusában indított Demetrius-hadművelet hatással volt a polgárjogi mozgalomra is, számos tüntetés szerveződött a jogalap nélküli fogvatartás ellen, amelyeket a brit hadsereg tagjai brutálisan szétvertek. A NICRA úgy döntött, hogy 1972. január 30-án egy ilyen megmozdulást szervez Derrybe. A menet eredetileg a Bogside-ban található Creggan-lakótelepről indulva, Derry-n átkelve érte volna el a város főteret, a Guildhall Square-t. A rendőrség és az Ejtőernyős regiment (Parachute Regiment) 1-es számú zászlóalja (amely a Ballmurphy-mészárlásban már bizonyította erőszakosságát) viszont ellálta a belváros felé tartó menet útját és Free Derry központja felé kezdte terelni a tüntetőket, akiknek számát 10-15 ezerre becsülik.

Néhányan kiváltak a menetből és kövekkel kezdték dobálni a barikádok mögé behúzódott katonákat, akik kezdetben csak könnygázzal és vízágyúkkal válaszoltak, délután 3 óra 55 perc magasságában azonban a katonák tüzet nyitottak és súlyosan megsebesítettek két fegyvertelen tüntetőt. Ezt követően 4 óra 7 perckor az ejtőernyősök azt a parancsot kapták, hogy egy kisebb csapat bevetésével emeljék ki a tüntetők közül az erőszakos elemeket.

Az akciót vezető Derek Wilford ezredes viszont feljebbvalói parancsaival szembemenve valóságos rohamot indított a tüntetők ellen és nem sokkal azután, hogy az ejtőernyősök páncélozott autóikkal megtámadták menetet, elszabadult a pokol.

A katonák egy része a Rossville utcai emeletes házak környékén éppen tömeges letartóztatásba kezdett, amikor állításuk szerint valaki lövéseket adott le rájuk. A lövésekre válaszul az ejtőernyősök tüzet nyitottak és lelőtték a fegyvertelenül menekülő, 17 éves John Duddy-t. A katonák egy másik csoportja egy törmelékekből emelt barikád mögé húzódó tüntetőket vette célba, végezvén Michael Kelly-vel, Hugh Gilmourral, William Nasshel, a Nash segítségére siető John Younggal és Michael McDaiddel, valamint a fedezék felé kúszó Kevin McElhinney-vel. A lövöldözés elől a tüntetők közül sokan a közeli Glenfada Park felé menekültek, nyomukban az ejtőernyősökkel, akik megölték a lőtt sebbel a földön fekve haldokló James Wray-t, a futva menekülő William McKinney-t és Gerald McKinney-t, aki több tanú szerint is felemelt kézzel kérlelte a katonákat, hogy ne lőjenek. A ejtőernyősök a 17 éves Gerald Donaghy-ra is rálőttek, ő néhány órával később egy autóban halt meg, amivel két túlélő akarta őt kórházba szállítani. A Glenfada Parktól nem messze katonák egy másik csoportja eközben lelőtte a fegyvertelen Patrick Doherty-t és Bernard McGuigant-t, aki egy fehér zsebkendőt lobogtatva próbálta jelezni, hogy csupán Doherty segítségére kíván sietni.

Az ejtőernyősök támadása alig néhány percig tartott, de 26-an sebesültek meg és összesen 14-en vesztették az életüket (az utolsó áldozat Johnny Johnston volt, aki nem vett részt a tüntetésen, de a katonák lábon és vállon lőtték, miközben egy Glenfada Parknál lakó barátjához tartott és néhány hónappal később belehalt a sérüléseibe). Az áldozatok között volt 41, 35, 31, 26, 22, 20 és 17 éves is.

A brit hadsereg váltig állította, hogy a katonák csupán önvédelemből öltek és a tüntetők fegyverrel lőttek rájuk. Egyedül Gerald Donaghy zsebéből kerültek elő szögbombák, azonban a 17 éves fiú segíségére sietők szerint azok még nem voltak nála, amikor rátaláltak. Egyes feltételezések szerint ezek a robbanószerek akkor kerülhettek hozzá, amikor az őt szállító kocsit katonák tartóztatták fel egy ellenőrzőponton. Az incidens utáni első nyomozás minden felelősség alól felmentette a tüntetőkre lövő katonákat, azonban 1997-ben Tony Blair kormánya újabb vizsgálatot kezdeményezett, amely közel 13 évig tartott. Ez a második vizsgálat egyértelműen megállapította, hogy miközben a tüntetésen valóban jelent volt az IRA néhány tagja, és egyik mesterlövészük néhány lövést is leadott a katonákra (igaz, csak azután, hogy a britek már elsütötték a fegyvereiket) de az ejtőernyősök felszólítás és bármiféle elfoghadható magyarázat nélkül nyitottak tüzet a rájuk semmiféle valós veszélyt nem jelentő, fegyvertelen tüntetőkre. A jelentés 2010-es nyilvánosságra hozása után a frissen megválasztott konzervatív miniszterelnök, David Cameron a parlamentben elfogadhatatlannak minősítette a katonák tettét és a brit kormány nevében kért elnézést az áldozatok hozzátartozóitól.

A Véres Vasárnapként elhíresült tragédia jelentősen radikalizálta a katolikus északír lakosságot, amely nem hitt többé abban, hogy békés úton, a polgárjogi mozgalmon keresztül is felveheti a harcot az intézményesített diszkriminációval és elnyomással szemben. Az incidensről készült 2002-es tévéfilmben a James Nesbitt által alakított politikus, Ivan Cooper (aki a Szociáldemokrata Munkáspárt színeiben beszédet is mondott az 1972. január 30-i tüntetésen) így vonta kérdőre a mészárlásért felelős brit kormányt: Tudjátok mit tettek, ugye? Szétzúztátok a polgárjogi mozgalmat, és megadtátok az IRA-nak a legnagyobb győzelmet amit valaha el fog érni.” Cooper szavait támasztja alá az a tény, hogy az esemény után rekordszámban csatlakoztak a függetlenségpárti terrorszervezethez.

Mit tettetek a várossal, amelyet úgy szerettem?

„But when I returned how my eyes have burned
To see how a town could be brought to its knees
By the armoured cars and the bombed out bars
And the gas that hangs on to every breeze
Now the army’s installed by the old gas yard wall
And the damded barbed wire gets higher and higher”
(Phil Coulter: The town I loved so well)^[6]

Az elmúlt években számomra az egyik legmeghatározóbb élmény az volt, amikor lehetőségem volt meglátogatni a La Manche csatorna partján húzódó francia városban, Dunkerque-ben található katonai temetőt, ahol mások mellett azok a brit katonák nyugszanak, akik életüket vesztették az 1940 májusa és júniusa között zajló dunkerque-i csatában. Ahogy a hófehér fejfák végtelen sorát néztem, eszembe jutott, hogy ezek a nálam nemegyszer jóval fiatalabb katonák már soha többé nem láthatták a híres brit énekes, Vera Lynn által megénekelt doveri fehér sziklákat és haláluknak talán csak 1941-es dalában lefestett jövőkép adhatott valamelyest értelmet:

„Tomorrow, when the world is free
The shepherd will tend his sheep
The valley will bloom again
And Jimmy will go to sleep
In his own little room again”

(„Holnap, amikor a világ újra szabad lesz / A juhász megint tereli majd nyáját / És a völgy ismét kizöldül / Jimmy pedig megint / saját kis szobájában alszik majd”)

Ez az álom végül 1945-ben válhatott valóra, azonban Vera Lynn dalának fecskéi az Ír tengeren már nem keltek át, és Észak-Írország lakóira nem az újjáépülés és a béke, hanem egy több évtizedes háború, megannyi áldozat és máig feldolgozatlan trauma várt. A régióban zajló konfliktus legvéresebb felvonásában, a hatvanas évek végétől egészen az 1998-as Nagypénteki Egyezményig tartó, The Troubles (A bonyodalmak) néven elhíresült időszakának több mint 3500-an estek áldozatul Észak-Írországban, Nagy-Britanniában és a Provisional IRA által elkövetett robbantásos merényletek miatt számos más európai országban.

A Nagypénteki Egyezmény ugyan részben lezárta a konfliktust, és aláírása után az érdekcsoportos demokrácia (consociationalism) elvei mentén kiépülő politikai rendszer egyenlő döntéshozatali jogot biztosít republikánusoknak és unionistáknak, de amellett, hogy az elmúlt évek válságai egyértelművé tették a rendszer korlátait, Észak-Írország továbbra is az a hely, ahol egyes nagyvárosokban többméteres „békefalak” választják el egymástól a protestánsok, illetve katolikusok lakta, szegregált városrészeket, és a két szemben álló fél között a mai napig szép számban előfordulnak erőszakos összetűzések.

A Troubles legfőbb bűnbakjának a legtöbben az IRA-t és a többi republikánus félkatonai szervezetet teszik meg, amelyek a 3500 áldozat közel 60 százalékáért tehetők felelőssé. És valóban, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a bőszen hangoztatott nemes célok ellenére (mint a brit elnyomás elleni harc és a szocializmus), ezek a republikánus csoportok nem voltak többek egyszerű terrorszervezetéknél, amelyek ha kellett, a nácik, ha kellett, Moammer Kadhafi támogatásával gyilkoltak meg ártatlan állampolgárokat. Azonban ez a narratíva nemcsak az unionista szélsőségesek terrortámadásainak áldozatául esett több mint ezer embert hagyja figyelmen kívül, hanem azt a tényt is, hogy

az északír konfliktus elsősorban a 800 évnyi brit imperializmus következménye.

Ugyanis a brit gyarmatosítók voltak azok, akik elnyomták és kifosztották Írország lakóit, ők voltak azok, akik intézményesítették a diszkriminációt és megtanították két, első látásra egymástól megkülönböztethetetlen népcsoport tagjainak, hogy a másikban ne a szomszédot, az azonos problémák sújtotta embertársat, hanem a gyűlölt ellenséget, a rettegett, bestiális vadállatot, az elnyomót és az elnyomni való alsóbbrendűt lássák. A Bloody Sundayhez hasonló tragédiák pedig arra is rámutatnak, hogy a brit állam volt az, amely ellehetetlenítette az elnyomás elleni küzdelem békés formáit, lehetőséget teremtve a terrorista csoportoknak, hogy kisajátítsák maguknak a „republikánus ügyet”.

Ez a többévszázados gyarmatosítás teremtette meg azt a jelenleg feloldhatatlan helyzetet, hogy függetlenül attól, hogy a jövőben Észak-Írország az Egyesült Királyság része marad-e vagy csatlakozik az Ír Köztársasághoz – a lakosság egyik fele mindenképpen úgy fogja érezni, hogy akarata ellenére tartozik egy országhoz, ez pedig további erőszakhoz vezethet.

A brit államnak könnyű elhárítani magáról ezt a felelősséget, hiszen hiába a továbbá is jelenlévő republikánus-unionista ellentét, a gyakran több évig működésképtelen politikai rendszer, vagy a Mária Terézia korának kettős vámrendszerére hajazó Brexit-megállapodás – uralmát Észak-Írország felett eddig sem tudta megtörni.

De megérte ezt?

A reményvesztettségükben szülőföldjüket tömött, himbálózó hajókon az Atlanti-Óceán túlpartja felé elhagyó milliókat? A felfoghatatlan nyomort és kizsákmányolást, a sértettség, a félelem és a maró düh által egymás ellen fordított közösségeket? A társadalmat, ahol az egyik oldalon a Sinn Féin képviselőinek arcképéből és az ír zászlóból építenek máglyákat, a másikon meg ismét erősödésnek indultak a terrorszervezetek? A kibombázott kocsmákat, a mesterlövész-támadásokat, a füstölgő Westminstert, a merényletkísérlet által megrázott brightoni Konzervatív párti frakcióülést? Az állandósult politikai válságot és a feloldhatatlan ellentéteket? Az Trobules-nak áldozatul esett ezreket? Itt az ideje, hogy egy véres vasárnap ötvenedik évfordulóján megválaszoljuk ezeket a kérdéseket.

„Now the music’s gone but they carry on
For their spirit’s been bruised, never broken
They will not forget but their hearts are set
On tomorrow and peace once again.
For what’s done is done and what’s won is won
And what’s lost is lost and gone forever
I can only pray for a bright, brand new day
In the town I loved so well”
(Phil Coulter: The Town I loved so well)^[7]