Külső szemlélő számára valamelyest furcsa döntésnek tűnt, hogy az európai bevándorlási válságban (2015) meglehetősen ellentmondásos (és Ferenc pápa megnyilatkozásaival gyökeresen ellentétes) álláspontot képviselő magyar kormányzati reakciók ellenére, illetve mindezt – többnyire hallgatásával – végülis támogató Magyar Katolikus Egyház miképpen kaphatta meg az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus rendezés jogát 2016-ban, de hát „Isten útjai kifürkészhetetlenek”…
Az 1881 óta általában kettő-, utóbb négyévente megrendezésre kerülő nemzetközi eucharisztikus kongresszusok rendkívüli jelentőségű vallási rendezvények, amennyiben – a pápalátogatásoktól, a nemzetközileg is elismert búcsújáró helyek évfordulós összejöveteleitől, valamint a vallásos világifjúsági találkozóktól eltekintve – a legnagyobb nemzetközi katolikus összejövetelek.
Az egyház ezeken az eseményeken a szentélyek félhomályából a világosságra, vagyis az utca hívő és hitetlen emberének a templomon kívül is megmutatja, illetve büszkén hirdeti és egyúttal megvallja legnagyobb titkát és örömhírét; az eucharisztiát. Az eucharisztia a katolikus dogmatika legalapvetőbb és -összetettebb szentsége, amely egyszerre jelenti a megváltás örömhírét, magát az ehhez tartozó hálaadó és emlékező (szentmise)áldozatot, valamint a kenyér és a bor átlényegülését (magát az oltáriszentséget).
Vagyis az összejövetel egyszerre büszkén vállalt hitvalló örömünnep, amely az igaz megváltást hirdető vallás legfőbb lényegének megismerését, vagy éppen a hit elmélyítését/megújítását szolgálja, de ugyanakkor figyelemfelhívó közéleti erődemonstráció is, amennyiben ez egy a kornak szóló hívő útmutatás a tévelygő és a mindennapi élet problémáinak súlya alatt senyvedő hétköznapi emberek számára.
Így volt ez a rendezvénynek a Párizsi Kommünt követő belpolitikai zűrzavarában a francia ősforrás idejében (1874), majd 1938-ban is, amikor Magyarország – általános közmegelégedésre, de az Anschluss árnyékában – egyszer már megrendezhette a 34. világtalálkozót. Ebben az évben a világ egy része már háborúzott, egy másik része pedig erre készült. Európa népeinek nagy része eközben már a kommunizmus, vagy a nácizmus véres agressziójától rettegett.
Ugyanakkor itthon ez az esemény – a hitbéli célokon túl – elsősorban Magyarország nemzetközi elismerését és a Horthy-rendszer „keresztény kurzusának” legitimitását is szolgálta.
Dr. Erdő Péter bíboros nyilatkozott az olasz Settimananews.it (2021.04.11) nevű portálnak – az idén szeptemberre tervezett budapesti 52. Eucharisztikus Kongresszus kapcsán – az 1938-as budapesti rendezvényről. Ebben, kérdésre válaszolva, arról is beszélt, hogy – a jelenlegi tervekhez hasonlóan – „az akkori feszült légkörben a szervezők különösen nagy figyelmet szenteltek arra, hogy a kongresszus körül ne merüljenek fel politikai kérdések, és ezt a célt sikerrel meg is valósították”.
Ez az állítás nagy általánosságban igaz is, de a lényeg mindig a részletekben bújik meg. Tényleg politikamentes volt-e az akkori esemény és ez valóban – utólag is – erényének tekinthető-e ? Az akkori rendezvény eseményeit, körülményeit és következményeit egy kicsit részletesebben elemezve nagyon sok kétely merülhet fel, amelyeket azért érdemes lehet összefoglalni (a teljesség igénye nélkül és nyilvánvalóan csak a korabeli publikus politikai megszólalások vonatkozásában).
Mennyiben volt sikeresen politikamentes a korabeli kongresszus?
A szervezők szándékának és a környező országokban tett látogatásaik során elhangzott ígéreteiknek megfelelően a kongresszusi megszólalások direktben kerülték a magyar revizionista megnyilvánulásokat. Ez akkor is igaz, ha az ugyanezen év augusztusában a halálának 900. évfordulóján megtartott Szent István emlékév (amely mintegy belföldi meghosszabbítása volt a nemzetközi kongresszusnak) nagyszabású eseményei esetenként már nem titkoltan és a Horthy korszak politikai kultúrájának sajátosságaiból adódóan szükségképpen is irredenta jegyeket hordoztak magukon.
A kongresszusi beszédek – a spanyol polgárháborúhoz kapcsolódva a kommunista ideológia elutasításán túl – valóban semmilyen nemzetközi vagy belföldi ideológiai, politikai és/vagy katonai konfliktusról nem szóltak. A megszólalók szinte mindegyike kiemelten hangsúlyozta a béke utáni elkötelezett vágyát.
Csak részben kapcsolódik a politikához, de a kongresszus előkészületei, majd időtartama alatt a magyar keresztény felek kölcsönös önkorlátozással tartózkodtak a megszokott felekezetközi bírálatokról. Ez a magyar protestáns és katolikus egyházak korabeli viszonyait tekintve kifejezetten pozitív megnyilvánulásnak számított.
Pedig – már csak a nemzetközi vonatkozásokban is – lett volna miről beszélni…
A második olasz-etióp háborúban (1935-1937) a katolikus olaszok mérges gázokkal és repülőgépekről dobált bombákkal gyilkolták Afrika 4. század óta keresztény, illetve Libéria mellett utolsó független országa, Abesszínia ártatlan lakosait és gyengén felszerelt hadseregeit. 1937. februárban az olaszok (egy merényletkísérlet következményeként) még az etióp kopt keresztények (és szerzetesek) között is vérengzést rendeztek, és egy keresztény katedrálist (Debre Libanos) is leromboltak. A nemzetközi kongresszuson jelen volt a frissen kinevezett etióp apostoli delegátus is. Az olaszok azonban nemcsak az egyetlen valódi diplomáciai szövetségesei voltak az országnak, hanem ezt a háborút eredetileg az európai nagyhatalmak is „civilizációs küldetésnek” tekintették (a rabszolgatartás ellen), amit számos olasz főpap is támogatott.
A kongresszus időszakában zajlott a japánok elképesztően brutális kínai inváziója (az év elején történt a nankingi mészárlás is). Az eseményekről a katolikus elitnek is közvetlen tudomása lehetett, miután ekkoriban egy magyar ferences és egy jezsuita misszió is működött Kínában. Ez utóbbi már az előző év végén japán fennhatóság alá került, de a megszállók nemcsak tiszteletben tartották a német-olasz szövetségesnek tartott magyar jezsuita szerzeteseket és a védelmük alatt álló keresztényeket, de időnként élelmiszertámogatást is nyújtottak a missziónak.
Ezzel együtt a kongresszus így egyik legnépszerűbb civil vendége az a japán katolikus Jamamoto Iszoroku tengernagy volt, aki 1936-tól már országa tengerészeti miniszter-helyettese és a légügyi törzs főnöke volt, később pedig háborús cselekedeteiről híresült el. A tengernagy a Vatikán tiszteletbeli nagyköveteként, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Állandó Bizottsága tagjaként hivatalosan delegált képviselő minőségében érkezett Magyarországra, de mégiscsak a japán agresszió egyik legfelsőbb rangú képviselője volt (ha személyesen elvileg nem is volt híve a háborúnak). Úgyhogy a japán vérengzésekről sem esett szó…
1938 az Anschluss éve; Bécsben a Stephansdom-on lengedező horogkeresztes zászló fogadta a bevonuló nácikat. A bécsi érsek (Theodor Innitzer bíboros) pedig Heil Hitler köszöntéssel adott ki március végén ösztönző körlevelet az egyesülési referendumon való pozitív és aktív részvételre. A német, osztrák főpapok és hívek érkezését a kongresszusra viszont a hivatalos náci közigazgatási szervek a frissen elrendelt utazási engedélyek elszabotálásával akadályozták meg. (A nácik a „Mit brennender Sorge” kezdetű német nyelven kiadott (!) pápai bulla (1937) miatt utasították el a részvételt.)
Viszont diplomáciai és revizionista okokból a németekkel szemben nyilvánvalóan nem lett volna szerencsés fellépni. Az egyházi vezetés pedig egyébként is lényegesen súlyosabb veszélynek tekintette a kommunista materializmust, mint a nácizmus egyre sikeresebb előretörését (és egy esetleges egyházüldözését).
Vagyis a kongresszus nemzetközi „apolitikusságát” nyilvánvalóan nemcsak az erre vonatkozó kifejezett szándék, hanem a reálpolitikai és diplomáciai indokok is alátámasztották. A németek, az olaszok és a japánok esetében is.
Humanitárius és morális szempontból pedig azért lett volna számos alapos ok a megszólalásra…
Nemzetközi politikai utalások a kongresszuson (spanyol polgárháború)
A kongresszuson – az állításokkal szemben és elenyésző számban, de – voltak politikai jellegű megnyilvánulások. Ezek egyike az akkoriban éppen zajló brutális, de egyre inkább győzedelmesnek tűnő spanyol polgárháborúból érkező, és emiatt igen lelkesen fogadott toledói érsek (Isidro Gomá y Tomás bíboros) megszólalása volt (1938. 05. 28.) az egyik nemzetközi gyűlésen. A bíboros azonban – némileg eltúlozva és általánosítva – csak a klerikus vértanúkról, a hitvalló papáldozatokról és a kommunista templomrombolásokról beszélt. Franco bűneiről nem esett szó. (Ugyanígy tett korábban a spanyol püspöki kar az 1937. 07. 01-i nemzetközi körlevelében is.)
Ugyancsak erre a „keresztes háborúra” utalhatott a vatikáni diplomácia vezetője, Eugenio Pacelli bíboros, pápai legátus, a későbbi XII.Pius pápa, amikor többek között arról beszélt a kongresszus nyitónapján (1938. 05. 25.), hogy „az erőszakos felforgatással szemben, amelyet az istentagadó kommunizmus úttörői igyekeznek általánossá tenni a világon, joga és kötelessége a fenyegetett nemzeteknek, hogy saját érdekükben ellenálljanak és ne engedjék, hogy a keresztény társadalom felforgatói más nemzetek közé is elhurcolják a forradalom és az osztályharc gyújtogató fáklyáit”.
A beszéd következő része pedig egy, a náciknak szóló figyelmeztetés, hogy az Egyház mindenkori mellőzése meggyengíti „a keresztény harcvonal ellenálló erejét”. Ezt a beszédet nemigen lehet nem politikai megnyilvánulásnak, vagy békepárti felhívásnak értelmezni. Ráadásul a legátus a pápa személyes és kétségbevonhatatlan tekintélyű képviselője volt a kongresszuson…
Lehet-e apolitikusnak tekinteni a keresztény kurzus egyházi és katolikus politikai elitjét, akik közösen voltak jelen a kongresszuson?
A Horthy-rendszerben „az egyházi elit teljes mértékben része volt a politikai-gazdasági elitnek. Mint a rendszer egyik legitimációs bázisa, az egyházi elit erősebben kötődött az establishmenthez, mint a dualizmus korának utolsó két évtizedében” (Gárdonyi Máté). Ez az összefonódás közvetlen politikai jogokat is biztosított, hiszen az 1926. évi XXII. törvénycikk (az országgyűlés felsőházáról) automatikus felsőházi tagságot adott a felső klérus egyes kiemelt tagjainak. Vagyis az érintett egyházi személyek egyszerre voltak politikusok és egyházvezetők. Ennek megfelelően „a történelmi egyházak vezetői, úgyis mint a felsőház tagjai, a törvényhozás részesei, alkotmányjogi szempontból felelősséget viseltek azokért az állampolgárokért, elsősorban a zsidókért, akiket diszkrimináció ért” (Nagy V. Rita), és már 1938-ban is.
Ugyanakkor „a kongresszust kezdettől fogva nem katolikus felekezeti, hanem össznemzeti ügyként kezelték” (Csíky Balázs). Ennek megfelelően a nemzetközi találkozón a katolikus vallású, világi politikai elit a legmagasabb, kormányzati szinten is képviseltette magát (a fővédnök pedig a kormányzó katolikus felesége volt). A rendezvény ugyanakkor a frissen kinevezett és a Püspöki Kar által támogatott miniszterelnök, Imrédy Béla hazai és nemzetközi bemutatkozásának is számított.
Az új miniszterelnökkel egyetemben az azokban a napokban hatályba lépett I. zsidótörvény közismert „arcai”, Hóman Bálint, illetve Teleki Pál is jelen voltak a kongresszuson a magyar kormány hivatalos képviselőiként. A közéletben tájékozott külső szemlélők számára sem lehetett kétséges, hogy bár kongresszusi megszólalásaikban kerülték a témát, de ők egy nyíltan antiszemita kormányprogram (Győri program) lelkes támogatóinak, illetve tevékeny megvalósítóinak számítottak.
A zsidó kérdés
A kongresszuson igen-igen sajnálatos módon – amennyiben ez a kérdés egyáltalán az apolitikusság részének tekinthető – valóban egyetlen felszólalás sem hangzott el a zsidók védelmében. Annak ellenére sem, hogy a keresztény erkölcs/életvitel/mentalitás felsőbbrendűsége gyakori hivatkozási pont volt az esetenként jelentős pátoszú megszólalásokban.
Pedig az osztrák megszállás gyakorlatilag a kezdetektől együtt járt a zsidók azonnali és súlyos inzultálásával, illetve Magyarországon a kongresszus nyitónapja előtti napokban volt az I. zsidó törvény végszavazása, aminek a hatálybalépése a nemzetközi találkozó zárónapjára esett.
A Vatikán által is megütközéssel fogadott törvénytervezet vitájában a felsőházi papság megszólalásaiban bírálta a tervezetet, de nem annak visszavonását, hanem csak módosítását követelte. A végszavazáson azonban nem jelentek meg (egyes vélekedések szerint a kongresszus miatt már nem értek rá). És bár májusban a keresztény értelmiség legkiemelkedőbb személyiségei (kb. 60-65 fő), illetve néhány tisztességes keresztényszocialista politikus (pl.: gróf Széchenyi György képviselő) is publikusan és határozottan utasította el a törvényt, az egyházi vezetők nyilvánosan sem a sajtóban, sem a szószékről, sem a kongresszuson sem bírálták a frissen elfogadott rendelkezés szellemiségét. A későbbiekben sem…
Ezt a törvényt a következő években újabb hivatalos diszkriminatív kormányzati rendelkezések követték. Karsai László adatai szerint Magyarországon 1938 és 1942 között 21 törvény, illetve 1938-1944 (március 19.) között 267 rendelet korlátozta a zsidók jogait. Ezekkel szemben fogalmazott meg nyílt katolikus ellenvéleményt egy darab – végül is visszavont és egyes részleteiben amúgy is meglehetően kétes tartalmú – püspökkari körlevél (1944.06.29), valamint állt ki néhány bátor püspök (Apor Vilmos, Márton Áron, Hamvas Endre) egy-egy szentbeszédével a vidéki zsidóság deportálása ellen, amelyek életveszélyes konfliktusokat jelenthettek a helyi hatóságokkal (1944). Majd legvégül Serédi Jusztinián hercegprímás nyilvánosan is elhatárolódott a Szálasi kormánytól (a kormány legitimitását utasította el).
A magyar egyházvezető ugyanakkor informális egyeztetéseiben és leveleiben sokat harcolt az évek során (különösen 1944-ben) a különböző kormányokkal legalább a kikeresztelkedett zsidók érdekében, de nem sok sikerrel. És hiába tartott feltűnést keltő akadémiai beszédeket az emberi jogokról, a Magyar Katolikus Egyház hivatalosan és nyilvánosan gyakorlatilag 1938-tól adós maradt a határozott fellépéssel a faji alapú diszkriminációs törvények, illetve rendelkezések, és a végső megoldás ellen. Ezt egyébként – legalábbis 1944-45-től – a kortársak közül számos katolikus, így a Vatikán, a zsidómentő Angelo Rotta (magyarországi apostoli nuncius) és más fontos személyek; például a volt magyar vatikáni nagykövet (Apor Gábor báró) is így látta.
Mindennek nyilvánvalóan van része abban, hogy a ’38-as kongresszus áhítatos, de névtelen résztvevői közül számosan pár éven belül a fronton, a munkatáborokban, vagy a gettókban, illetve a koncentrációs táborokban találta magát. A 100.000 fősre becsült kikeresztelkedett zsidók felét nagy valószínűséggel deportálták, akikre manapság sem akar senki emlékezni (adatok: Randolph L. Braham). Utólag nem érdemes okoskodni, de biztosan jó lett volna a kongresszuson egy közös és általános fellépés a faji alapú diszkrimináció ellen, ám ez igen-igen sajnálatos módon elmaradt. Van olyan, hogy az apolitikusság nem dicsőség…
A szomorú következményeket látva a kongresszus is azon események sorába tartozik, amelyek esetében a némaság is politikai állásfoglalásnak bizonyult. Ezért baj, hogy apolitikusnak tekintünk utólag is egy eseményt, amely 1938-ban egyrészt körülményeinél, természeténél, résztvevőinél és következményeinél fogva eleve nem lehetett politikamentes, másrészt viszont sajnálatos módon valóban elkerült mindenfajta politikai megnyilatkozást.
Még akkor is, ha „abban az időben országunk a Vatikán és a katolikus világ részéről is különösen nagy elismerést kapott azért, ahogyan lezajlott az esemény”, mert a programok túlnyomó többsége valóban vallási indíttatású, látványos volt és felemelő lelki élményt nyújtott. Utólag azonban a méltó, bűnbánó és felelősségteljes megemlékezés nélkül egyszerűen lehetetlen a „társadalmainkban a hívők és nem hívők közti kiengesztelődés”. Ráadásul Pilinszky János szavaival: „szerintem, ha a történelem eme lapjának hátat fordítunk, akkor egyrészt irgalmatlanok és embertelenek vagyunk, másrészt hátat fordítunk annak a veszélynek” amely „egy manipulált, genetikusan manipulált koncentrációs univerzum lehetőségét tárja elénk”. Ez utóbbi félmondat az írástudók árulására vonatkozik…
Felhasznált források:
A XXXIV.Nemzetközi Eucharisztikus kongresszus emlékkönyve (Szent István Társulat – Budapest, 1938)
Randolph L. Braham: A népirtás politikája II. (Belvárosi Könyvkiadó – 1997; https://mek.oszk.hu/)
Csíky Balázs: Serédi Jusztinián, Magyarország hercegprímása (MTA-BTK TTTI és MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport – Budapest, 2018; http://institutumfraknoi.hu/)
Christopher Duggan: A bódult nemzet – A Mussolini-imádat anatómiája (Park Kiadó – 2016)
Gergely Jenő: Eucharisztikus világkongresszus Budapesten (Kossuth Könyvkiadó – Budapest, 1988)
Georges Castellan: A nacionalizmus tanulmányozásához – A német mítosz és az osztrák öntudatra ébredés (Világtörténet – 1984/1; http://real-j.mtak.hu/)
Gregosits Gábor: A spanyol püspöki kar 1937-es körlevele (Belvedere Meridionale – 2016/3.; http://www.belvedere-meridionale.hu/)
Gárdonyi Máté: Üldöztetés és felelősség – A magyar Holokausztról egyházi szemmel (In Mártonffy Marcell – Petrás Éva (szerk.): Szétosztott teljesség – A hetvenöt éves Boór János köszöntése (Budapest, Hét Hárs – Mérleg – 2007))
Karsai László: A magyarországi zsidótörvények és -rendeletek, 1920–1944 (Századok – 2004/6)
Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek (Universum Könyvkiadó – Szeged, 1990)
Nagy V. Rita: Teológia és antiszemitizmus (Jószöveg Műhely Kiadó – 2011)
Vámos Péter: Magyar jezsuiták Kínában (Korunk – 1998 augusztus; http://www.epa.hu/)
