Ebben a cikkben Hamza haláláról lesz szó, aki 2012 óta Törökországban élt szíriai menekültként. Hamza csak 17 éves volt, amikor négy ember halálra verte 2020. július 15-én. Ha még élne, rengeteg dolgot szeretne elmondani, amit a média nagy része sajnos figyelmen kívül hagyott. Többek között a menekültek életével s halálával kapcsolatban, amivel Törökországban a média nagy része sajnos nem foglalkozott.
Szeretnék ezért hangot adni azoknak az embereknek és kiállni értük, akik kénytelenek elhagyni otthonukat… így tulajdonképpen Hamza nevében írok. Úgy gondolom, hogy ki kell állnunk azokért az emberekért, akiket a társadalomban megkülönböztetés ér, különben ez a tisztességtelen rendszer egyszer valamennyiüket elpusztítja.
Azzal kezdeném, hogyan is került Hamza Törökországba.
Hamza Ajan vagyok, Szíriából származom. Még csak 8 éves voltam, amikor az emberek 2011-ben békés módon tiltakozni kezdtek a szülőföldem, Szíria zsarnoki és korrupt kormánya ellen. Szabadságra törekedtek, és azt hitték, hogy lehet egy olyan társadalomban élni, ahol az embereknek egyenlő esélyek adatnak meg. Feltételezték, hogy teljesen rendben van tiltakozni, ha olyan hatalmas problémák merülnek fel, mint az egyenlőtlen jövedelemelosztás, a korrupció és az igazságtalanság.
A békés tüntetők nem gondolták volna, hogy a kormány erőszak alkalmazásával ártatlan életek elpusztítására lehet képes. A kormány sajnos erőszakot alkalmazott ellenük, pedig ők virágokat és vizet kínáltak a rezsim katonáinak a felkelés kezdetén, ahelyett, hogy meghallgatta volna őket. Aztán egyszer csak minden megváltozott, és a világ egyik legrégebbi civilizációja omladozni kezdett.
A családommal elhagytuk a házunkat, hogy új helyre költözzünk, valahova, ahol normális életet élhetünk. Legközelebbi szomszédainkhoz mentünk: Törökországba. De nem mi voltunk az egyetlenek: sokan ugyanezt a nehéz, ugyanakkor szerintük biztonságos utat próbálták megtenni. Hosszú idő után áthaladtunk a határon, és megérkeztünk Törökországba. Úgy gondoltam, hogy Törökországban minden ember szívesen lát minket. Feltételeztem, hogy minden ember szimpátiát fog érezni irántunk, hiszen kénytelenek voltunk elhagyni otthonunkat.
Még a törökországi tartózkodásom elején, amikor néhány képet és hírt láttam a történetünkről, azt hittem, az országban minden ember együttérez velünk. Szinte minden egyes nap a tévében fekete öltönyös férfiakat (politikusokat) láttam, akik kétségbeesett fotóinkat mutogatták. Imádkoztam Allahhoz, hogy kifejezzem elismerésemet ezekért az emberekért, akik rólunk beszélnek.
Nem tudtam megérteni, hogy mit mondanak rólunk, mivel a kezdetekkor nem tudtam törökül. De biztos voltam benne, hogy ezek az emberek és a média igazat mondanak rólunk. Egy idő után, amikor megtanultam, hogyan kell törökül beszélni, rájöttem, hogy valami nincs rendben a társadalomban. Megértettem, hogy a legtöbb ember csak azért szégyenít meg minket, mert szírek vagyunk, és a fekete öltönyös férfiak valójában azért mutatják a képeinket, hogy arra utaljanak: a szírek lopnak a Törökországban élő helyi emberektől.
Később azt is megértettem, hogy ezek az emberek parlamenti képviselők, és azt mondták az embereknek, hogy a szírek okozzák a török gazdaság hanyatlását. A legtöbb hírlap a képeinket arra használta fel, hogy növelje a feszültséget köztünk és a helyi emberek között. Döbbenten tudtam meg, hogy minket hibáztattak Törökországban minden rosszért. Rövid életemben másodszor kellett rádöbbennem, hogy nincs elegendő jogi védelem ahhoz, hogy megvédjük magunkat az igazságtalanságtól.
Nem tudtam, mit tegyek, és hová menjek a második sokk után. Úgy tűnt, hogy emberként nincs ‘jogom’ méltóságteljes szabadságban élni. Mindenesetre, ahol a szüleimmel éltem, a bursai Gürsü kerület szabadtéri nyilvános piacán találtam munkát. Szerettem volna egy jobb munkát, de arra már sajnos nem volt lehetőségem, hogy az álmaim kövessem.. Megpróbáltam új életemre koncentrálni, és figyelmen kívül hagyni azokat az embereket, akik hátrányosan megkülönböztették a családom.
Nem tűrhettem azonban azt, hogy zaklassanak egy védtelen nőt. 2020. július 15-én, amikor láttam, hogy a piacon dolgozó rasszista emberek zaklatnak és sértegetnek egy nőt, tudtam, hogy valamit tennem kell. Ez a hölgy szíriai menekült volt, mint én, de nem a nemzetiségén van a hangsúly: akkor is megvédtem volna, ha nem szír. Négy rasszista ember sértegette őt, és mondtam nekik, hogy ez elfogadhatatlan. Egyszercsak felém fordultak, és ahelyett, hogy hallgattak volna rám, erősen ütni kezdtek.
Csak azt próbáltam elmondani nekik, hogy nem bánhatnak így az emberrel. Bármit is mondtam, nem hallgattak, és addig vertek, amíg el nem vesztettem az eszméletemet. A körülöttem lévő emberek hívták a mentőket, és kórházba vittek. Agyvérzést szenvedtem az ütések súlyossága miatt. Nagyon fiatal voltam, és úgy tűnt nem volt elég motivációm harcolni. Már késő volt mindenhez. Szíriában tartózkodva elvesztettem a reményemet, és végül az életemet is.
Igen, ez másképp is alakulhatott volna, ha az emberek hallgatnak egymásra a harc helyett. Igen, más lehetne a helyzet Szíriában is, ha a kormány az elején megpróbálta volna meghallgatni a tüntetőket, de nem sikerült.
Igen, másképp alakulhatott volna, ha ez a négy ember hallgatott volna rám, de sajnos nem így történt. Ki tudja, még talan a mai nap is élhetnék közöttetek, ha nem így bánnak velem. Igen, én vagyok Hamza. Csak 17 éves voltam, mikor 2020-ban négy ember halálra vert.
Kérlek, próbáljatok egymásra hallgatni a hallgatás helyett. Ellenkező esetben a gyűlölet egyszer megöl mindent. Történetemet egy verssel szeretném befejezni, amelyet egy olyan személy írt, aki hozzám hasonlóan kénytelen volt elhagyni otthonát.. Az egyik legnagyobb szíriai költő volt, Nizar Qabbani.
Miért?
Mindig kérdezem magam
Miért nincs a világon mindenki, mindenki iránti szeretet
Mint a napsugarak hajnalban?
Miért nem olyan a szeretet, mint a kenyér és a bor
És mint a víz a folyóban?
Miért nem szeretnek az emberek könnyedén
mint hal a tengerben, ahogy a holdak forognak a galaxisban?
Miért nem elengedhetetlen a szeretet a hazámban
Mint egy verseskönyv?
Miért?
Hamza családjának sok erőt es egészséget kívánok. Ezúton szeretném őszinte részvétemet kifejezni, Hamzát soha nem felejtjük el. Mindent megteszek, hogy hangja lehessek annak, amit Hamza képviselt, valamint hogy ismertté tegyem ezt a szörnyű tragédiát, több nyelven is, szerte az egész világon.
Köszönetemet szeretném kifejezni Balázs Anikónak, aki ezt a szöveget magyarra fordította.
