„Az a kormány, amelyik szolgálatként és nem hatalomként fogja fel a ráruházott jogokat, nem félhet a saját állampolgárai véleményétől” – hangzik egy külföldön élő magyar személyes üzenete…

A berlini magyarok által alapított Freie Ungarische Botschaft és az aHang évek óta küzdenek azért, hogy mindenki számára elérhető legyen a levélszavazás lehetősége. Augusztusban a független képzőművészeti tanszékkel közösen egy háromnapos akciósorozattal hívtuk fel a figyelmet a téma fontosságára Budapesten. Ennek keretében többek között megszólaltak a Kossuth Lajos-emlékmű alakjai, életre keltek a külföldi magyarok szavazással kapcsolatos történetei, valamint kiderült az is, hogy miért lenne sokunk számára létfontosságú a levélszavazás lehetősége.

„A politikai helyzet miatt, illetve anyagi okokból költöztem külföldre. A legközelebbi szavazókör kb. 400 km-re van tőlem, az útiköltség pedig akár 200 euró körül is lehet. Ha levélben szavazhatnék, sok pénzt és időt spórolnék, és nem kéne szabadságot sem kivennem.”

„Szabadságot nem mindig kapok. Én tartom el a családom Magyarországon, nem ugrálhatok.”

A levélszavazás jelenlegi szabályozása szerint azok a külföldön élő magyar állampolgárok szavazhatnak levélben, akik nem rendelkeznek magyarországi lakcímmel. Ők főleg erdélyi, vajdasági, felvidéki magyarok, akiknek lehet, hogy soha nem is volt magyar lakcímük, vagy soha nem éltek a jelenlegi Magyarország területén.

A külföldön élő vagy a szavazás napján külföldön tartózkodó, magyarországi lakcímmel is rendelkező magyar választópolgárok jelenleg csak személyesen, például követségeken vagy konzulátusokon adhatják le a szavazataikat a választásokon. Ez sokaknak többórás utazással vagy súlyos költségekkel járhat, nem beszélve arról, hogy vannak olyan helyzetek, amikor egyáltalán nem megoldható az utazás. Ezenkívül a jelenlegi járványhelyzetben néhányunkat akár még a sorbanállás is elriaszthatja.

De még ha leküzdhetőek is ezek az akadályok – valóban szükségesek?

Nagyon érdekelt minket, hogy tudnánk úgy beszélni a levélszavazás kérdéséről, hogy ne váljon az is a társadalmat megosztó, a választópolgárok különböző csoportjai között különbséget tevő megkeseredett vitává. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy mekkora esély van arra a jelenlegi politikai rendszerben, hogy egy civil kezdeményezés ténylegesen törvénymódosításhoz vezessen. Személy szerint pedig azért álltam bele ebbe a kampányba egy évvel ezelőtt, mert már akkor is tenni szerettem volna az ellen, hogy valakit saját állampolgári joggyakorlásában – jelen esetben abban, hogy a választójogával éljen – kiszolgáltatott helyzetbe hozzanak. Ám a jelenlegi gyakorlat sajnos nagyon eltérő, sokszor inkább magas terheket ró a választópolgárokra.

„…kb 800 000 magyar fiatal orvos, egészségügyi dolgozó, vendéglátó, ipari szakmunkás kényszerült nyugaton dolgozni, lakni vagy ingázni.”

„Azért költöztem külföldre 2013-ban, mert naponta küzdöttem az önbecsülésemért egészségügyi dolgozóként. Jelenleg azonban 360 km-t kell utaznom, 30-50 euró költséggel jár szavaznom.”

A hanginstalláció és a szoborszínház mellett azért döntöttünk közösen, mert élővé akartuk tenni a külföldön élő magyarok szavazáshoz kapcsolódó történeteit. Hangot akartunk adni azoknak a külföldön élő magyar állampolgároknak, akiket a jelenlegi szabályozás hátrányosan megkülönböztet.

Szerettünk volna már meglévő műalkotásokkal dolgozni, ami egyrészt sokkal fentarthatóbb, másrészt nagyon érdekelt minket a térhekkelés is, hogy hogyan lehet a köztérnek, vagy egy emlékműnek új funkciót, jelentést kölcsönözni, emberközelivé tenni, demokratizálni. De miért pont a Kossuth-szoborcsoportot választottuk a külföldi magyarok üzeneteinek tolmácsolásához?

A kezdetektől egy szimbolikus térben gondolkoztunk és ezen felül szerettük volna összekapcsolni az elmúlt években egyre élénkebb köztéri szobrokat érintő diskurzust a levélszavazás ügyével. A nemzet főtere már nevében is szimbolikus, könnyű volt magunkat tovább vezetni a Kossuth motívumon, így kilyukadva aztán a Kossuth-szoborcsoporthoz.

A Kossuth tér szimbolikus átírása már 2011 óta Alaptörvénybe foglalt módon zajlik. A térre egyértelműen visszaíródott az elmúlt évtized során a két világháború közti szimbolikus rend. Eltűnt azonban az ötvenes évek programját adó népet vezető forradalmi Kossuth, visszaállítva helyére egyébként azt a fájdalmas Kossuth-szoborcsoportot, amit már a húszas években is baloldaltól jobboldalig elkívántak onnan. Eltűnt a hetvenes évek aczéli-kádári konszolidációs, népfrontos programja, amelyben Károlyi Mihály és József Attila baloldali értékeikkel írták felül a két világháború közti korszak szimbólumainak helyét. Majd perifériára szorult a rendszerváltás után uralkodó program, 1956 emlékezete. Tehát sok minden átkereteződött vagy kiszorult a térről. (A tér történetéről bővebben Mélyi József júlus-augusztusi index-linkben megjelent tanulmányában lehet olvasni.)

Azt szerettük volna elérni ezzel az augusztusi figyelemfelhívó akciónkkal, hogy a külföldön élő magyarok ne szoruljanak ki ugyanígy a nemzet életéből.

Hiszen vannak olyan magyar állampolgárok szerte a világban, akik fontosnak tartják, hogy szavazzanak, mert szeretnének egyszer hazajönni, de ahhoz előbb helyre kell tenni az országot – amihez ők többek között voksolással járulhatnak hozzá. Kossuth maga is volt emigrációban, ahogy a szoborcsoport alakjai közül többen, ennek ismeretében fogalmaztuk meg a kérdést, hogy vajon ma Kossuth szavazhatna levélben?

Így az „azt üzente” címet viselő köztéri projektünk keretében külföldi magyarok szavazással kapcsolatos történeteit beszélték el a szoborcsoport alakjai, (a szobrok lábainál elhelyezett hangforrások segítségével), megvilágítva, hogy miért is lenne fontos kiterjeszteni a levélszavazás lehetőségét, és véget vetni ennek az európai uniós szinten egyedülálló megkülönböztetésnek.

Ezek az üzenetek sokszor reagáltak egymásra, egyfajta párbeszéd alakult ki az installáción keresztül, ami a magyar közéletből sajnos ez idáig hiányzott.

Az interaktív demonstráció része volt az élőszínház is, amely során egy rövid kontextualizálás után színészek elevenítették meg a fentebb említett történeteket a szoborcsoport talapzatáról.

„Lassan minden családban van külföldön élő családtag. Ezek az emberek soha nem jönnek vissza, ha mindenből kizárják őket.”

„Három gyermekem is külföldön él, és számukra mindig probléma a szavazás.”

Az akciósorozat részeként szakmai beszélgetésekre is sor került a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ), valamint a szervező szervezetek képviselőinek részvételével. A TASZ szakértői vitathatónak találták, hogy pont azok nem szavazhatnak levélben, akiknek van magyarországi lakcímük – ami erősebb, élőbb kapcsolatot feltételez Magyarországgal.

Az élőbb kapcsolatot, egyértelmű kötődést az installáció részeként elhangzó, külföldön élő magyarok üzenetei több esetben is alátámasztották:

„Mivel évtizedekig dolgoztam Magyarországért, a mai napig kötődök hozzá, és rengeteg pénzt is küldök haza, azt hiszem megérdemelném, hogy legalább hasonló feltételekkel vehessek részt a szavazásban, mint azok, akik lehet, hogy soha életükben nem éltek vagy dolgoztak Magyarországon, de állampolgárságuk miatt szavazhatnak levélben.”

„Anyukámnak többszörösét utalom haza, mint amit ő nyugdíjként kap az államtól. Így nem tudok azokkal egyetérteni, akiknek az a problémája, hogy nem otthon adózok. Mi külföldi magyarok nagyon sok pénzzel gazdagítjuk a magyar államkasszát és segítjük azokat, akik nélkülünk a szegénységi küszöb alatt élnének.”

„Csak dolgozni járok ki külföldre, otthon van lakásom, otthon költöm a nyugaton keresett pénzemet, és otthon fizetek 27 százalékos áfát.”

És még folytathatnánk a sort…

Valóban elérhetünk politikai szintű változást? Ha valahogyan, csak hatalmas társadalmi összefogás hatására képzelhető el, ahogyan történt ez 2018-ban például, amikor minden kategóriában nőtt az ápolási díj összege.

Az elmúlt években azonban nem igazán találkoztunk más olyan nagy hatású társadalmi kampánnyal, amelynek hatására valóban javult volna több tízezer ember helyzete. Mivel a politikai környezet nem kimondottan befogadó a civil kezdeményezésekre, komoly civil hálózatosítás, erőforrásmegosztás, társadalmi nyomásgyakorlás vezethet csak eredményre. Ehhez számos szereplő közös munkájára volna szükség, például amíg szervezetek adatokat szereznek, tesznek nyilvánossá, elemzéseket készítenek, törvényjavaslatot készítenek elő, beadványokkal bombázzák a parlamenti képviselőket, minisztériumi dolgozókat, döntéshozókat, addig mások a közösségi média és a sajtóorgánumok figyelmét kell, hogy az adott ügyre irányítsák.

Az emberek sokszor nem részvétlenek, csak nincsenek tisztában a problémával.

Nekünk kell megtalálni a módját, hogy miképp tudunk az ügyeinkre minél nagyobb körű társadalmi figyelmet irányítani. Szándékainknak megfelelően már állásfoglalásra késztettünk több ellenzéki pártot, és reményeink szerint rövidesen összellenzéki szinten is érvényesíthető kezdeményezéssel tudunk előállni.