Szerdán, szeptember 29-én temették el Vitányi Ivánt (1925 július 3. – 2021. szeptember 6.).

A legjószándékúbb, legsegítőkészebb emberek egyike volt. Történelmi ívű baloldali kulturális és politikai víziót adott. A nemzet egészének erőt adó demokratikus szemléletet közvetített.

Hiteles baloldali nemzetkoncepciót dolgozott ki a közművelődés, felnőttképzés területén, és ezt képviselte kultúrpolitikusként. A Bartók, Kassák Lajos, József Attila, Derkovits Gyula nevével fémjelezhető baloldali kulturális hagyományra és a modern populáris kultúrára épített.

Ez ma a Bohemian Betyars és a noÁr ikarcsillagok közti univerzumot jelenti. Bartók punkritmusban: magyar, balkáni, roma népzene speedfolk bulizeneként az egyik oldalon. Társadalmi aktivista hip-hop és mozgalmi rap a másikon. A színész-rapper Molnár Áron (noÁr) szavaival: ”művészet, a párbeszéd és a tettek erejével pozitív változást tudunk elérni. Pártpolitikától függetlenül azért küzdünk, hogy az emberek tudatos, cselekvő társadalmat alkotva szabadabb és nyitottabb országban éljenek.”

Egy-két nemzedékkel korábban a magyar népzenét játszó táncházmozgalom és az alternatív (amatőr) színjátszó mozgalom képviselte ezt a kettős szemléletet. Vitányi Iván mindkettőt hosszú időn át támogatta, mentorálta a Népművelési (később Művelődéskutató) Intézet igazgatójaként. Nélküle egyik irányzat sem vált volna nagyhatású, nemzedékekre ható kulturális tömegmozgalommá Magyarországon. Alighanem épp a Bohemian Betyars és noÁr mesterei, tanárai között is találnánk olyanokat, akik e két mozgalomhoz kötődtek vagy onnan jöttek. (Például a táncházmozgalom egyik elindítóját, a Sebő Együttest, vagy a korszerű drámapedagógia, az alternatív színház mestereit.)

Úgyanígy támogatta, mentorálta Vitányi később, az 1980-as évek végén az új demokratikus mozgalmakat, a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Kezdeményezések Hálózata (a későbbi SZDSZ) aktivistáit. A rendszerváltás elitjéből jónéhányan (a Fideszből is) a Vitányi vezette Művelődéskutató Intézetben dolgoztak korábban bújtatott állásban, s ott tartották politikai találkozóikat. Az intézet így a rendszerváltás egyik alapintézménye (egy résztvevő szerint „a rendszerváltás anyaintézménye”) lett. Ott tartották a Nagy Imre-temetés utáni díszfogadást is. Mindez Vitányi integráló szemléletét és szerepét mutatja.

„Nem elég díjat nem kapni, úgy is kell élni, hogy ne is adjanak”

Bátor balos hazafiként élte egész életét, közel egy évszázadon át. Antifa a szó eredeti, klasszikus értelmében. Egyetemistaként részt vett a náciellenes ellenállásban, tagja volt a Budapestre tervezett fegyveres felkelésre készülő Görgey-zászlóaljnak. A Kiss János altábornagy (a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (a nyilas uralom megdöntését és a németek kiűzését célul kitűző, földalatti szervezet katonai vezetője) körül szerveződött ellenállók között teljesített futárszolgálatot. 1944-ben a Gestapo elfogta (zárkaszomszédja Bajcsy-Zsilinszky Endre volt). 19 éves volt akkor. Fogait kiverték, gyomra és gerince is súlyosan megsérült a verésben, de túlélte.

Tíz évvel később Nagy Imre híveként részt vett a Petőfi Kör munkájában, majd az 1956-os forradalomban. Tagja volt a kulturális minisztérium forradalmi bizottságának és a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának.

Vitányi egész életét áthatotta a politika és a tudomány (a művelődéskutatás), a politikusi és értelmiségi lét kettős vonzása, a kettő közti ingázás. A Kádár-rendszerben 1956-os múltja és demokratikus elvei miatt nem lehetett művelődési miniszter. Még miniszterhelyettes sem. Bár az 1980-as években felmerült és Vitányi vállalta volna, az MSZMP keményvonalasai megállították a kinevezési folyamatot. Az akadémikussá léptetését is elkaszálták.

Az összes általa megélt ”baloldali” rendszer hasonlított egymásra ebben: Kossuth- vagy Széchenyi-díjat soha nem kapott. Nem bánta, sőt. Szerette mosolyogva emlegetni egy barátja mondását: „Nem elég díjat nem kapni, úgy is kell élni, hogy ne is adjanak”.

Művelődésszociológusként és tanárként jelentős, nagyhatású tudományos életművet hozott létre. Életrajza 71 könyvét említi, a témák a zeneszociológiától a szociáldemokrácia jövőképén át a politikai és önéletrajzi emlékezésekig terjednek. 

Vitányi Iván a rendszerváltás utáni reálpolitika fontos, de nem meghatározó szereplő lett. (Bár kevés szavazaton múlt, hogy 1990-ben Nyers Rezső után nem ő, hanem Horn Gyula lett az Magyar Szocialista Párt elnöke.) Nem vált döntéshozóvá, kormánytaggá. Politizáló értelmiségi maradt a demokratikus parlamentben – porcelán az elefántboltban, ahogy tisztelői emlékeznek rá. Ekkor már megelégedett a szociáldemokrata értékorientáló szerepével, az aktív szerepeket átengedte a részben általa felfedezett fiatalabbaknak. Más kérdés, hogy a reálpolitikusok nem mindig értették, amit a szocdem doyen mond, képvisel.

Politikai szemlélete a náciellenes összefogás jegyében alakult ki. Egész politikai pályáját a baloldali demokrata népfront vonzása, a progresszív erők együttműködésének igénye határozta meg. Ezért aktívan támogatta a rasszista szélsőjobb ellen fellépő Demokratikus Charta mozgalmat (1991-95), és a szocialista-szabaddemokrata kormány (1994-98) megalakítását. Már 2018-ban a demokratikus pártok Orbán-rendszer elleni összefogását szorgalmazta (ekkor már a Demokratikus Koalíció tiszteletbeli elnöke volt).

Ahhoz a 20. század első harmadában született progresszív értelmiségi nemzedékhez tartozott, akiknek kiemelkedő képviselőit – mai fiatalok és középkorúak – szerencsés esetben még személyesen ismerhetjük, ismerhettük. Közéjük tartozik Borbándi Gyula, Borsody István és Fejtő Ferenc, Ferge Zsuzsa szociológus-szociálpolitikus, Hankiss Elemér szociológus, Mérei Ferenc pszichológus, Litván György történész, Kende Péter politikatudós. Hidat építettek az időben, összekötik a két háború közötti korszak (sőt, nemegyszer az előző századelő) magyar progresszióját a mai, 21. századi örökösökkel. 

A velünk élő feudalizmus gyógyszere

Művelődéspolitikusként és kutatóként Vitányi a társadalom széles alapját adó rétegek felemelkedésének eszközét a mindenki számára elérhető, minőségi, készségfejlesztő oktatásban, a demokratikus művelődésben és a felnőttképzésben látta. Ez politikusi és tudományos életművének közös eredője.

A vékony, felszíni elit-felvilágosodás mellett nemzedékeken átnyúló, tömeges, mély, népi felvilágosodást akart. Ahogy Dániában a lutheránus Grundtvig püspök, a népfőiskolai mozgalom elindítójaként ezt sikerrel kezdeményezte a 19. században. Vagy ahogy itthon Táncsics Mihály próbálta a parasztoknak és munkásoknak szóló, velük együtt írt plebejus demokrata lapjaival és a parasztgyerekek diákkollégiumainak követelésével – sajnos kevesebb sikerrel.

E mély, plebejus felvilágosodás lehetett volna – és lehetne ma is – a máig velünk élő feudalizmus, jobbágyszemlélet gyógyszere, a jogtudatos, demokratikus szemlélet elmélyítésének eszköze a magyar társadalomban. Ez adna történelmileg tartós alapot a demokrácia építményének.

Elittisztek elitklubja nem tudja megvédeni a köztársaság épületét a támadástól. A művelt városi és falusi rétegek profi demokrata tömeghadserege együtt meg tudja.

A mély felvilágosodás több évtizedes projekt akkor is, ha azonnal elkezdődne. Hosszú távon viszont csak ez működik. Mert a zsarnokság is hosszú távon, a Habsburg-önkényuralomtól Kunon, Horthyn, Szálasin, Rákosin, Kádáron át Orbánig ível. S háromszáz év után sajnos még tovább ívelhet. Egészen addig, amíg a mély felvilágosodás jogot, esélyt, biztonságot követelő gyermekei le nem cserélik a kegyetlen, korrupt rendszereket a népuralom folyamatosan kordában tartott szolgáira. 

„Hol szolgalélek nincs, zsarnok nem támadhat” – ahogy Táncsics mondotta.

Bárcsak a magyar szocialista hagyomány egésze hitt volna és hinne Vitányi Iván előrelátó, a demokráciát betonalapozó, nemzetépítő és nemzetemelő projektjében.

Nyugodjék békében.