Közvetlenül az 1944. október 15-i nyilaspuccs után többnapos tűzharc alakult ki a Népszínház utcában és a belőle nyíló Tisza Kálmán (Közársaság, majd II. János Pál pápa) téren. Ennek az összetűzésnek a közvetlenül legalább 9 német és – egy 22 áldozatot követelő pogromon kívül, melynek helyi lakosok szerint a tűzharc szolgált ürügyként, még a több napon át tartó vérengzések folyamán – több száz, főleg zsidó áldozata volt. Részben a drasztikus következményei miatt, részben túlélő résztvevők hiányában, többen azóta is ellenállás helyett provokációnak ítélik meg a Népszínház utcai harcokat.

A német- és nyilasellenes ellenállók kilétét az eddig rendelkezésemre álló források szerint mindössze néhány szemtanú igazolta. Ezek szerint főleg munkaszolgálatosok, kommunisták, és nyilasellenes civilek voltak. A „Kis Varsó” néven emlegetett Népszínház utcai tűzharcok fegyveres ellenállói közül személy szerint senkiről nincs adatunk; feltehetően egy túlélő sem maradt közülük. Akciójukat leginkább amiatt ítélték el a környékbeli, erről megkérdezett zsidók, hogy a felkelők ürügyet adtak a nyilasoknak és náciknak a civil zsidó lakosságot elleni vérengzésnek.

A jelenlegi cikk kiegészítő írás a korábban megjelent összefoglalóhoz a „Kis Varsóról”. Az ellenállás történetét legalább két helyszínnel egészíti ki. A korábbi cikksorozatban idézett kortárs forrásokon kívül az itt idézett két kortárs naplóbejegyzés, Radnóti Miklósné Gyarmati Fannié és Weinmann Éváé, és egy utólagos beszámoló, Gács Terié, megerősíti, hogy 1944 október 16-án és 17-én utcai harcok zajlottak a Népszínház utcában. A szintén kortársként író Tolnainé Kassai Margit naplóbejegyzése alátámasztja, hogy a harcok október 15-én kezdődtek.

A hivatalos korabeli adatok – mint például rendőrségi jelentések, a mentők eseménynaplója, halotti anyakönyvi kivonatok –, illetve a néhány korabeli cikk (szinte kizárólag nyilas sajtó működött ekkor Budapesten), és naplóbejegyzések legfeljebb kiegészítik a későbbi interjúanyagokat és tanúvallomásokat, de ellentmondás ezek között nemigen található. Ezt azért külön fontos megemlíteni, mert a Külső-Józsefváros több utcájára kiterjedő fegyveres ellenállás tényét máig vitatják; a magyar történetírás csak az elmúlt években kezdte feldolgozni. A túlélő interjúalanyok tanúvallomásai közt átfedések vannak, amelyek közt konkrét és egyértelmű ellentmondást ezidáig nem sikerült kimutatni.

Többen állítják például, hogy már október 15-én razziáztak és rendeztek vérengzést a nyilasok a Népszínház utcában, kiterelve a helyi lakosokat a közeli lóversenypályára, a Tattersallba; míg van, aki szerint aznap semmi nem történt, csak másnap. A környékbeli lakos Weinmann Éva naplója, illetve az azt dokumentáló Wehrmacht-fotós, Faubel képdatálásai szerint viszont még október 17-én is hajtottak ki embereket a Tattersallba. Azt, hogy ki mit látott és mire emlékszik, bajos lehet összevetni azzal, ki mit nem látott és mire nem emlékszik; és mivel a legtöbb beszámoló a leglényegesebb pontokon alátámasztja egymást, így a kutatásban a tanúvallomásokat és kortárs dokumentumokat egymást kiegészítő jelleggel igyekszem bemutatni.

Számos szemtanú és környékbeli túlélő főleg munkaszolgálatosoknak tulajdonítja az ellenállást. Adler Tamás idézi Randolph L. Braham történész leírását^[1] az ellenállás lehetséges eredetét illetően (Kommentár, 2019), miszerint az 1944 márciusában Eichmann-alakította Zsidó Tanács szeptemberben már vezető tisztviselője, a Nemzetközi Vöröskereszttel együttműködő Gergely György révén a Magyar Front végrehajtó bizottságának tagjával, Pallavicini György gróffal zsidó munkaszolgálatosok felfegyverzését szervezte. Braham leírása szerint azonban épp az október 15-i nyilaspuccs tett keresztbe terveiknek. Olyannyira, hogy a nyilaspuccs napján még a fegyverek szétosztására tervezett kiáltványukat sem tudták futárjaikkal eljuttatni a munkaszolgálatosokhoz. Ezalatt – szemtanúk elmondásai alapján – a Népszínház utcában a németek már tankokkal vették fel a harcot a katonáikkal és nyilasokkal tűzharcot folytató ellenállókkal. A felfegyverzés terve és a megvalósult ellenállás közti összefüggésről ezen kívül semmilyen adat nem áll jelenleg rendelkezésünkre.

1944. október 15.

A Horthy-proklamáció hallatán „örömünnep” tört ki a VIII. kerület csillagos házaiban. A háborúból való kiugrás hírére városszerte több csillagos házban levették a zsidók a sárga csillagot a házról. Az akkor hétéves, Teleki tér 1.-ben lakó Bánki Iván elmondásában^[2] azonban „ugyanennek a napnak a délutánján, de még napvilágnál, a Homok utca felől megjelentek a nyilasok és a magyar csendőrök, a háztetőn keresztül. …Leordítottak bennünket az udvarra…olyan pánik szállt rám, hogy azt mondtam az anyámnak, ugorjunk le…a negyedik emeletről, és legyünk öngyilkosok…sorba állítottak bennünket, és elvonultunk feltartott kézzel, felnőtt, gyerek, és idős…a Tattersallba.”

Az akkor nyolcéves Valczné Sándor Ibolya elmondásában^[3] „először itt a kapu előtt kellett állni, feltett kézzel. Az emberek álltak és nézték, és akkor volt az, hogy leköptek.” Az akkor hétéves Mór Tamás elmondásában^[4] pedig „az utcán köpködtek a keresztények, dobáltak kaviccsal, leköptek, de különösebb ügy nem volt. Csak fel kellett tenni a kezet. És ott ácsorogtunk órákig. Aztán: „Adják oda, ami arany van!” Anyámról a jegygyűrűt, apámtól is a jegygyűrűt.” Az akkor tizenötéves Jakab Endre szerint óriási tömeg gyűlt össze a Népszínház utcában: „nem hiszem, hogy egy ember bennmaradt a házban [otthon], aki nem az utcán állt…mikor minket vittek ki a Tattersallba…és ordítottak, „Piszkos zsidók!”, és köpködtek bennünket.”

Az akkor tizenegyéves Reisler Ferenc elmondásában^[5] „[a]mikor kihajtottak bennünket a Teleki térre, a kapuban a nagymamámat kampós bottal hátba verték, hogy ‘Te vén, zsidó kurva!’ Alig kapott levegőt.”

Reisler az első lövéseket is ekkorra teszi: „Ekkor volt az is, hogy fönt a harmadik emeleten kiállt az erkélyre egy szakállas, vallásos öreg, és elkezdett davenolni. Azt a géppisztolysorozatot, amit kapott! Az utcáról szitává lőtték azt az embert. Ott lakott a Teleki tér 5.-ben.” De ez csak a káosz része volt: „Közben a húgomnak meg pisilni kellett. A nagynéném mondta, hogy engedjék be a húgommal a bódék közé, erre puskatussal kegyetlenül elverték, azt a nagynénémet, aki ápolónő volt.”

Az akkor tizenkét éves Rácz Éva elmondása szerint^[6], aki a Népszínház utca 31.-ben lakott, „[u]gyancsak október 15-én, a proklamáció napján, több német tank érkezik a Népszínház utcai [31. sz.] ház elé, ahonnan állítólag kilőttek.”

A Népszínház utca és a Teleki tér találkozása egy tizenkétszögű kereszteződés, ahol hat utca találkozik: a Kun utca, a Bauer Sándor utca (1944-ben Erdélyi utca), a Népszínház utca, és a Teleki térnek három különböző irányú utcája. Négy sarokház néz erre a kereszteződésre, mindegyik három oldalával: a Népszínház utca 46., a Népszínház utca 59., a Teleki tér 1. (1944-ben szintén Erdélyi utca, 19. sz.), és a Kun utca 12./Teleki tér 25. (egy háztömb). Az elmondások alapján ebben a kereszteződésben zajlott az október 15-i, 16-i, és 17-i utcai harcok nagyrésze. A szemtanúk elmondásai szerint a németek ezeket a kereszteződésbeli házakat megcélozva állítottak fel Tigris tankokat a Teleki téren.
A kortársként író Dr. Balázs József lejjebb idézett leírásában a „Népszínház-utca 46., 59., és Kun-utca 12. sz.”^[7] házak voltak a tankok célpontjai. Gúth Zoltán szintén kortárs naplóbejegyzése^[8] szerint „[a] németek… a Teleki téri fabódék mögül tüzeltek a [házakban] bennlévőkre”. Bár R. L. Braham két házat nevez meg az ellenállás helyszíneként – a Népszínház utca 31.-et és a Teleki tér 4.-et –, és forráshivatkozást ezekre nem említ, Komoróczy Géza ezt visszhangzó említésén kívül^[9] más forrást nem találtam, ami a Teleki tér 4.-et az ellenállással hozná összefüggésbe. Adler Tamás talált talált azonban dokumentumot a ház felújításáról, amiből kiderülhet, az épületet hol érte találat; ebből lejjebb idézek. A Teleki tér 3.-ban lakó Reisler Ferenc elmondásában a „Népszínház utca 47. és az Erdélyi utca 19. szám alól lőttek ki” olyan „Zombori munkaszolgálatosok,” akik „normális keretlegényeket kaptak”, és „fegyverhez jutottak.” A munkaszolgálatosok felfegyverzéséről szóló tervet, ha nem is részleteiben és kivitelezésében, és szintén bizonyíték hiányában, ez az egy környékbeli lakos állítása ennyiben visszhangozza. Ugyanakkor Reisler, aki csak pár házzal lakott odébb, az október 17-i, Népszínház utca 59.-ben történt pogromról nem értesült.

Kuczka Péter író halála előtt, 1998-ban megjelent „Seregek ura”^[10] című versének 76. strófájában írja le ritka részletességgel a Teleki téri összecsapásokat: „Apró, olasz, Abesszíniából maradt páncélautók kanyarodtak a / Teleki-tér csillagos háza elé, nyilasok ugráltak ki / belőlük, lőtték őket az ablakokból, válaszul gránátokat / zúdítottak a védekezőkre, tört a vakolat, pattogtak a / golyók, megálltak a villamosok, nézték a harcot kofák, / ócskások, eltévedt vásárlók, nem tartott sokáig, egyik / ablakból halott hajolt az utca fölé, füst tódult az égre, / robbant valami, aztán csend, hosszú csend, kinyílt a ház / kapuja, férfiak léptek ki rajta lassan, felemelt kézzel.”

Miután több szemtanú a Teleki tér-Népszínház utca kereszteződés szinte mindegyik házát megnevezi annak a tűzharcnak a helyszíneként, amelyre a nácik legalább egy tankot bevetettek, nem kérdéses, hogy a hat utca sokszögű kereszteződése a térrel és a ránéző négy házzal mindkét „fél” szempontjából stratégikus lehetett.

A korábbi cikkekben a 46.-ban lakó, akkor tizennégyéves Márton Tamás által említett egyik „szembelévő” házat, amelyet egy tank vett célba, a Népszínház utca 59.-ként említettem. Ez, mint az akkor tizenhároméves, Népszínház utca 59.-ben lakó Yoseph Ben-Nun (Bienenstock József) is segített tisztázni, téves. Márton Tamás leírásából is kiderül, főleg a házak mai állapotát tekintve, hogy a kereszteződés melyik házáról beszélt: „Itt, a szembelévő sarkon, ahol most a Csemegeüzlet van, az a zöld ház [mai Kun utca 12., ill. Teleki tér 25], onnan állítólag valaki kilőtt az ablakon. Ezt nem lehetett bizonyítani, de egy óra múlva megjelent egy… tank, itt leállt, a ház előtt, és elkezdte lőni a szembelevő házat.” A Teleki térnél lakó, akkor kilencéves László Vera elmondásában „a [piac] két szélében két nagy német tank volt.”^[11] Moldova György, bár regényben, de megerősíti a Kun utcai ellenállást: „A Népszínház utcában és a Kun utcában a munkaszolgálatosok és a kommunisták állítólag rálőttek a nyilasokra, de nem tartott sokáig a harc. Német tankok álltak a házak elé, és mindent szétvertek.”^[12]

A szintén az 59.-ben lakó Jakab Endre szerint, aki a Népszínház utca 46. előtt látta a tank lövését, az „pont a sarkot [sarokházat] belőtte… a második vagy harmadik emeletbe… azt a lakást kilőtte, teljesen.” Ezt Márton Tamás alátámasztja, amennyiben „aknával, aknavetőből bevágtak a harmadik emelet kettőbe. Az szétrobbant, elvitte az egész lakást.” Yoseph Ben-Nun elmondásában a Teleki tér 1. (akkor Erdélyi utca 19.) alatti házon volt egy „egy-két ajtó nagyságú luk.” Őt a Csengery utca egyik csillagos házába terelték a nyilasok két estére, így csak később látta a belövés nyomát – amiről viszont nem állítja biztosan, hogy akkor, vagy az ostrom alatt kapta a ház –; de „keresztüllőtte…egy tank vagy egy ágyú… a második emelet körüli magasságban.”

Adler Tamás kutatásai során a Népszínház utca-Teleki tér kereszteződésbeli házak közül három olyan ház felújítási terveit találta meg a Budapesti Fővárosi Levéltárban^[13], amit a háború utáni években újítottak fel. A Kun utca 12. harmadik-negyedik emeletein lévő „romlakások helyreállításáról” viszont a rendelkezésünkre álló dokumentumok szerint legkorábban 1947-ben rendelkeztek. A Népszínház utca 46. negyedik emeletét, illetve tetőterét a dokumentum szerint „bombasérülések” okán már 1945-ben renoválták. A Teleki tér 4. második és harmadik emeleti lakásainak, illetve a „romos bérház részbeni helyreállításáról” a háború utáni legkorábbi tervtári dokumentumok 1950-ből származnak.

Az akkor húszéves Szántóné Tarnovszki Éva a Népszínház utca 40. – szintén sarokház – első emeletén lakott, ahol állítása szerint^[14] „egyik nap ordítoztak a németek meg a nyilasok az utcán; az volt, hogy lelőttek állítólag valamilyen németet.” Ez egybecseng a Gúth Zoltán naplóbehegyzésében leírtakkal, aki két német meggyilkolását is említi: „[október 15-én] délután egy német járőrre rálőttek a Teleki tér egyik házából! Egy németet berántottak a kapu alá, lelőtték, és kidobták a járdára!” Tarnovszki Éva hozzáteszi: „Nem tudom, hogy ellenállók lőtték le [a németet a Népszínház utca 40.-nél], vagy ők maguk rendezték meg. És ezért az egész környéket kiürítették és elvitték a Tattershallba.” Ő maga a 40.-ben egy világítóudvarra néző kamrában bújt meg, ahol „miután a géppisztolyok állandóan [lőttek], a hüvelyek estek a fejünkre”. Ez az egyetlen emlék, amely arra engedhet következtetni, hogy a Népszínház utca 40.-ben is nagy valószínűséggel történt fegyveres ellenállás.

Tolnainé Kassai Margit kortársként naplójában említi^[15], hogy az akkori hírek szerint „[o]któber 15-én állítólag egy Teleki téri csillagos házból lőttek volna a katonákra, mire az egész környék házaiból kivonszolták a zsidókat a térre, sorra agyonlőtték őket.”

Vas István leírásában^[16] október 15-én sötétedés után, ”ahogy átkeltünk a Vígszínházhoz, a Margit hídról három tank döcögött felénk. Német tankok voltak” – amelyek ezek szerint a Blaha Lujza tér irányába haladtak a nagykörúton. Gúth Zoltán leírásában még 17-én is „Budáról telefonáltak, hogy Tigris tankok jönnek a hídon át Pestre a harcot befejezni.” Akkor összesen „13 tank!”

Raoul Wallenberg követi jelentésében írja^[17], hogy október 15-én többszáz ember életét követelő pogromok történtek Budapesten. A mentők aznapi eseménynaplója az első gyilkosságot 21 óra 15 perckor rögzítette. (A rendőrség az első zsidó öngyilkosságot október 15-én este 19.32-kor regisztrálta.)

1944. október 16.

Több elmondás szerint október 16-án a VIII. kerületi zsidóságot szintén kihajtották a Tattersallba. Az akkor nyolcéves Bérné Kálmán Györgyi elmondása szerint^[18] október 16-án „a házunkat a Teleki tér 3.-ból a tetőről rohanták meg, bementek minden lakásba.” Ez egybecseng Bánki Iván már idézett beszámolójával, amelyben szintén a háztetőn keresztül támadnak a ház lakóira a nyilasok – egy nappal korábban és egy házzal odébb, október 15-én a Teleki tér 1.-ben. Az akkor tizenötéves Karácsonyiné Spindler Éva^[19] megerősíti, hogy október 16-án a nyilasok „elvitték a házakból az embereket”, és hozzáteszi, ekkorra már értesültek arról, hogy a zsidókat a Tattersallba terelik: „volt egy ilyen „főpróba”, amiről tudtuk, hogy oda hajtották őket, aztán elengedték.” Ezzel feltehetően az előző napi, október 15-i Tattersallba terelésre utal. Elmondása szerint egyes helyi lakosok október 16-án ha lehet, még erélyesebben reagáltak a kiterelési akcióra, mint más elmondások szerint október 15-én: „a szembelévő házból [utánunk] kiabált az egyik nő: „Ott szaladnak a zsidók, menjenek utánuk!”

Az akkor nyolcéves Einzig Ági elmondásában^[20] aznap „[r]eggel jöttek értünk a nyilasok. Bejöttek a házba, és elhajtottak bennünket a Tattersallba… Amikor anyukám átölelt, a nyilas bokszerrel úgy megütötte, hogy nem volt bal arccsontja. Engem akartak fejbe vágni, de őt érték. Senki nem ismerte meg a Tattersallban, mindenki engem kérdezett a házbeliek közül, hogy hol az anyukám. Mondtam, hogy itt van mellettem, de felismerhetetlen volt, úgy arcul vágták, és szemen. Egy lyuk volt az arccsontja helyén.” A Glaser Jakab Emlékalapítvány gyűjtésében nyilatkozó „S. M. budapesti nő” elmondásában^[21] „a polgári lakosság üvöltött és éljenzett, és élvezte, hogy a „libamájon hizlalt” zsidókat viszik agyonütni.

Az akkor tizenhatéves Weinmann Éva, aki ezidőben a Rákóczi út 59.-ben lévő csillagos házban lakott, kortársként írja naplójában^[22], hogy október 16-án „[d]élelőtt… Pista jön lélekszakadva a hírrel, hogy a Tisza Kálmán téren lelőttek német katonákat, és a Kenyérmező utcai zsidó házat már elvitték.” Gúth Zoltán naplóbejegyzése kilenc német áldozatot említ.

S. M. elmondásában „[a] Tisza Kálmán téren leállítottak a Városi Színház falához háttal, és kezdtek lövöldözni.” Bár a Városi Színház előtt a nyilasok „abbahagyták a lövöldözést… a szemben lévő házból a nyilasok lövöldöztek ki, s [a minket fogva tartók] azt mondták, ha még egy lövés eldördül, akkor megtizedelik az előttük álló csoportot.” A Városi Színháznál ki is végeztek embereket nyilasok. Az akkor tizennégy éves, szintén S. M. monogramú nő leírásában aznap „[ó]rákon át feltartott kézzel álltunk a Városi Színház falánál, aki megmozdult, azt lelőtték, közöttük egyik osztálytársamat, Essenfeld Évát is.” A VII. kerületben lakó Gács Teri kortárs, 1946-ban kiadott leírásában rögzíti^[23], hogy október 16-án „[a] délutáni órákban először távoli, gyengén hangzó, majd egyre jobban közeledő, erőteljesebb, időközönként ismétlődő ágyúszó hallatszott… már tudtuk, hogy az ágyúzás és gépfegyvertűz a Népszínház-utcából jön. A nyilasok lőnek egy sárga csillagos házat, melyben állítólag kommunistákat rejtegetnek, s melynek nyitott ablakaiból kilőttek az utcára. Az utcán holttestek hevernek, a nép riadtan menekül a gépfegyvertűz közeléből.” Bár többet nem tudtak meg, „a körülményből, hogy a lövöldözés sokáig tartott, következtetni lehetett, hogy súlyos utcai harc volt.” Az események közhangulatra gyakorolt hatását is rögzíti: „Ha volt még hajlandóságuk a zsidó szíveknek egy kis reménységre, ezzel a kis bevezetéssel elpárolgott.” Radnótiné Gyarmati Fanni, aki akkor a Dalszínház utca 2.-ben lakott, az aznapi összecsapások hírét így foglalja össze: „Utcai harcok a Népszínház utca vidékén, zsidó házakból lőnek ki, legalábbis ezt hitetik el az emberekkel, és akkor az egész házat kiirtják, és a környéket is.”^[24] Gács Teri még később külön megemlíti, hogy „a Népszínház utcai események teljesen holtpontra állították reménységeinket”.

1944. október 17.

Radnótiné Gyarmati Fanni azzal kezdi október 17-i naplóbejegyzését, hogy „[k]ezdődik a lövöldözés. Ágyúszónak hangzik… Valószínű, hogy az üzemeket robbantják valahol kint, de este megtudjuk, hogy a Tisza Kálmán téri OTI házakból folyik a harc a német Tigris tankok ellen kézigránáttal, ha ugyan igaz. Egyébként teljes itt a behódolás.”
Dr. Balázs József kortársként megerősíti Radnótiné Gyarmati Fanni fent idézett leírását: „[a] Tigris tankok most az OTI-házakat lőtték.” Hozzáteszi: „Jóllehet, köztudomású tény, hogy ezekben a házakban zsidó nem lakott, hanem baloldaliak laktak.” Leírása szerint október 17-én „a Népszínház-utca 46., 59., és Kun-utca 12. sz. házakban sok vér folyt. Tigris tankok voltak felállítva és tüzeltek a házakra, és a Kun-utca kapui alól civil emberek puskával a kezükben tüzeltek a tér irányába.”

Weinmann Éva naplójában október 17-ére datálja, hogy „[d]élelőtt lövöldözés volt a légiveszély fújása után.” Őt katonák és csendőrök környékbeliekkel együtt bevitték a Mária Terézia téri laktanyába, ahol „[o]daállítottak egymásnak háttal a fal mellé. Ezután már egymás után hozták a zsidókat, velük együtt Anyukát is. 11-2-ig kellett állni a fal mellett, feltett karokkal…egy pillanatra sem volt szabad kicsit lejjebb tenni, mert öklükkel belevágtak a könyökünkbe. Azt mondták többek között, hogy csak akkor tesszük le a karunkat, ha már összeesünk.” A nyilasok egyik sokszor ismételt vádja szerint: „Magyar katonákra dobáltok kézigránátot[!]”. Onnan aztán „[a] Tattersallba kerültünk… Nem messze, ahol ültünk, feküdtek a halottak.” Ez az egyetlen olyan jelenlegi tudomásom szerinti forrás, amely a Tattersallban is említ halottakat.

Az akkor tizenhároméves, a Népszínház utca 59.-ben lakó Yoseph Ben-Nun-t október 17-én egy rendőr átterelte az 59.-ből „húsz-harminc” emberrel együtt a szemközti Népszínház utca 46.-ba, melynek udvarán egy „magánakció” keretében kirabolta őket, a deportálásokat lebonyolító csendőrök bevett szövegével: „a rendőr azt mondta nekünk, hogy ahova ti mentek, nektek már nem kell semmi. Minden, ami nálatok van, ékszer, órák, pénz, adjátok nekem.” Délelőttől késő délutánig fogva tartotta őket a 46. udvarán, miközben kinn az utcán harc zajlott: „Hallottunk dörgéseket, lövéseket, durranásokat – nem csak pisztolylövést, [hanem olyat, ami] sokkal erősebb; rém nagy zajt, a kapun kívül, de a bezárt kapun keresztül… tűzharcot hallottunk.”

A Népszínház utca 59.-ben eközben huszonkét – illetve házban lakó Rehovitz Lili naplóbejegyzése szerint huszonhárom – férfit végeztek ki a nyilasok azt követően, hogy a házból valaki kilőtt.

A ma kilencvenévesen Izraelben élő Yoseph Ben-Nun elmondása szerint „[k]ét nálam idősebb fiú megmaradt a házban. Láttam őket az aznapi események után – mesélték, hogy egy szekrénybe bújva…vészelték át a napot.” Az egyik fiú az angol Nick Barlay édesapja, az Angliába telepedett Stephen Barlay-t (Bokor István) volt. Nick Barlay leírása szerint^[25] a Népszínház utca 59. pincéjében bújtatta el Istvánt édesanyja, Rehovitz Lili, egy barátnője fiával együtt október 17-én – a házmester tudtával, és annak a Molnár nevű házparancsnok, illetve légoltalmi parancsnok segítségével, akit többen a pogrom ürügyéül szolgáló lövés leadásával vádoltak. Rehovitz az indítékról annyit említ: „mi voltunk a kiválasztott és megkülönböztetett zsidai.”^[26]

A szintén a Népszínház utca 59.-ben lakó Jakab Endre az 59. előtt történt pogrom egyik kivégzésének is szemtanúja volt, a szemközti 46. előtt állva. „Legalább egyet láttam, és a nevire nem emlékszem, de ösmertem a férfit; magas, nagy férfi volt, és láttam pontosan, hogy a fejihez teszi a pisztolyt [a nyilas], és lelövi … Emlékszem, olyan kopasz férfi volt.” Jakab Endre édesapja is ekkor tűnt el. A Népszínház utca 59. házmestere ugyan később kiment a Kozma utcai izraelita temetőbe az odaszállított holttesteket beazonosítani, de a korban Endre édesapjához legközelebb álló férfinak „műfoga volt; de az édesapámnak nem volt műfoga.” A pogrom feltehetően legidősebb áldozata, a Nick Barlay által megszerzett halotti anyakönyvi kivonat szerint a kilencvenöt éves Klein György magánhivatalnok volt, akit október 17-én tarkón lőttek.

Nick Barlay a Kozma utcai temetőben a pogrom huszonkettő – vagy huszonhárom – áldozatából mindössze tizenkettő nevét találta meg egy elburjánzott növényekkel benőtt parcellában. Az egyetlen név, amelyiknek csak a vezetéknevét találta, Jakab. Hogy a pogrom többi tíz vagy tizenegy áldozatának holttestével mi történt, arról jelenlegi tudomásom szerint nincs adat.

Yoseph Ben-Nun így emlékszik az aznap meggyilkolt egyik Népszínház utca 59.-beli fiúra, aki a Kozma utcai parcellában van eltemetve, és akit személyesen ismert: „Adler László az egy nagyon lelkiismeretes rabbinövendék volt… Amikor csak tehette, összeszedett minket…és megpróbálta valahogyan a hitet tovább folytatni a csillagos házban.” A szombatünnepléstől kezdve a héber- és Tóratanításig szervezett vallással kapcsolatos eseményeket a Népszínház utca 59.-ben a fiataloknak. „Egy nagy rabbit vesztettünk el vele.”

A fegyveres ellenállás megkérdőjelezése

1946. május 8-án kórházba került egy ószeres, miután a Teleki téren kis híján meglincselték az egyik legrégebbi antiszemita vérvád ürügyén. Ez a vérvád-hisztéria egy pogrom-hullámot indított országszerte 1946 tavaszán és nyarán, amely Újpesten, Hajdúszoboszlón, Kunmadarason, Makón, és Miskolcon is atrocitásokkal, és több esetben gyilkosságokkal járt. Bár messzemenő következtetéseket nem lehet levonni abból, hogy az országot bejáró vérvád-hisztéria a háború legnagyobb fegyveres antifasiszta felkelésének helyszínéről indult, az biztos, hogy ezután több évtizedes csönd övezte a fegyveres felkelés történetét, amelynek tényét még a környékbeli túlélők közül is többen a mai napig megkérdőjelezik. A háború utáni eseményeknél viszont talán a Kis Varsó közvetlen megítélése – amire Gács Teri és Radnótiné Gyarmati Fanni idézett megjegyzései is rávilágítanak – nyomósabb okot adhat az ellenállás elhallgatására vagy megkérdőjelezésére, amennyiben az első olyan pogrom, amit a felkeléssel összeköthetünk, a Kis Varsóval egyidőben történt. Abban pedig szinte mindenki egyetért, hogy a pogromot közvetlenül az ellenállás eredményezte.

Jakab Endre szerint a Népszínház utca 59.-ben 1944. október 17-én „meg volt beszélve a légoltalmi parancsnokkal a dolog, hogy ő ki fog lőni”. Mikor az interjút készítő Fris E. Kata erre rákérdezett^[27], Jakab Endre visszakérdezett: „Hát, mi más lehetett?” Bár dokumentáltan több száz gyilkosságot követtek el Budapest-szerte nyilasok ezekben a napokban, ezekhez tudomásunk szerint semmilyen külön ürügyre nem volt szükségük, olyan megrendezett színjátékra pedig még kevésbé, amellyel a saját életüket is kockáztathatták.

Mikor Jakab Endrét később kérdezték az ellenállásról, egy idő után azt részletezte, hogy a zsidók mindig is elsősorban magyarnak tartották magukat, március 15-én kitűzték a kokárdát, és mindig büszkén énekelték a himnuszt. A tűzharcot leíró mondataiban megfér egymás mellett a németellenes harc elismerése és az ellenállás tagadása: „[A Népszínház utca 59.-ben] [é]n láttam egy kezet kinyúlni, és ő lőtt. Én nem tudom, milyen ellenállásról beszélnek ottan? Ez nem volt ellenállás…” A Tisza Kálmán téren – feltehetően a Radnótiné Gyarmati Fanni és Balázs József által említett OTI-házakra vonatkozóan – Jakab Endre elmondásában „a németek gépfegyverrel lőtték az ablakokat…, de – a nagy ellenállás… nem volt itten semmi”. Az ellenállást annyiban ismeri el, hogy „a Tisza Kálmán téren… volt valami ellenállás, úgy hallottuk.” Hasonló a Népszínház utca 40.-ben lakó Szántóné Tarnovszki Éva hozzáállása az ellenállás kérdéséhez: annak ellenére, hogy a lichthof-kamrában géppisztoly-hüvelyek „estek a fejünkre”, azt, hogy valóban lelőttek volna a házból egy németet, fenntartással kezeli, ezzel több környékbeli lakos gyanúját visszahangozva, miszerint a németek azt „maguk rendezték meg” – tehát saját emberüket lőtték le – annak ürügyére, hogy tömegmészárlást rendezhessenek a környéken.

A Glaser Jakab Alapítvány interjúgyűjtésében „S. M.”-ként jelölt interjúalany magától értetődően állítja, hogy amikor október 16-án a Tisza Kálmán térre terelték, „a szemben lévő házból a nyilasok lövöldöztek ki” – ami ürügyül szolgált az őt fogvatartó nyilasoknak arra, hogy a csoportja „megtizedelésével” fenyegetőzzenek. Az ezt kiegészítő tanúvallomások fényében viszont ez azt jelentené, hogy a nyilasok több órán keresztül egymással vívtak volna tűzharcot.

A felkelés előző cikkekben felsorolt helyszíneivel együtt a következő címekkel bővül az ellenállás helyszínlistája, ami jelenlegi tudomásunk szerint valamilyen formában a Népszínház u. 31.-ben; a Népszínház u. 40.-ben; a Népszínház u. 47.-ben; a Népszínház u. 59.-ben; a Kun u. 12./Teleki tér 25. tömbben; az Erdélyi u. 19.-ben (mai Teleki tér 1); a Tisza Kálmán téri (mai II. János Pál pápa tér) OTI-házakban; Bezerédi utcában; a József utcában; a Nagyfuvaros utcában; és a Lujza utca 16.-Magdolna utca 42/44.-Dobozi utca 19/21. háztömbben történt.

A II. világháború alatti magyar antifasiszta ellenállás főleg az erőszakmentes, szervezett embermentésre összpontosult, elsősorban a cionista ifjúsági mozgalom aktíváinak közreműködésével, akik különböző mentőakcióik révén körülbelül ötvenezer ember életét mentették meg a háború alatt, főleg zsidókét és antifasiszta ellenállókét. Ahogy a nyilas korszakban egyre kilátástalanabbnak látszott a zsidóság helyzete, többen közülük felvetették a fegyveres ellenállás lehetőségét – és néhányan, mint például Földes László, Klein György^[28], illetve az anonimitást kívánó „Szabó Lajos”,^[29] Székely Ernő^[30], Weinberger Dezső (a „Szír-csoport” vezetője),és mások – tűzharcot is vívtak nyilasokkal –, de végül a többség a szervezett embermentés mellett döntött. Interjúikban és leírásaikban a cionista ifjúsági mozgalom veteránjai legtöbben elhatárolódnak a Kis Varsó akcióitól.

Hogy az ellenállásnak mennyi „gyakorlati haszna” volt, lehet, értelmetlen és méltatlan kérdés; gyakorlati részleteinek és körülményeinek tisztázása viszont annál indokoltabb.