Hétfőn nyitnak az óvodák, az általános iskolák.

Nyitnak – annak ellenére, hogy a szakemberek felhívták a figyelmet a nyitás veszélyeire, és arra, hogy nem kellene már olyan sokat várni a sokkal nagyobb biztonsághoz. Lefelé tart a járvány, de az egészségügy túlterhelt, a fizikailag és lelkileg kimerült orvosok nem tudják a kívánt színvonalon ellátni a kórházba kerülőket.

Sokan ellenzik – és tudomásul kell vennünk, hogy sokan nagyon várják a nyitást.

Ebben szerepe van annak, hogy az otthonmaradók nem kapnak segítséget – de vannak, akik saját vagy gyerekeik mentális egészségét hozzák fel indokul.

Ne foglalkozzunk most azzal, hogy melyik érv az erősebb. Vegyük tudomásul egy pillanatra, hogy hétfőn nyitnak az iskolák alsó tagozatai és az óvodák.

A kormányzat nem merte kategorikusan megtiltani, hogy a fertőzéstől félő – többnyire még nem, vagy nemrég oltott – szülők igazoltan otthon tarthassák a gyermekeiket. Maruzsa Zoltán nyilatkozatában, Kásler Miklós igazgatóknak küldött levelében kijelentette, hogy az ilyen indokú hiányzás igazolt. Annak, ha valaki otthon tudja és akarja tartani a gyerekét, még az is a haszna, hogy kevesebben vannak az osztálytermekben, kisebb a fertőzésveszély.

A lelkiismeretes igazgatók, tanítók a szülőkkel egyeztetve végiggondolták, mit lehet tenni, hogy a legkevesebb kárt szenvedjenek azok, akik otthon maradnak. Sokan még azt a pluszmunkát is vállalták volna, ami az egyidejű jelenléti és digitális oktatással jár, hogy ne maradjon le az osztály nagy része.

És ekkor jött a hideg zuhany: számos forrás – szakszervezetek, kollégáink és szülői visszajelzések – alapján is úgy tűnik, a tankerületek levélben vagy telefonon jelezték az igazgatóknak, hogy tilos egyszerre digitálisan és személyesen tanítani.

Még délután, napközi alatt sem – meg ne tudják, hogy valaki segít azoknak a renitenseknek, akik nem teljesítik a Vezér kérését! Még saját miniszterüknek is ellentmondtak ennek érdekében, aki legalább az órák közvetítését megengedte levelében.

Nem volt ritka emellett az olyan alaptalan félelemkeltés sem, hogy aki nem jár be, az nem kaphat évvégi jegyet (a jogszabály ezt csak 250 óra hiányzás esetén tenné lehetővé, de ha van legalább három osztályzat a félévben, akkor a félév elfogadható); vagy hogy egyes osztályok esetén elrendelhető a szombati tanítás vagy a félév meghosszabbítása.

Mi ennek az értelme? Kinek jó ez? Hogy tud elszámolni magával az a vezető, akinek a fenyegetése hatására bemegy egy gyerek, hazaviszi a fertőzést, és a szülő meghal? Hiszen az iskolanyitással teljesül azok igénye, akik be akarják küldeni a gyereket. Nekik nem ártana, ha az otthonmaradók is részesülnének a tanulásból – és inkább használ, mint árt nekik, ha kevesebben vannak bent.

Értem, hogy nem lehet kötelezni a tanárokat a dupla munkára – na de tiltani, büntetni a segítséget?

Bár nehezen tudom elképzelni, hogy egy munkaügyi perben elfogadnának egy olyan felmondási indokot, hogy „A határozott utasítás ellenére pluszmunkában foglalkozott a tanulókkal”, a fenyegetésnek biztosan lesz visszatartó hatása.

Tanító kollegánk megkérdezett néhány ismerős iskolaigazgatót: Ők hogyan kezelik a helyzetet? A válaszolók szívük szerint hagynák a pedagógusok spontán parancstagadását, sőt, ösztönöznék is a hibrid megoldásokat. Viszont joggal tartanak tőle, hogy saját kollégáik közül jelentik fel őket a tankernél azok, akik szabadulnának a kettős tehertől. Ha vannak, akik gondoskodnak a távolmaradókról, az precedens, ami pusztán amiatt, hogy van, kényszer a többiek számára. Hiszen a szülők tudnak róla… „Gyorsan le kell állattatni az ilyeneket, nehogy nekem is kelljen…”

Ezt a mentalitást kell erősíteni? A különböző érdekű szereplőket kell egymással szembe állítani? Csak azért, hogy megőrizzük a látszatot: Lám csak, nem volt igazuk azoknak, akik a gyerekek otthonmaradásával riogattak, jól döntöttünk a nyitással.

A szolidaritás ma nem követendő erény. De eddig legalább nem büntették. Ez az idő is eljött.