Feltűnő párhuzamok fedezhetők fel a volt jugoszláv tagállamok között a világjárvány idején: a válság terhét a munkásoknak kell elviselni, akik erősen szétforgácsolódva bár, de megszervezték az ellenállást az adott országokban úgy, hogy közben egyszerre kellett szembenézniük az elbocsájtás és a megfertőződés veszélyeivel.

Bár a járvány a hétköznapi élet jelentős részét megállásra kényszerítette, a dolgozók jogaiért vívott harc nem lankadt az egykori Jugoszlávia területén. A nagyvállalatok ismét demonstrálták uralmukat a munkásaik egészsége és önrendelkezése felett, amit tetézett, hogy a helyi kormányok nem akartak állást foglalni ezekben a kérdésekben. A legnagyobb ellenállást azok a dolgozók tanúsították, akik a frontvonalakon voltak a járvány alatt, és akikre a legtöbb figyelem és elvárás szegeződött: egészségügyi alkalmazottak és ápolók, akik a lakosság egészségét óvják, továbbá szénbányászok, akik biztosították a fennakadások nélküli áramellátást. Ráadásul amikor a kormányok segítőcsomagjai a járvány által leginkább érintett szektorokban (pl. turizmus) nem bizonyultak elegendőnek, már csak egyetlen lehetősége maradt a dolgozóknak: a tüntetés.

A volt jugoszláv tagállamok közti folyamatok közelebbi vizsgálata megmutatja, hogy bár a munkások más országokban élnek és más életkörülményeik vannak, ettől függetlenül ugyanazokkal a problémákkal kell szembenézniük.

Ideiglenes munkaszerződések

A legkomolyabb fenyegetés, amivel a munkásoknak Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában szembe kellett nézniük, az a jogi környezetet érintő változtatás, amely a különleges jogrend alatt a munkáltatóknak messzire vezető jogokat biztosított a munkavállalóik felett.

Bosznia-Hercegovinában a szükségállapot keretein belül merült fel a Munkatörvény módosítása, arra hivatkozva, hogy a javasolt módosítások az otthoni munkavégzést szabályoznák – de valójában az alkalmazottak jogainak korlátozásáról lett volna szó. Az ajánlott módosítások közt szerepelt a válsághelyzet idejére eszközölt bércsökkentés, a munkaviszony ideiglenes szüneteltetése, vagy épp a túlóra nélküli 72 órás munkahetek. Még zajlik a tárgyalás a javaslatok kapcsán, de a szakszervezetek éles ellenállást tanúsítanak.

A szomszédos Horvátországban a legérzékenyebb téma egy, a határozatlan idejű szerződéseket érintő változtatáscsomag, amely áramvonalasítaná a munkaszerződést, könnyebb és gyorsabb elbocsájtást lehetővé téve a munkáltatók számára. Korábban már előfordultak visszaélések a szerződéses munkaviszony kapcsán, ezek a módosítások pedig hasonló helyzeteket idézhetnének elő. A jogalkotók továbbá szeretnék definiálni az „otthoni munkavégzést” és az „alkalmazásra vár” állapotot, kifejezetten a szükségállapot idejére: egy ilyen státusszal bíró munkás munkaviszonya nem szűnne meg arra az időre, amikor nincs munkavégzés, és ebben az időszakban munkanélküli segély illetné meg, továbbá az állam fedezné az egészségügyi- és társadalombiztosítását is. Bár ez a változtatás az európai uniós kritikákat követően végül még nem került bevezetésre, a tárgyalások még most is zajlanak.

A régiós országokra több esetben is uniós jogharmonizációs eljárások várnak még, de a szomszédságban zajló diskurzusok rámutathatnak arra, hogy a közeljövőben mi valószínűsíthető a dolgozókra és a szakszervezetekre nézve.

Ahogy rengeteg folyamat az online térbe helyeződött át, úgy alkalmazkodtak a szakszervezetek is a megváltozott körülményekhez. Szerbiában és Horvátországban a Munka Ünnepének nyilatkozattételét több százan követték online. A szerb Szociáldemokrata Unió (most már PRL, a Radikális Baloldal Pártja) a frontvonalon küzdő munkásokért szervezett szolidaritástüntetéseket „Ha vége a koronavírusnak, a munkások sztrájkba lépnek” szlogennel. Horvátországban a munkások közös rendezvényeken osztották meg egymással tapasztalataikat azzal kapcsolatban, hogy hogyan hatott a járvány az ő ágazatukra. Emellett sikerült megegyezniük egy tizenkét pontból álló követelésben is (köztük olyan programpontokban, mint a munkahelyek megőrzése, az európai szociális jogok garanciái és a minimálbér növelése), mindez pedig a Horvát Független Szakszervezetek Szövetsége szervezésében történt. A szervezet az ezekre építő követeléseket egy járványkezelő és munkahely-megőrző javaslatcsomag részeként adta át a horvát kormánynak. Ezek a követelések egyre fontosabbak lesznek majd Horvátországban a munkások jogainak elismeréséért vívott harcban.

Csak a sürgős eseteket látják el

Ahogy arra számítani lehetett, a krízis alatt az egészségügyi dolgozókra helyeződött (és helyeződik a mai napig) a legnagyobb nyomás. A szarajevói kanton [sajátos jogkörrel rendelkező megye – szerk. megjegyz.] egészségügyi dolgozói 2019 szeptemberében kezdtek sztrájkolni, de a rendkívüli állapot kihirdetését követően ezt abba kellett hagyniuk. Júliusban, a sikertelen bértárgyalásokat követően újrakezdték a tiltakozást, ekkor több, mint 3500 egészségügyi dolgozó kezdett ismét tiltakozó sztrájkba. Ebben a nyomasztó és megterhelő időszakban az orvosok végső kétségbeesésükben kényszerültek erre a lépésre. A betegek közül csak a legsürgősebb eseteket fogadták, remélve, hogy ezzel kéréseiket végre meghallják a hatóságok.

Mindeközben Dél-Mitrovica nővérei, a Prištinában található Koszovói Egyetemi Kórház központjának biztonsági őreivel és technikusaival együtt októberben sztrájkot hirdettek, miután rájöttek, hogy az orvosokat kisegítő rövid távú segélycsomagból ők teljes mértékben kimaradtak. Nem csak a pénzről volt szó: a követelések közt szerepeltek még a személyi védőeszközök (PPE), illetve a járvány alatt kiemelt fontossággal bíró egészségügyi eszközök is. A tiltakozók hangsúlyozták, hogy a veszélyes egészségügyi hulladékokkal való érintkezés miatt ők még nagyobb fertőzésveszélynek vannak kitéve.

Hasonló követeléseket fogalmaztak meg a szlovéniai idősotthonok dolgozói, akik áprilisban a védőfelszerelések hiánya miatt tüntettek, illetve amiatt, hogy a hatóságok megpróbálták rögtönzött kórházként használni a nem erre tervezett intézményeket. A szlovén Egészségügyi Minisztérium a tiltakozást „politikailag motiváltnak” nyilvánította.

A szerb egészségügyi dolgozók más tiltakozási forma mellett döntöttek: petíciót indítottak és nyílt levelet írtak a kormánynak. Közel háromezer, a szektorban dolgozó írta alá a „Közösen a COVID-19 ellen” kiáltványt, amiben a botrányokat követően követelték egyrészt a fertőzöttek, kórházban ápoltak és elhunytak számának pontos közlését, másrészt kormányzati lemondásokat és felelősségre vonást a lezárások korai feloldása miatt, illetve a nemzeti COVID-19 krízisközpont cseréjét. A kiáltvány közzétételét követően az aláírókkal szembeni különféle fenyegetésekkel, illetve elbocsájtások hírével volt tele a sajtó. A petíciót aláírókhoz időközben támogató jogászok, szociális munkások és művészek is csatlakoztak. Egy szimbolikus „társadalmi párbeszéd” elkezdődött ugyan, de a tiltakozásnak ezen kívül további pozitív hozadéka nem volt.

Rekordmennyiségű kibányászott szén, fizetség nélkül

Az elektromos hálózat stabilitása elsősorban azoknak a szénbányászoknak volt köszönhető, akik a járvány ellenére kemény munká

val garantálták az alapanyagokat a hőerőművek számára, így biztosítva az ország áramellátását. A becsületes, kemény munkájuk azonban ellentételezés nélkül zajlott. Trepča és Novo Brdo bányák munkásai sztrájkra kényszerültek, miután egyáltalán nem kaptak fizetést. „Nem fizettek ki minket, nincs mit ennünk” – mondták a tiltakozók, miközben a Trepča vállalat épp rekordokat döntött a kitermelt szén mennyiségével, 14 700 tonnával. Végül a munkások megkapták a bérüket, de csak komoly késéseket követően.

Talán mondani sem kell, hogy milyen szörnyű a szénbányászok élete, de ezt aláhúzandó itt van az a tény, hogy nagyjából a munkások negyede fejezi be valamilyen fokú rokkantsággal a munkával töltött éveket. A krízis további terheket pakolt az ő vállukra, figyelmen kívül hagyva a már így is rettenetes helyzetüket. Hátrányuk ezáltal tovább fokozódott a válság alatt. Bosznia-Hercegovinában, Tuzla és Zenica-Doboj kanton feketeszén-bányáiban hét helyen több, mint 11 500 munkás hasonló okokból, a kimaradt bérek miatt kényszerült sztrájkra. A több napon át tartó munkabeszüntetés elérte a célját: végül megkésve bár, de csak megérkezett a fizetés.

A buszok nem indulnak útnak

A határok lezárásának és a kiutazási tilalom hatását azonnal a bőrükön érezhették a turizmusban és az utasszállításban dolgozók. Júniusban a ljubljanai repülőtér bejelentette, hogy a teljes munkaerő-állomány negyedét (összesen 120 alkalmazottat) elbocsájtja. A hír komoly kritikákat váltott ki, ezalatt pedig az alkalmazottak szakszervezete tüntetést szervezett, arra hívva fel a figyelmet, hogy a cég több milliós profitot tett zsebre az elmúlt években. Ezt az állítást húzta alá az épp zajló több millió eurós beruházás (egy új terminál). Összehasonlításképp: az érintett alkalmazottak össz fizetése körülbelül 300 000 eurót tesz ki.

A szerb turizmusban dolgozók augusztus folyamán több helyszínre szerveztek „Tíz perc a turizmus megmentéséért” témájú tiltakozásokat. Ők is a kormányhoz fordultak segítségért azzal az indokkal, hogy a veszteségeiket a kiutazási tilalmak és a lezárások okozták – valamint a nemzetközi turizmus teljes földbe állása. A munkások macedón kollégái egy lépéssel még ennél is tovább mentek, amikor országszerte blokádokat és tiltakozásokat szerveztek, támogatást keresve az ügyükhöz. Azonban bár azóta megalakult egy új kormány, a gazdasági tárca máig nem reagált érdemben a turisztikai szektor követeléseire. Az utazási ügynökségek a csőd közelében találták magukat, megoldás azonban még nem született a helyzetükre.

Korona a gyárakban

A leggyakoribb indok a régióban a tiltakozásokra nem más, mint hogy a munkások késve kapják kézhez bérüket. A poszt-jugoszláv területeken inkább az jelenti a kivételt – és nem a szabályt –, ha a gyári munkásoknak nincsenek valamilyen formában méltatlan munkakörülményeik. A járvány és az azt követő intézkedések pedig még inkább arra sarkallták a munkaadókat, hogy kreatívan értelmezzék a törvényeket. Ez motiválta többek közt a „Simon menetet” Berane gyárában (ahol a cégtulajdonos az akkor regnáló kormányban töltött be magasabb tisztséget), ami rekordokat döntött ki nem fizetett bérekben. Hasonló vádak hangzanak el a szlovéniai Gorenje gyárban is kifizetetlen vagy teljesen egyenlőtlen elosztású bónuszok kapcsán.

A munkások jogainak ignorálásában az élen jár még a szerb Jura. Ez a vállalat akkor került a figyelem középpontjába, amikor a környéken kialakult egy járványgóc, a vállalat pedig demonstrálta, hogy mennyire nem érdekli a munkások körülményei. Áprilisban a növekvő esetszámok és a biztonsági előírások figyelmen kívül hagyása miatt a munkások tüntetést szerveztek Leskovac városába, a gyár kapui elé. A helyzet kezelésére a hivatalos szervek is bejelentkeztek, de a sikertelen tárgyalások mutatták meg, hogy mennyire erőtlen a kormány, ha a helyi tőkével szemben kell szigorúbb pozíciót felvennie. A második hullám érkezésével újabb panaszok érkeztek a céggel szemben, és a Munkaügyi Minisztérium még mindig nem csinál semmit, hogy megvédje a munkások egészségét, illetve a biztonságos munkakörülményekhez való jogukat. Más helyszíneken, például a Magna gyáránál Odžaci városában hat alkalmazott hunyt el a COVID-19-hez köthetően, ezt követően pedig a gyár alkalmazottai sztrájkba léptek, jobb körülményeket és higiénikusabb állapotokat követelve maguknak.

Általánosságban a régióban nemcsak a koronavírus miatt, hanem az elmaradt bérek és bónuszok miatt szerveződött a legtöbb tüntetés vagy munkabeszüntetés. A horvát „Brodotrogir” hajógyárnál a növekvő hitelek miatt és a kollektív munkaszerződés aláírásának elmaradása miatt tüntettek. Észak-Macedóniában is a kimaradt fizetések okozták a problémákat: a „Teteks” fonálgyártó, a stipi Bargali, az Eurokompozit, illetve a Tetovo is érintett volt ilyen ügyekben.

Szintén Észak-Macedóniában a JKP Čistoća i zelenilo vállalat munkásai kezdtek figyelmeztető sztrájkba, magasabb béreket, védőfelszerelést és téli öltözetet követelve maguknak. Montenegrói kollégáik egy évnyi bérelmaradást követően augusztusban folytatták azokat a demonstrációkat, amiknek a koronavírus megjelenése áprilisban megállást parancsolt.

A járvány bebizonyította, hogy a munkások egy része mennyire kulcsfontosságú abban, hogy a társadalom olajozottan működjön. Azok, akik eddig ezt a munkát láthatatlanul végezték, most esszenciálissá váltak. Kiderült, hogy amikor ezek az esszenciális munkások hallatják hangjukat, a kapitalizmus felfedi gyenge pontjait. Azonban a tőke még mindig képes arra, hogy megtörje a munkások ellenállását, izolálja őket, és ehhez kifogásként használja fel a járványt és a velejáró különleges jogrendeket, illetve a kibontakozó gazdasági válságot. Figyelembe véve, hogy a régió országainak munkásai mennyire hasonló fenyegetésekkel néznek szembe, talán itt lenne az ideje a fokozott régiós együttműködésnek és szolidaritásnak a munkások jogainak megőrzése érdekében, és így talán sikerrel lehetne felvenni a harcot a tőke érdekeltségeivel és erejével szemben.