„Egymás mellett élünk, anélkül, hogy ismernénk egymást. Összegyűlünk a választás napján: meghallgatjuk a hazug vagy ábrándozó hivatásos jelölteket, majd hazatérünk. Az állam visel gondot minden közügyről; csakis az állam gondoskodik arról, hogy ne tegyünk semmit a szomszédaink érdeke ellenében. (…) A szomszédunk éhen halhat vagy meggyilkolhatja a gyermekét – nem a mi ügyünk; a rendőr dolga. Alig ismeritek egymást, semmi sem egyesít benneteket, minden elidegenít benneteket egymástól…”

(Kropotkin Forradalmi pamfletje)

Pjotr Alekszejevics Kropotkin 1921. február 8-án hunyt el hetvenkilenc évesen. Lenin felkínálta családjának az állami temetés lehetőségét a Kreml falain belül, ehelyett azonban az ősei mellett hantolták el, a Novogyevicsij-kolostorban. „A temetési körmenet a Butirka börtön mellett haladt el, amelynek elítéltjei az ablakrácsokat rázták, és elhangzott egy anarchista temetési ének” – mesélte Kropotkin lánya, Alekszandra.[1] Sok ezer gyászoló, öt mérföldnyi embertömeg jött össze.

Az anarchisták fekete zászlóval vonultak fel, amely természetesen egyébként is – többek között – a gyászt, a holtakról való megemlékezést jelenti számukra, különös tekintettel az államapparátusok által lemészároltakra. És a szenvedő tömegeket. Ezért szokták mondani, hogy az anarchisták türelmetlenül várják a napot, amikor végre a szemétdombra hajíthatják a fekete lobogót. A zászlókon – Lenin engedélyével – efféle jelszavak álltak: „ahol autoritás van, ott nincs szabadság”, „a munkásosztály felszabadítása csak magának a munkásosztálynak a műve lehet”. Ez volt az utolsó nagy tüntetés a bolsevik zsarnoksággal szemben. A következő anarchista felvonulásra 1987-ben került sor.

Kropotkin temetése az egyik zárófejezete volt (a kronstadti felkelés és Mahno-féle Forradalmi Felkelő Hadsereg letörése mellett) egy vereségsorozatnak, az anarchistáknak az orosz forradalomban való mélységes csalódásának. Egyébként viszont a történtek igazolni látszottak azt, amit a legelőrelátóbb 19. századi anarchisták előrevetítettek: az a forradalom, amely nem számol le az igazolhatatlan tekintéllyel, a privilegizált élcsapattal, a központosított párttal és az államgépezettel, csakis tragédiába torkollhat. Mi több, Bakunyin próféciája szerint egy efféle átalakulás csakis olyan zsarnoksághoz vezethet, amely elviselhetetlenebb lesz minden korábbinál.

Hiába zajlott le tehát az, amit Volin utóbb „ismeretlen forradalomnak” nevezett, az alulról, spontán módon szerveződő sztrájkokkal, a gyári bizottságokkal, a munkástanácsokkal és a szövetkezetekkel, a parasztok és a munkások összefogásával stb. – az anarchisták értelmezésében az ellenforradalom csakhamar erősebbnek bizonyult a „minden hatalmat a szovjeteknek!” szlogenjénél. Kezdetben ugyan a bolsevik és az anarchista alakja megkülönböztethetetlennek tetszett, mintha egyazon harcban küzdöttek volna azonos jelszavakkal, ám az anarchistákkal való leszámolás már 1918 áprilisában megkezdődött. Sokatmondó, hogy a Cseka a moszkvai anarchista központokat a polgárháború kezdete előtt támadta meg.

Amikor az orosz forradalom hírére Kropotkin – négy évtizedes száműzetés után – visszatért Oroszországba, hatvanezer ember várta. A népszerűsége ellenére gyorsan elszigetelődött az általa menthetetlenül félresiklottnak tekintett posztforradalmi állapotban, a bolsevikok vén bolondnak, naiv-utópista kispolgári figurának tekintették. Hamarosan elhagyta Moszkvát és egy faluban, Dmitrovban telepedett le, ezúttal afféle „belső száműzöttként”. Közreműködött a helyi szövetkezetben, illetve az etikáról szóló – főként az Epikurosztól Spencerig húzódó naturalista hagyományt rekonstruáló – nagyszabású könyvén dolgozott.

1919 májusában találkozott Leninnel, aki kifejezte a francia forradalomról szóló monumentális könyve iránti megbecsülését. Míg Kropotkin a szövetkezetek, társulások szerepét hangsúlyozta, Lenin a bolsevik vörös terror szükségszerűségéről beszélt. Kropotkin Leninhez való viszonya mindvégig rideg és elutasító maradt – a család elzárkózása az állami temetés ötletétől teljesen következetes volt.

Amikor Kropotkinra emlékezünk, nagy a kísértés, hogy megelégedjünk az életének eseménydús kalandtörténetként való bemutatásával. Arisztokrata származás, a katonai pályával való kacérkodás, egyetemi évek és földrajztudósi szárnybontogatás, az udvari élet csinnadratta-cintányérja, tanulságos szibériai kutatások, „első külföldi utazásom”, az anarchistákkal eltöltött idők a Jura-hegységben, a Csajkovszkij-kör, egyik börtönből a másikba, londoni nyugalom kertészkedéssel és könyvírással kitöltve – majd végül megint Oroszország. Kropotkin mintha egyszerre lenne afféle bon vivant és a sors által vert ember – a kettő elegyéből kétségkívül szórakoztató hagiografikus elbeszélés születhet. Ráadásul az Egy forradalmár feljegyzései csakugyan lebilincselő olvasmány.

Ám a puszta kalandtörténettel az a baj, hogy éppen a lényeg sikkad el. Egyfelől Kropotkin mozgalomtörténeti jelentősége, s főképpen azok a – ma is tanulságokkal szolgáló – dilemmák és feszültségek, amelyekkel szembesült. De, tegyük hozzá, még a mozgalomtörténeti szempontok sem elegendőek. Kropotkint úgy is be lehet mutatni, mint egy jóságos télapót, a kölcsönös segítség és a szolidaritás védőszentjét, mint jószándékkal megáldott grassroots-aktivistát. A kilúgozás közepette éppen a lényeg marad ki: az állam- és kapitalizmusellenessége, az eltökélt szembenállása mindennemű illegitim tekintéllyel és a parlamenti politizálással szemben. Kropotkin hevesen elutasítaná, hogy rózsaszín szemüvegen keresztül tekintsünk rá, híg limonádé felszolgálása mellett. Ezzel megkerülnénk a velünk szemben támasztott kihívását. Az pedig, az anarchista kommunizmusa, vöröslik-feketéllik.

Mi vette rá, két léptékben, előbb Szibériában, majd a Jura-hegységben ismét, hogy anarchistává váljék, mi vezetett a konverzióhoz? Miért érezte úgy, hogy feltétlenül választania kell a tudományos karrier és a forradalmár lét között? Miként vélekedett az orosz narodnyik mozgalomról, illetve a nihilistákról? Hogyan és miért változott meg a véleménye a tett propagandájáról, különös tekintettel az anarchista merénylőkre, s miért látott minőségi különbséget II. Sándor cár gyilkosa és Ravachol között? Hogyan gondolkodott a forradalmi erőszakról? Milyen következtetéseket vont le a többszöri bebörtönzöttsége után, a büntetés visszásságaival, kontraproduktív voltával szembesülve?

Anarchista kommunistaként miért vitatta az anarchoszindikalisták alapeszméit, s miért állt ki mégis a forradalmi szakszervezetiek mellett? A szerveződés mely formáját tartotta kívánatosnak? Az I. világháború során miért lett az antant, mindenekelőtt Franciaország híve, olyannyira, hogy – ha lehetővé tették volna számára – még katonának is beáll? Az antimilitarizmus szószólójaként miért lett mégis a véróceánnal járó háború szószólójává, ezzel az anarchista mozgalom peremére szorulva? Oroszországban miért utasította el hezitálás nélkül mind Kerenszkij, mind Lenin közeledését, noha az előbbihez hasonlóan védte az alkotmányosságot, s az utóbbihoz hasonlóan újfajta társadalmat akart?

Az efféle kérdések nyomán másodlagossá lesz az életút kuriozitása, elkezdhetünk figyelni a valódi tétekre és kihívásokra. Ám ezeknél is fontosabb Kropotkin eszmei öröksége. Amikor a mozgalom dilemmáival küzdött, igyekezett olyan körültekintő válaszokkal előállni, amelyek koherensebb gondolatrendszerré álltak össze, mint bármely anarchista elődjéé volt. Ami pedig az utókort illeti, nem csupán az a kérdés, hogy mit mondhat Kropotkin nekünk, 21. századiaknak, hanem az is, van-e nekünk mondanivalónk számára. Kezdődjék a párbeszéd.

Hangyafúga

Ereszkedjünk minél lejjebb, egészen a poros földig. A hangyákig – hiszen Kropotkin is velük kezdi voltaképp.

Vegyünk egy hangyabolyt, amely az Amazonas őserdejében él. Sok ezer hangya vonul fel benne, vaksin és alighanem minimális intelligenciával, vezér nélkül. Mégis jól rendezett alakzatokba tömörülnek, eltakarítanak az útjukból minden akadályt, visszaverik az őket megtámadókat, rendkívüli hatékonysággal hódítják meg az újabbnál újabb területeket, hogy ismét telepeket építhessenek. A hangyák közti szervezett együttműködés mintha teljességgel megcáfolná, amit az apróságuk és a korlátolt képességeik alapján gondolnánk róluk. Az alapvető etológiai kérdés így hangozhatna: mégis miként lehetséges ez?

Nigel Franks, a hangyák viselkedését kutató biológus így írt:

„a magára hagyatott hangya bizonyára a legkevésbé szofisztikált állat, amelyet el tudunk képzelni. (…) De ha félmilliónyi kerül össze, egészt képező csoportként létrejön, amit »szuperorganizmusnak« vagy »kollektív intelligenciának« szoktunk nevezni.”

Melanie Mitchell komplexitásteoretikus hozzáteszi:

„a hangyaseregek misztériuma afféle mikrokozmosza a természeti és társadalmi rendszereknek, amelyeket komplexeknek szoktunk tekinteni.”^[2]

A hangyák csodája Douglas Hofstadter Gödel, Escher, Bach című művének Hangyafúgáját is megihlette, amelynek keretében a hangyák önszerveződését a neuronok működéséhez hasonlította. A roppant egyszerűnek tűnő tevékenységformák komplex rendszerekké állnak össze, a véletlenszerűnek és zavarosnak tetsző eseménysorok végeredménye jól koordinált összhang. Csoportok állnak össze, majd a tagok szétválnak, hogy újabb társulások léphessenek akcióba. A látszólagos rendetlenség valójában rendet takar, a vezérnélküli káosz igazából harmonikus anarchia – uralom nélküli koherencia. Nincsen egyetlen egyetemes, előírt mechanizmus, csupán a látszólagos zűrzavarból emergensen kialakuló mintázatok. Az egyéni, az elszigeteltség benyomását keltő tettek valójában rögvest interakciókká minősülnek át.

„A kommunizmus megvan a hangyák szintjén. A hangyatelepen minden hangya a közös jóért dolgozik, időnként akár a saját egyéni kárára is”

– írja Hofstadter.^[3]

Nem csupán vezéralakra, parancsokat osztogató királyra/királynőre nincs szükségük ezeknek a hangyáknak, hanem arra sem, hogy valamiféle elvont egész ideologikus eszméje, a Hangyák Együttműködésének Rendszere lebegjen előttük, amelynek fel kellene áldozniuk magukat. A hangyaboly mégis háborítatlanul működik, páratlanul hatékonyan. A közjó nem délibáb, hanem közvetlen tétje van. Ex omnibus partibus relucet totum, minden részből visszatükröződik az egész, a sokszerűség ellenére.

A titok nyitja – többek között – a kommunikációban van. A hangyák ugyanis képesek feromon-nyomokat hagyni maguk mögött, amelyek vezéfonalként szolgálnak az utánuk jövők számára. Így, egymásnak jelzéseket adva képesek eljutni a közös táplálékig. Szinergia, szimbiotikus intelligencia, „együttrezgés”. A nyomokból összetartozás fakad, a lokális információkból rendszer áll össze. Egy elejtett, éppen csak hátrahagyott folt többet érhet, mint a görcsös egymásba kapcsolódás – íme a „gyenge kötődések ereje” (Mark Granovetter). Nem véletlen, hogy manapság számos multinacionális cég természeti rajok viselkedése alapján igyekszik megérteni, milyen a hatékony együttműködés, informatikusok pedig a hangyaboly modellje alapján hozzák létre az Ant Sort Algorithm változatait, hogy dinamikusan változó rendszereket fejleszthessenek ki.^[4]

Végre a színre lép Kropotkin.

„Ha megnézzük a hangyabolyt, akkor azt látjuk, hogy (…) mindenféle munkát – mint az utódok gondozását, építkezést, levéltetvek ápolását stb. – az önkéntes kölcsönös segítség elve alapján rendeznek be. (…) És ha a hangyák, eltekintve a még fejlettebb termeszektől, szellemi képességeik tekintetében a rovarok egész osztálya élén állnak, ha bátorságukkal csak a legbátrabb gerinces állatokét lehet összehasonlítani, ha agyvelejük, mint Darwin mondja, »a világ legcsodálatosabb agyveleje«, vajon nem azért van ez így, mert a hangyák közösségeiben a kölcsönös segítés teljesen kiszorította a kölcsönös küzdelmet! (…) Egyéni intelligenciájukat összekapcsolják”

– írja A kölcsönös segítségben.^[5]

„Az intelligencia különösképpen szociális tulajdonság.”^[6]

Nem volt még egy kropotkini mű, amely olyan sok félreértésre adott volna okot, mint ez. Egyrészt tévesen azt sugallták, hogy a szerző szerint a természet teljesen mentes a konfliktusoktól, s ezt még az emberre is kivetíti, afféle naiv antropológiai optimizmus jegyében (manapság különösen a posztanarchisták szokták így félreértelmezni A kölcsönös segítséget). Erről szó sincs: Kropotkin azt mutatja meg, hogy, szemben azzal, amit többek sugalltak, Hobbes-tól a szociáldarwinistákig, nem a létfeltételekért folyó egymás közti harc az állatvilág egyetlen meghatározó elve, sőt, ugyanazon fajon belül ritkaságszámba megy.

A kölcsönös segítség egy másik lehetőséget mutat fel, a kooperációét, amelyet a mikroorganizmusoktól kezdve a „vad népeken” át a modern szövetkezetekig részletesen dokumentál. Kropotkin hangsúlyozza, hogy nem kíván rousseau-i húrokat pengetni, mintha az összetűzések és a rombolás természetellenesek volnának (szerinte Rousseau „nem vette figyelembe a csőrök és karmok harcát”, továbbá a „vadember nem mintaképe az erénynek”). De még azok is, akik számára világos, hogy szem előtt tartja mind a harc, mind az együttműködés lehetőségét, elvéthetik a kölcsönös segítség mibenlétét. Nem holmi bensőséges érzésekről van ugyanis szó. Kropotkin kissé gúnyosan utal Ludwig Büchner könyvére, amely „a szerelem dicsénekével” kezdődik, s minden áron az állatok közti szeretetet igyekszik kimutatni.

A kölcsönös segítség alaptézise valami egészen más. „Ha segítek oltani az égő házat, nem a szeretet vezet szomszédom iránt.”^[7] Kropotkin egyébként is többször óvott attól, hogy a falanszter „szeretetteljes harmóniájának” ábrándját tekintsük mintának. Etikai naturalizmusa (amely elutasítja az erkölcsi-normatív purizmust, mintha volna valamiféle autonóm morál) azt sugallja, hogy az együttműködés, az élettani munkamegosztás már csak azért is adja magát, mert ha összefogunk másokkal, az esélyeink a túlélésre, sőt, az élhető életre jóval nagyobbak – az erkölcs forrásai a társulásban vannak, amely az embert megelőzően is létezett. A szolidaritás egyszerre több is, kevesebb is, mint a szeretet.

A számottevő erkölcsi tanítások is, mondja Kropotkin,

„fölhívják az emberiséget, hogy cselekedeteiben ne csak a szeretettől vezéreltesse magát, amely mindig csak személyekre, vagy a legjobb esetben a törzsre vonatkozik, hanem vezetesse magát az összes emberekkel való egységének tudatától.”^[8]

Ezen megint csak ne valamiféle elvont Humanitást értsünk, hanem egy komplex rendszer szerves összhangját. Mindenesetre ha azt látjuk mostanság, hogy egy anarchista csoport kölcsönös segítségen alapuló kommunát alakít, ne értsük félre a dolgot.^[9] „A commune esküszövetség kölcsönös segítségre (mutui adjutorii conjuratio)” – idézi A kölcsönös segítség Guilbert de Nogent megállapítását.

Az anarchista társadalom sem azért lehet működőképes Kropotkin szerint, mert varázsütésre mindenki mindenkit szeretni fog (mellesleg, ebben a különös helyzetben értelmét is vesztené a szeretet). A társulások tagjainak egyszerűen elemi, magától értetődő érdekük a laterális együttműködés, a vissza- és előrecsatolások körkörös mozgásban tartása. Érdekeltség, inter-esse, közösségi lét.

A másik gyakori vád Kropotkinnal szemben az állítólagos pozitivizmusára vonatkozik. Először is, ne felejtsük el: ez az a kor, amelyet ugyancsak áthatott a tudomány mindenhatóságába vetett hit, például nem kis mértékben a Második Internacionálé marxistáit is (Kautsky sokáig nagyban Darwinra, Bernstein Dühringre támaszkodott – a kapitalizmust a természeti törvényszerűséggel összhangban lebomló rendszerként, a szocializmus létrejöttét pedig „szerves folyamatként” képzelték el^[10]). Kétségtelen, Kropotkin maga is olykor nagyobb jelentőséget tulajdonított az induktív természettudományos módszernek, mint kellett volna, de inkább azt sugallta, hogy ne ragadjunk le a „puszta csúszós analógiáknál”^[11], hanem külön figyeljünk az emberi intézményekre.^[12]

Mi több, úgy látta, hogy az újabb természettudományos eredmények nyomán, hogy a természettörvény gondolata sem maradhat érintetlen, s helyette inkább a dinamikus egyensúlyról, az ezerarcú variálódásról, a fluxusokról, a mindenkori relatív stabilitáshiányról kell szólnunk. Nem szorítkozott csupán arra, ami igazolható, hanem hipotézisekről, óvatos-lassú megközelítésről beszélt. Ahogyan a világlátása sem volt determinisztikus vagy a haladás teleologikus voltát naivan feltételező – hanem körültekintően tendenciákról és feltételekről beszélt –, úgy az sem igaz, hogy az állítólagos adottságok, a „tények tisztelete” vezérelte volna. Pontosan tudta, hogy a megfigyelő értelmezési kerete és értékelése sorsdöntő – különösen a historiográfiai megállapításaira igaz ez, amikor például értelmezni igyekezett a francia forradalom vagy a párizsi kommün elhallgatott, vagy éppenséggel túl dimenzionált-romantizált történéseit.

Azt is tudni vélte, hogy a tudomány egy pillanatra sem lehet semleges: alkalmas az uralom igazolására is, de egyúttal hatékony eszköz lehet a lebontásában is. Az ifjakhoz intézett röpiratában azt taglalta, hogy az anarchizmus minden tudományt felül fog vizsgálni, s „új filozófiát” teremt, és végre a társadalmat – a szükségleteket – csakugyan megértő „fiziológiát”.

Kropotkin egyik-másik írását olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy abban a korban születtek, amikor a relativitáselmélet vagy a kvantummechanika már régen közkincsnek számítottak. Pedig Kropotkin titka csak az volt, hogy mindent igyekezett komplex, dinamikus rendszerként elgondolni. Nem véletlenül sugallják, hogy meglátásai a kortárs káoszelmélettel rokoníthatóak (Graham Purchase), hogy az evolúciós és ökológiai holizmus egyik előfutára (Brian Morris), hogy a kortárs biológia visszaigazolta Kropotkin meglátásait (Stephen Jay Gould, Iain McKaay, Pablo Servigne), hogy a földrajzi kutatásaival ellenszegült a birodalmi-állami szemléletű földrajznak, a territorializálódás árnyaltabb folyamataira rámutatva (Ruth Kinna). S a koronavírus árnyékában tanulmányok születnek a kropotkini életmű biopolitikai vonatkozásairól is.

Kropotkin szerette idézni a francia utópikus szocialistát, Charles Fourier-t: „végy egy doboz kövecskét, rázd meg, s meglátod, elrendeződnek.”^[13] Máskor hozzátette, hogy a katonai parádékon felvonulóknak talán megfelel, ha dirigálnak nekik, de a mindennapjainknak másként kell működniük: spontánul, a lehetőségekre nyitottan, a helyi interakcióknak teret engedve, nem a készen kínált törvényekből és az utasításokból kiindulva, hanem önszerveződve. A kropotkini hangyafúga ebben a tézisben tetőzik: „harmónia a koherenciahiányból”.^[14]

A komplex rendszerben nincs középpont, nincs mindent uraló szint, nincs Egész, amely minden részt vezérelne. „A középpont (…) mindenütt ott van, és sehol”^[15], írja. Ahol nincsenek megszilárdult hierarchiák, ott felértékelődnek a szempillantásnyi események, az egyéni kezdeményezések. Nincs okunk arra, hogy alá-fölérendeltséget lássunk ott, ahol valójában a komplexitás sajátos szintjei léteznek csupán. Mégis, miért lenne egy város feltétlenül összetettebb egy individuum neurális hálózatainál?

„Az ökológia nem lát hierarchiát az ökoszisztémában. Nem létezik az »állatok királya« és az »alázatos hangya«. Ezek a fogalmak saját társadalmi attitűdjeink és kapcsolataink kivetítései a természetre”^[16]

– írta a 20. század második felének egyik legfontosabb anarchistája, Murray Bookchin, aki rengeteget köszönhetett Kropotkinnek.

Hogyan? Hierarchiák nélkül? „Félünk attól, hogy alacsonyrendű állatok leszünk egy hangyafészekben”^[17] – jelentette ki 1935-ben José Antonio Primo de Rivera, fasizmusának csúcspontján. Kétségtelen, egyeseknek jó okuk van a félelemre.

A mai kor talán azt üzenné Kropotkinnek, hogy érdemes tovább radikalizálni a kölcsönös segítség gondolatát. Kropotkin mintha még túl nagy szerepet tulajdonított volna annak, hogy az egymással találkozó hangyák „megérintik egymást csápjaikkal”^[18], holott – ezt ő még nem tudhatta – a kooperációhoz bőven elegendő lehet a feromonnyomok hátrahagyása. Elvileg a közvetlenség nélküli koordinálás is tökéletesen hatékony lehet. Megteszi, ha egy közös, tranzakciós output emlékezeti tárában megosztjuk a javainkat – s máris a társadalmi kötelékek cementjeként szolgálhat.

A felhalmozódó termékekből szeretetteljes közeledés nélkül is lehet gyarapodni. Így működik például a Wikipédia mint nyílt tartalmú enciklopédia, de így működnek a könyvszekrények (book box, little free library) is, amelyek könyveiből ingyen elvehetünk, vagy kiegészíthetjük őket a saját magunk által beadott példánnyal. James Surowiecki, a „tömegek bölcsessége”, a joint intelligence szószólója szerint a túl sok kommunikáció még ronthat is a csoport hatékonyságán, kapacitásain. Nincs okunk a közvetlenség fetisizálására – az együttműködés útjai kifürkészhetetlenek, mégis kereszteződhetnek.