2019. december 18-án több tízezer sárgamellényes (gilets jaunes) vonult utcára Franciaország-szerte. Mindeközben, Brüsszel belvárosában is összegyűlt egy csoport tüntető a csillag alakú Berlaymont-nál, az Európai Bizottság központjánál. A Schild & Vrienden (Pajzs & Társak) nevű flamand szélsőjobboldali diákszervezet szervezte oda a demonstrációt azért, hogy tiltakozzon a belga kormány részvétele ellen az ENSZ globális migrációs egyezményében, melyet aznap írtak alá Marokkóban. A „Menet Marrákes ellen” elnevezésű megmozdulás több mint ötezer embert vonzott, akik mind a Bizottság épülete körül tolongtak.

Az újságírókat „baloldali patkányok!” üvöltésekkel üldözték el, majd megpróbáltak betörni a Berlaymont épületébe, mely során több tucat tüntető is megsérült, kilencvenet pedig őrizetbe vettek. Az, hogy a belga radikális jobboldal úgy próbált ellenállni egy, az ENSZ által szervezett migrációs megállapodás ellen, hogy az EU-s bürokrácia központjának az épületét rohanja meg, sokatmondó: a globalizmus elleni identitárius lázadás összemosta azokat a transznacionális erőket, amelyek ellen harcol.

Amikor én nőttem fel az 1990-es évek Brüsszelében, ilyesféle ellenérzés az EU-val szemben valószínűtlennek tűnt. Holland szüleim, akik a munkajoggal és újságírással foglalkoztak, Tervurenben, a belga fővároshoz közeli kisvárosban telepedtek le. Minden reggel egy II. Leopold király által építtetett százéves neoklasszikus épület előtt vártam a sárga-kék villamosra, hogy Brüsszel központjába jussak az iskolámhoz, amely csupán egy kődobásnyira volt a Berlaymont-tól.

Az Európai Unió még épphogy csak megszületett, és bár néhány külföldi és őslakos brüsszeli úgy látta, hogy már a történelem végét éljük, kevés ellenségeskedés volt a levegőben. Érkezett néhány „migráns” az Unió újonnan csatlakozott gazdag országaiból (az 1995-ben taggá vált Ausztriából, Finnországból és Svédországból), ugyanakkor jöttek még bosnyákok és algériaiak is, akik a polgárháború miatt hagyták el szülőhazájukat – mindez nem ütközött semmilyen szervezett ellenállásba. Kevés európai ország – beleértve a három nyelvet, hét parlamentet, valamint tíz millió embert jegyző Belgium – gondolta, hogy az integráció könnyű lesz. De bíztak az improvizációs képességeikben, és hogy a megkerülhetetlen problémákat képesek lesznek megoldani a jövőben.

A 1990-es évekbeli pozitív kilátások a mai Európából nézve már nagyon távolinak tűnnek. A 2008-as gazdasági válság igazi vízválasztó volt az európai politikában.

Miközben nagy erőkkel támadják a menekülteket, a londoni, római, budapesti és varsói kormányok arra hivatkoznak, hogy a zsarnoki uniós bürokrácia a nemzeti szuverenitásukat fenyegeti. Csak a neoliberális közép marad elkötelezett a ténylegesen létező közös piac iránt. Sok párt egyre inkább egyenlővé teszi az EU-tagságot az elszámoltathatatlan brüsszeli behemót igényeinek ellátásával.

A nacionalisták számára az EU egy archetipikus globalista konstrukció. A jobboldaliak arra hivatkozva támadják az Európai Bizottságot, hogy az őshonos lakosságra erőlteti a nagyszámú afrikai és közel-keleti menekültek befogadását. Azt is állítják, hogy az Unió túl hamar és erőltetetten növekedett, kedvezve ezzel a déli „potyautasoknak”, miközben nem tudja biztosítani az északi nettó befizető országok fegyelmezett megtakarítóinak vagyonának védelmét. Ezeknek a gondolatoknak van politikai vonzóereje, de kevés valóságalapjuk. Számos tekintetben túlértékelik az uniós intézmények nagylelkűségét.

A menekültek befogadása Európában már most jelentősen elmarad a 2015-ös ideiglenes csúcsértéktől, és kínosan alacsony a gazdasági és intézményi kapacitásához képest. Az északi adófizetők és bankok nagymértékű vagyont és a mediterrán adósoknak nyújtott mentőeszközökből érkező mérleg szerinti nyereséget halmoztak fel.

Az Európai Központi Bank (European Central Bank, EKB), amely a válság mélypontján megnehezítette a görögök tőkehozzáférését, még az Egyesült Államok Szövetségi Tartalék mércéi szerint is konzervatív, aligha a radikalizmus melegágya.

Míg az EU-val szemben megfogalmazott jobboldali vádak többségét nehéz komolyan venni, a baloldal meggyőző és kifinomult kritikákat fogalmazott meg a szervezet ellen. Az integrációs projekttel kapcsolatos baloldali szkepticizmus az Európai Gazdasági Közösség kezdeteire nyúlik vissza, ekkor még egy kisebbségi áramlat volt; az eurózóna gazdasági válsága és az Egyesült Királyság folyamatos próbálkozása az EU-ból való kilépésre azonban újjáélesztette a hagyományt, mikor is néhányan a baloldali kilépés vagy „Lexit” mellett érveltek. A Lexit álláspontja rámutat az Unió baloldali kritikusainak megosztottságára: az EU demokratikus deficitjének és neoliberális elfogultságának különböző diagnózisai más-más utakat javasolnak a progresszívebb és demokratikusabb Európa felé.

Jelenleg a baloldali Európa-ellenességnek két nagy változata létezik. Az első kritika szerint az EU egy elszámoltathatatlan technokrácia, amely alkotmányosan szemben áll a demokráciával. Eszerint az Európai Bizottságban dolgozó, meg nem választott eurokraták fenyegetik a nemzeti szuverenitást, mivel úgy tartatják be a költségvetési szabályokat, törvényeket és rendeleteket, hogy közben őket nem lehet számonkérni. Ehhez kapcsolódik az a vád, hogy az EU káros hatással van a nemzeti demokráciákra, mert valójában a német birodalom eszköze. Ebben az értelmezésben a technokraták egész egyszerűen csak a németek parancsát teljesítik, vagy pedig a németek már régen olyanná alakították az unió szabályait, hogy a kontinens legnagyobb és legerősebb országának kedvezzenek.

Ezek a baloldali elemzések egy valódi problémára összpontosítanak: az EU és az eurózóna jelenlegi gazdaságpolitikájának korlátaira, amelyek elmélyítették és meghosszabbították a kontinens válságát. Ugyanakkor, a piac zsarnokságának ellensúlyozására irányuló törekvésük közben a baloldali nacionalisták félreértik a neoliberális projekt természetét az európai politikában.

Az EU kortárs neoliberalizmusát nem egy erős nemzetállam szervezi, míg a blokk többi tagja csak báb; és az EU nem is egy a transznacionális globalista klikk által megszervezett utat jár. Amivel ma a baloldal szembesül, az azokban a belső átalakulásokban gyökerezik, amelyeken számos tagállam az 1980-as és 1990-es években átesett, és amelyek után számos nagyhatalmú nemzeti elit működött együtt, hogy az európai intézményeket érdekeik szerint átalakítsák.

Míg a neoliberalizmus német őshonos változatát, az úgynevezett ordoliberalizmust gyakran nevezték meg a monetáris és fiskális szigor forrásaként, az EU piaci fegyelem felé fordulása soha nem lett volna sikeres a másik öt alapító tagállam aktív közreműködése nélkül. A francia, az olasz, a holland, a belga és a luxemburgi politikusok ugyanannyit tettek azért, hogy az EU „piacnak megfelelő” demokráciák gyűjteményévé váljon, mint német társaik. Azóta a nemzeti kabinetek egyre növekvő köre a hat fő tagállamon kívül is magáévá tette a neoliberális politikai konszenzust.

Mindez azt jelenti, hogy a neoliberalizmus valódi forrása Európában nem a technokrácia, se nem a hegemónia, hanem egy, a kontinensre jellemző probléma: a kormányközi kormányzás. E szerint a brit Labour Party, a francia Insoumise és a német Die Linke baloldali nacionalistáinak helyes a megérzése arról, hogy a progresszív politika hol képes legyőzni a neoliberalizmust – nemzeti szinten – de az Unióból való kitöréssel való kacérkodásuk rossz stratégia e cél elérésére.

A kormányközi (azaz intergovernmentális) problémák megoldása érdekében a nemzeti baloldaliaknak európai szinten kell összefogniuk.

Miközben az egész Unióban arra készülnek a szavazók, hogy a következő hónapban új európai parlamentet válasszanak (az eredeti esszé a 2019-es európai parlamenti választások előtt íródott – a ford.), az európai baloldal azzal a kérdéssel szembesül, hogy képes-e megtalálni a közös alapot a neoliberális fegyelem elleni küzdelemhez mind a nemzetállamon keresztül, mind azon túl.

Az EU neoliberális karaktere körüli viták bizonyos értelemben annak történelméről és identitásáról szólnak.

Az egyik első európai válasz a 2008-as sokkra az volt, hogy az angol-amerikai szabadpiaci ideológiát hibáztatták a hagyományosan szociáldemokrata kontinens megfertőzéséért. Ez már puszta gazdasági szinten is mindig gyenge alibi volt: amint Adam Tooze elmondta, Európa túlburjánzott bankszektora kulcsszerepet játszott a globális pénzügyi válság előidézésében. Az európai ártatlanság képzete ugyanúgy tarthatatlan az ideológia területén is; olyan tudósok, mint Quinn Slobodian, az elmúlt évtizedben számos kulcsfontosságú neoliberális gondolkodó közép-európai eredetét tárták fel.

Ez alatt a neoliberalizmus egyes történészei a „Mont Pèlerin felől vezető útra” gondoltak. Ez az a svájci város, ahol 1947-ben a laissez-faire közgazdászok és ügyvédek legbefolyásosabb hálózata létrejött. Elemzői szempontból ez az érvelés olyan befolyásolási mintát feltételez, amely egyetlen központból kifelé halad: a valójában egyetlen sablonból származó piacbarát elképzelések csak alkalmazkodtak a helyi körülményekhez.

De van különbség a neoliberális eszmék közös kiindulási pontja és a neoliberalizmus mint választási program és politikai menetrend szétterjedő sikerei között is. A második világháború utáni Nyugat-Németország egy kiugró eset, mivel soha nem tartotta be a gazdasági folyamatokba erősen beavatkozó gazdaságpolitikát, amely másutt jellemezte a háború utáni növekedést. Emiatt az ország fontosszerepet játszik az EU neoliberálissá válásának legtöbb narratívájában, amelyek kulcsfontosságú fordulópontnakt tekintik Németország újraegyesítését.

Az EU baloldali kritikusai gyakran az időben visszafelé gondolkodnak: ha az eurózóna és az EU költségvetési szerződései aránytalanul előnyösek voltak Németország számára, akkor ezek az intézmények minden bizonnyal német eredetűek. Ezt a logikát követve a közös valuta és a költségvetési fegyelem struktúráját is teljes egészében a német hatalom eszközének tekintik a kontinensen. Ebből az következik, hogy a nemzeti szuverenitás visszaszerzése az euró vagy az Unió elhagyásával lehetővé teszi az olyan tagállamok, mint Franciaország, Olaszország és Spanyolország számára, hogy visszatérjenek természetes állapotukhoz, a nagy kiadást jelentő államháztartási jóléti rendszerek felé.

Wolfgang Streeck, a legismertebb baloldali nacionalista értelmiségi azzal érvelt, hogy a dél-európai országok strukturálisan alkalmatlanok a Németországgal való monetáris unióba való integrációra, mert társadalmi modelljük alapja a növekvő államadósság és a mérsékelt infláció. Ennek az elképzelésnek tágabb értelemben vett változatai széles körben elterjedtek, melyek szerint Bonn és később Berlin ezeket az országokat az Európai Központi Bank inflációellenes kényszerzubbonyába kényszerítette, amelyet a kritikusok lényegében az ortodox német Bundesbank másolataként mutatnak be.

Az öt nem német EGK-ország 1980-as és 1990-es évek politikai pályája más képet mutat. Ezekben az országokban az elitek a saját programjaikat követték, amire megvoltak a saját okaik.

A szocialista átalakulás reményében 1981-ben Franciaország elnökévé választott François Mitterrand kevesebb mint két évig folytatott baloldali gazdaságpolitikát, majd 1983 márciusában a hírhedt „szigorba fordulva” programmal kapitulált, és a francia történelem leglelkesebb privatizátorává vált.

Mitterrand liberalizációs programját a Szocialista Párt befolyásos tagjainak egy csoportja vezette, akik végül globális kampányt indítottak a tőkekontroll megszüntetésére: Jacques Delors, előbb Mitterrand pénzügyminisztere, később az Európai Bizottság elnöke; Michel Camdessus, a Banque de France (a Francia Nemzeti Bank), majd az IMF elnöke 1987 és 2000 között; és Henri Chavranski, aki tőkemozgásokat irányította az OECD-nél.

Ezek a politikai döntéshozók távolról sem a német hegemónia áldozatai, tudatosan arra törekedtek, hogy gazdasági elképzeléseiket a rögzített árfolyamok megszűnése és a világméretű pénzügyi finanszírozás kezdete által létrehozott új világhoz igazítsák.

Kisebb és hatékonyabb államokat akartak, amelyek képesek megőrizni a szociális rendelkezéseket egy sokkal keményebb nemzetközi környezetben is. Hasonló nemzeti átalakítás történt a globális verseny figyelembevételével Hollandiában, ahol a kereszténydemokrata Ruud Lubbers (1982-1994) új bércsökkentő megállapodásba kényszerítette országa szakszervezeteit. Ez lehetővé tette a hollandok számára, hogy lemásolják a német export által vezérelt növekedési pályát és a kemény pénzpolitikát, de ez semmiképpen sem a németek parancsára történt.

Délen Olaszország 1987-ben átmenetileg megelőzte Nagy-Britanniát GDP terén – ezt hívjuk sorpasso-nak vagy „előzésnek” – hogy a világ negyedik legnagyobb gazdaságává váljon, de a növekedés előnyei egyenlőtlenül oszlottak el, amit csak fokozott az államadósság hatalmas bővülése. Az egész háború utáni olasz politikai rendszer 1992-es felbomlását követően Silvio Berlusconi és utódai lelkesen kezdték meg a privatizációt és a deregulációt. Hasonló tarvágás zajlott Belgiumban Wilfried Martens (1981-1992) miniszterelnök vezetésével, aki csökkentette az adókat és csaknem megduplázta az államadósságot, megalapozva utódai számára a járadékcsökkentési intézkedéseket.

Ugyanakkor lehet, hogy a Luxemburgi Nagyhercegség, a hat alapítótag közül a legkisebb, amelyik legjobban szemlélteti Európa nemzeti elitjeinek neoliberalizmusba való áttérését. A dombvidék – ahol kevesebb mint 400 000 ember él – acélgyártó gazdasága a háború utáni időszak nagy részében támogatta a kereszténydemokrata jóléti államot. A hercegség köztes helyzetének és középutas politikájának köszönhetően az Európai Bizottságnak is jó pár elnököt adott: Pierre Werner miniszterelnök már 1970-ben közös valutát javasolt az amerikai hegemóniától tartva, és a függetlenség megszerzésének stratégiájaként.

De ahogy az 1980-as években az európai fővárosokban új piacpárti eszmék söpörtek végig, úgy változott meg gazdasági és pénzügyi integráció jelentése. Jacques Santer miniszterelnök alatt (1984–1995) a hercegség globális társasági adóparadicsomként és a világ minden tájáról származó pénzpiaci alapok szentélyeként éledt újjá. Santer agendáját jobbkeze, a kedélyes és visszafogott ügyvéd, Jean-Claude Juncker hajtotta végre^[1].

Az integráció kezdete óta eltelt csaknem hetven évben a luxemburgiak soha nem ingtak meg az európai projekt támogatásában. Korán felismerték az integráció kormányközi jellegét. Ha formájukat tekintve nem is, eredményeikben az európai intézmények nem a Német Birodalomhoz hasonlítanak – egy kiegyensúlyozatlan föderációhoz, amelyet korábban Poroszország uralt -, hanem a Német-Római Birodalomhoz, egy sajátos és rendkívül hosszú ideig fennálló gépezethez, amely kiválóan teljesített a kis államok védelme terén. Az EGK olyan mindenki számára elérhető jóléti-, ipar- és agrárpolitikát tett lehetővé, amely megerősítette a nemzeti szuverenitást, távolról sem egy határok nélküli, nagy országok által uralt szabad versenyt hozott létre (ezt Alan Milward történésznek az európai integrációról szóló, még mindig páratlan tanulmányában, a The European Rescue of the Nation-State-ben [„A nemzetállam európai megmentése”] bizonyította).

Amikor az Európai Uniót 1993-ban létrehozták, a hat központi ország belső neoliberális átrendeződései azt jelentették, hogy a szervezet fegyelmezettebb jelleget öltött.

Az új Európai Unió két legfontosabb intézményévé a Stabilitási és Növekedési Paktum (Stability and Growth Pact, SGP), valamint az Európai Központi Bank vált. Az SGP egy kormányközi szerződés volt, amely kifejezte a hat alapító tagország nemzeti elitjének azon vágyát, hogy saját nemzetüket „piacnak megfelelő” demokráciákká alakítsák, amelyek önállóan ellenállóak és versenyképesek lehetnek. Ennek megfelelően a szerződés az éves költségvetési hiányt a GDP 3%-ára, a teljes államadósságot pedig a GDP 60%-ára korlátozta.

E szigorítások ereje azonban sokkal korlátozottabbnak bizonyult, mint azt először elképzelték: fennállásának első évtizedében Párizs és Berlin egyaránt megszegte a szerződés adósságra és hiányra vonatkozó irányelveit. A költségvetési fegyelmezetlenséggel szemben nem volt megfelelő végrehajtási mechanizmus, ezért az SGP csak annyira maradt szigorú, amennyire a nemzeti kormányok hajlandónak bizonyultak azt betartani. Normális esetben a nemzetközi kötvénypiac jelentette volna a fegyelem másik formáját a nagyszabású állami kiadásokkal szemben; a befektetők ugyanis általában nem hajlandók finanszírozni a kiegyensúlyozatlan költségvetéseket. A kötvénypiac fegyelmező hatását azonban elnyomta a 2000-es évek elején kezdődött, a kapitalista történelemben addig soha nem látott óriási globális hitelboom. A válság előestéjén Görögország hitelfelvételi költségei alig valamivel voltak magasabbak, mint Németországé.

Az EKB is inkább együttműködési platform volt, mint monetáris zsarnok. Fennállásának első évtizedében nem kellett rákényszerítenie tagjait az inflációs fegyelemre, mert a vezetésében képviseltetett nemzeti jegybankok a saját országaikban már évek óta aszerint jártak el. A bank első elnökének, a holland szociáldemokrata Wim Duisenbergnek a gondolkodását az 1970-es és ’80-as években az erős gulden víziója formálta mint a holland gazdasági siker egyedüli garanciája, és ezt a krédót állította modellként a többi tagállam számára is.

Az európai intézmények neoliberális fordulatát a ’80-as és ’90-es években így nemcsak a globalista elvek és a külsődleges nyomás okozta, hanem a nemzetállami politika elsőbbsége is.

A különböző országokban egymástól függetlenül lezajló kaotikus és esetleges folyamat során a tőke és a munkaerő közötti régi, háború utáni egyensúlyt a tőkés csoportok, szakpolitikusok, valamint a jobb- és balközép politikusai közötti új konszenzus váltotta fel. A hegemón Németország helyett inkább az olyan kisebb államok, mint Hollandia és Luxemburg, valamint az 1995-ben csatlakozó északi országok, különösen Finnország, váltak döntő jelentőségűvé a piacok kontinensen belüli terjeszkedésében.

A Stabilitási és Növekedési Paktum az újonnan csatlakozott államoktól, nem pedig a régebbi, nyugat-, dél-, illetve közép-európai tagállamoktól követelt meg igazán költségvetési fegyelmet. 1999 után az SGP szigorú célkitűzéseinek betartása vált az eurózóna közös valutaövezetéhez való csatlakozás fokmérőjévé. Ez az oka annak, hogy azok lettek az EU vezető, noha nem teljhatalmú tagállamai, amelyekből 2002-t követően az eurózóna létrejött: ezen országok elitjei úgy hitték, hogy sikerrel alakították át saját országaikat globálisan is versenyképes országokká. Az eurózóna-tagság óriási nemzetközi tőkemozgásokhoz biztosított hozzáférést, ami lazított az SGP költségvetési korlátainak és a közös monetáris politikának szigorán.

Ugyanazon taktikákat, melyek lehetővé tették a kis országok elitjei számára a saját országaikban a konszenzus kiépítését, most az újonnan belépők ellen alkalmazták, hogy a konformitásba bájolják és csalogassák őket.

2004-ben, amikor a közép- és kelet-európai volt kommunista országok, plusz Málta és Ciprus csatlakozott az EU-hoz, a neofiták már készen kapták az azonnal bevethető a piackonform gazdaságpolitikai csomagot. Alig várva, hogy felszámolhassanak mindent, ami még az államszocializmusokból visszamaradt, a posztkommunista elitek érthető módon lelkesedéssel fogadták az EU-hoz való csatlakozást Szófiától Tallinig, Pozsonytól Bukarestig.

Az integráció az Unióba nemcsak a piaci szereplők előtt nyitotta meg az utat, de több száz milliárd eurónyi uniós strukturális és régiós támogatás, valamint az egyre gyorsabban növekvő nyugati bankhitel kínálata előtt is. A bankkölcsönök, a tőkebefektetés, és a Nyugat-Európában dolgozók hazautalásai gyors növekedéssel kecsegtettek a 90-es évek bukdácsoló gazdasági teljesítményei után. Bár a gazdasági fejlődés ezen útja hatalmas belső változásokat követelt meg, mégsem külső kényszernek köszönhető: számos kormány az új tagállamokban követte ezt a saját elhatározásából, csakúgy mint azok az EGK-országok, amelyek először léptek erre az útra a 80-as években.

Európa neoliberális átalakulása a 2009-es Lisszaboni Szerződésben érte el tetőpontját, melynek előszava az Európai Uniót „szociális piacgazdaságként” definiálta – az eredeti ordoliberális szlogen a ’40-es évek Nyugat-Németországában született -, melyben az állam nem a játékos, hanem a bíró szerepét tölti be^[2]. A piackonformitás győzelmének mértéke az volt, hogy hány szociáldemokrata kormány hajtott végre ilyen irányú reformokat – Gerhard Schröder SPD-je Németországban, a Lionel Jospin vezette PS Franciaországban, Romao Prodi koalíciós L’Ulivo-kormányai Olaszországban, Tony Blair és Gordon Brown New Labourje az Egyesült Királyságban -, és hogy milyen lelkesen tették ezt.

A Lisszaboni Szerződéshez vezető többféle különböző politikai út, a több évtizeden át tartó önkéntes konvergencia nagyon más képet fest, mint a piaci fundamentalizmus egy központból való szétterjedéseként elképzelt „Mont Pèlerin felől vezető út”. Az első lépés a progresszív európai politika felé annak felismerése, hogy a neoliberális konszenzus jelen van az EU minden egyes tagállamában, és ennek megfelelően a nemzetállami szinten kell megküzdeni vele.