Jean-Jacques Rousseau 300. születésnapjára, a régi – fiúi és apai – szeretettel

Le gout des Lettres et des Arts nait chez un Peuple d’un vice intérieur qu’il augmente; et s’il est vrai que tous les progrès humains sont pernicieux à l’espèce, ceux de l’esprit et des connoissances qui augmentent nôtre orgueil et multiplient nos égaremens, accélerent bientôt nos malheurs. Mais il vient un tems où le mal est tel que les causes mêmes qui l’ont fait naitre sont necessaires pour l’empêcher d’augmenter; c’est le fer qu’il faut laisser dans la playe, de peur que le blessé n’expire en l’arrachant. Quant à moi si j’avois suivi ma prémiére vocation et que je n’eusse ni lu ni écrit, j’en aurois sans doute été plus heureux. Cependant, si les lettres étoient maintenant anéanties, je serois privé du seul plaisir qui me reste. C’est dans leur sein que je me console de tous mes maux: c’est parmi ceux qui les cultivent que je goûte les douceurs de l’amitié et que j’apprends à jouir de la vie sans craindre la mort. Je leur dois le peu que je suis; je leur dois même l’honneur d’être connu de vous; mais consultons l’intérest dans nos affaires et la vérité dans nos écrits. Quoiqu’il faille des Philosophes, des Historiens, des Savans pour éclairer le Monde et conduire ses aveugles habitans; si le sage Memnon m’a dit vrai, je ne connois rien de si fou qu’un Peuple des sages.

(Jean-Jacques Rousseau levele Voltaire-nek, 1755. szeptember 10-én; Pléiade összkiadás, III, 227)

A kiábrándulás az európai irodalom régi alakzata. Byrontól, Puskintól Arany Lászlóig és Térey Jánosig a verses beszély, Stendhaltól és Flaubert-től Thomas Bernhardig a regény, Chateaubriand-tól Déryig az önéletrajz, Széchenyitől Gide-ig és Julien Greenig a napló – nem szólva a téma olyan közvetlen-érzelmes kidolgozásairól, mint A nagy Gatsby, a Fiesta, az Elkéstél, Terry! (The Long Good-Bye), a Magányos vadász a szív, ahol az ifjúkori illúziók elvesztése magának Amerikának a metaforája – , tehát ezernyi dokumentum mutatja meg, hogy a modernségnek ez a toposza (amely a keresztyén vallomás középponti elemének, a megtérésnek a megfordítása) az egyik legfontosabb. (A keresztyén vallomásban tipikusan a bűnös ifjú megpillantja az Isteni Igazságot, megtér, töredelmesen elveti a bűnt, elmélkedik, és ideálokra tesz szert; a modern elbeszélésben a valamilyen értelemben ártatlan, valaminő eszmei kozmoszban otthonos, naiv ifjút a létvihar kihajítja a fészkéből, aki aztán magányosan, kijózanodva veszi szemügyre a valóságos világot, majd ideálokat ejt el: elfogadja bűnösségét.)

A megtérés/kiábrándulás kettőse egyszerre van jelen a kommunista kiábrándultság számtalan híres, agyonolvasott tanúságtételében (újra megjelent az Egy regény regénye; kérem, rohanjanak el, vegyék meg, ameddig még kapható!): megvan a megtérés eleme (a burzsoá élvetegség, önzés, öntudatlanság földi poklából a kritikai igazság és a harci közösség meglelése, a legmagasabb ideálok felé), majd a csalódásé (a „kommunista” harci közösség kegyetlen, a fölépített eszményi társadalom hierarchikus, egyenlőtlen, kizsákmányoló, sovén, militarista, nőellenes, brutális, ostoba), amelyből leggyakrabban (nem mindig, mert lehet persze az eszményt választani „a valóságos mozgalommal” szemben) az ideálból való kiábrándulás következik („a tengervíz sós”, vagyis „a valódi emberi természet akvizitív és kompetitív”, „a kontroll nélküli hatalom a legnemesebb emberek – a legszebb gondolatok képviselői – kezében is iszonyatos”, és í. t.).

A kettős kiábrándulás (a The God That Failed c. híres gyűjtemény által jelképezett fordulat) különleges eset – kiábrándulás a liberális humanizmus által félreértelmezett polgári társadalomból, majd a szovjet rendszerből (amely persze nem a liberális kapitalizmust váltotta föl Keleten, hanem helyette jött létre a hanyatló agrártársadalom üszkös romjain) – , de a legismertebb. Annál is inkább, mert a megtérés elemei a csalódás után is fönnmaradnak: a volt kommunista antikommunisták megtartják a forradalmi munkásmozgalom egyedülállóan filozófiai jellegét, rendszerint a történetfilozófiából az erkölcsfilozófiába, Hegeltől Kanthoz hátrálva.

A kommunista kiábrándulás mély nyomokat hagyott az európai és amerikai politikai kultúrában, mindenekelőtt avval, hogy a „szabadság” ellentéte a „diktatúra” lett (nem a hierarchia és a heteronómia, mint korábban a modern hagyományban), az „individualizmus” ellentéte pedig a „kollektivizmus”, főleg az újraelosztó-tervező-bürokratikus (azaz bolsevik) fajtából (nem pedig az elnyomás, a jogfosztás, a konformizmus nyomása, mint korábban a modern hagyományban).

Ebben fölismerhetjük az 1968 utáni, kései liberalizmus meghatározó vonásait, különösen Kelet-Európában. A „kollektivizmustól”, illetve „totalitárius” változataitól való szorongás – megjegyzem, én a „kollektivizmus” és „totalitarizmus” elméleteit nem tartom meggyőzőnek, de tudomásul veszem őket mint reprezentatív hiedelmeket – arra bírta a liberális értelmiséget, hogy gyanakodva tekintsen a „közjó”, a „közakarat”, a „nemzeti érdek”, sőt: többé-kevésbé „a nép” fogalmára vagy képzetére is (eltérően a klasszikus szabadelvű örökségtől), amint erre szemfüles magyarországi konzervatívok fölfigyeltek. Ez egyébként paradoxon: hogyan lehet olyan fölszabadító-emancipációs tanítás, mint a liberalizmus, elitista, bizalmatlan a néppel szemben, a régi (szentszövetségi) konzervativizmus mintájára (hiszen a népet – ugyancsak Joseph de Maistre és Metternich mintájára – „irracionális tömegnek” tekinti)?

Elvégre a szabadelvűség épp avval indított, hogy nem óhajtotta, hogy a nép elöljárói (papjai és fejedelmei) szabják meg a nép gondolkodását és akaratának irányát, s eszmei alapul nem látott szükségesnek egyebet, mint a szabadon vitatható, nyilvános, igazolható/cáfolható, korrigálható tudományt és filozófiát. A szabad népközösség egyben racionális közösség: ez volt a régi liberalizmus és a régi szocializmus közös kiindulópontja. Ez a hipotézis ásta alá a tekintélyek uralmának legitimitását.

Amikor a mai, a kései – de pusztulásában is erős – szabadelvűség képtelen fölismerni, hogy az antidemokratikus elitizmus elpusztítja a liberális társadalom tervének alapföltételeit, mert visszahozza a tekintély uralmát és a versenyideológiában megbúvó hatalom- és erőkultuszt, akkor nem pusztán öngyilkosságot követ el, hanem átmegy az ellenséghez anélkül, hogy észrevenné.

A huszadik században a liberalizmus a demokrácia – igen: a népuralom – szövetségese lett. A huszonegyedik század elején azonban konzervatívvá változott, s igen kétes módon vegyíti az állami túlhatalom, az etatizmus ellenzését a raison d’état furfangos igenlésével. (Az, hogy a raison d’état olykor raison européenne, közömbös.)

Mindez társaslélektani szemszögből a kommunista kiábrándulás terméke, amelyhez döntően járult hozzá 1968 és 1989 között a szovjet modellt elutasító új baloldal fölbomlása. (Milliószor fölhozzák – de nem indokolatlanul – , hogy a neokonzervatív alapító atyák között jónéhányan egykori trockisták; a francia újkonzervatív verzió szószólói is a néhai szélsőbaloldalról jönnek. Amit viszont Kelet-Európában, különösen Magyarországon nem szokás tudni: a szélső- és az ultrabaloldal [a kettő nem azonos!] azóta is, illetve már megint virágzik. A „szociálárulók” negyven-ötven évvel ezelőtt távoztak, s nem hagytak a mozgalmon nyomot. A szovjet stílusú pártoknak azonban végük van.)

A sajátosan kelet-európai kiábrándulás („csalódás a rendszerváltásban”, azaz „a demokratikus fordulatban”, „a piaci restaurációban”) – erről már írtam egyszer – olyan elsöprő volt, bár nincs neve, hogy sokakat rávett: a történelem puszta meglétében is kételkedjenek, beleértve saját tapasztalatukat, s ennek következményeképpen igyekezzenek, hogy saját életrajzukat (hiszen a reflektált kapitalizmusban nem életünk van, hanem életrajzunk) átsatírozzák, mintha nem lett volna köze személyesen nem ismert másokhoz (ez a fogalmiság stigmája), mindössze annak a históriájává, ahogyan a filozófiailag meg nem világított, homályban hagyott, rejtélyesnek elfogadott „külső hatás” (honnan?) áthatotta-megváltoztatta (afficiálta) a személyest; s mivel a kapitalizmus fogalmi természetű (az uralom nem személyes), evvel honfitársaink elvétik a vélük megesettek jelentését.

Nem a kései kapitalizmust magát vetik el: a kapitalizmus nyelve kettős – közgazdasági és jogi – , és ezt a kettős nyelvet utasítják el, ez elől fogják be a fülüket. Így aztán nem a koherens szabályokba foglalt, „megrendítő erejű csapásokat” fogadják rekedt üvöltéssel, hanem a szabálytól való eltérést, az önkényt, a visszaélést, a jogsértést, az egyenlő bánásmód főszabályának megszegését – anélkül, hogy szemügyre vennék, hogyan is bánik velük, habár egyenlően és méltányosan, a morálisan meg se vizsgált, közönyösen tisztelt törvény maga.

A „rossz közérzet”, bár nem elvont, általánosabb (azaz kevésbé specifikus), mint akár a jogdogmatikába foglalt fogalmi általános: a külön-külön megismert személyek kedélyéről, észjárásáról, lelkiállapotáról mond valamit összefoglalólag, ami – megismerhetetlensége miatt – nem lehet igaz, tehát vereséget szenved a rendszertől. Újra és újra.

A kiábrándulás jelensége mindezeknél sokkal régebbi. A filozófia a hellénisztikus és a római korban (sztoikusok, szkeptikusok, epikureusok, cinikusok) hamisnak tekinti a polisz összes előföltevéseit, és többnyire megvetően (és halálfélelemmel) hallgat a birodalmi ideológiákról. Olyan vezető politikusok, mint Cicero és Marcus Aurelius, a közélet és a közügyek irrelevanciájára céloznak – dekadens tünet, amelyet manapság is folyton megtapasztalhatunk – , s az állami tekintélyt csak kívülről erősíti meg a keresztyén üzenetet a talpáról a fejére állító Ágoston az eredeti bűn középpontba helyezésével, amely szükségessé teszi az elkerülhetetlenül tévelygő szubjektum (azaz alattvaló) kívülről-fölülről való irányítását az egyházi és az állami fölsőbbség révén.

Ágoston radikális autoritarizmusának eredete a szkeptikus, majdnem nihilista kiábrándultság (Róma bukásásnak interiorizálása, illetve a keresztyénség első, páli transzformációjának – a szeretet helyett a föltámadás a döntő – a további radikalizálása, kiélezése). Látható, hogy a politikai-filozófiai kiábrándulás szerkezeti alapformája az emberek racionális képességeinek a kétségbe vonása, következménye később: a szó eredeti, tizennyolcadik századi értelmében vett nyilvánosság iránti fokozódó bizalmatlanság.

Ez az alapszerkezet a polgári korszakban – vö.: Az érzelmek iskolája, Effi Briest, Anna Karenina, Egy hölgy arcképe, A varázshegy, A Thibault család, Sziget a Szajnán (Aurélien), Pénzhamisítók, Berlin, Alexanderplatz, Rettenetes gyermekek, Fekete kolostor, Esti Kornél, Egy polgár vallomásai, Mrs. Dalloway, Út Indiába, Golgota, Ifjúkori önarckép, A fehér gárda, A tulajdonságok nélküli ember, A befejezetlen mondat, Az undor (La Nausée) és í. t. – magába foglalja az életformákat és az érzelmeket. A tizenkilencedik és a huszadik században európaiak és észak-amerikaiak egyre inkább úgy érezték, hogy az egyéni szabadság, a gazdasági kényszer és a keresztyén erkölcs háromságára fölépült szellemi és érzelmi kultúra s a rá épülő intézményháló az ellentmondások súlya alatt beszakad.

A tisztán személyes intuícióra épülő romantikus szerelem nem volt összeegyeztethető a magántulajdonra, öröklésre, érvényesülésre, nevelésre, háztartásra, gondoskodásra stb. alapított házassággal és családdal; a társadalmi beilleszkedés, hazafiság, lojalitás, törvénytisztelet nehezen volt fönntartható az igazságtalanságok (gazdasági, politikai, kulturális, nemzetiségi, nemi egyenlőtlenségek, a gyarmatosítás és a háborúk borzalmai) láttán (vö. Lord Jim, Nostromo, A sötétség mélyén); a keresztyén vallás tekintélyét megingatta a természettudomány, a történeti bibliakritika és a kritikai filozófia (vö. Middlemarch – amelyet Feuerbach angol fordítója írt!…) Kanttól Marxig és Nietzschéig.

A polgári kor ambivalenciája – a keresztyén, hazafias-katonás, tulajdon- és jogtisztelő, tisztelettudó, monogám-heteroszexuális, családszerető, műveltségbálványozó attitűd fönntartása az ettől gyökeresen különböző erkölcsi valóság mellett, vagyis a hivatalos eszmények sekélyes konvencionalitásának fölismerése együtt az irántuk érzett vággyal és ironikus szeretettel – fájdalmasabb volt, mint a puszta képmutatás, mert megmaradt az óhaj a kapitalizmus mellé rendelt harmonikus érzelmi kultúrára, miközben ez a kultúra, sőt: a keresztyén-polgári kultúra utáni gyötrődő nosztalgia, a látszat fönntartása is egyre hamisabbnak tetszett (vö. Bál után, Ivan Iljics halála, Halál Velencében), az „igazság”, amelyre „fény derült”, nem volt más, mint az eszmény tarthatatlansága, hanyatlása, szétzüllése.

A polgári kor nagyjai kivétel nélkül eltemették a polgári társadalmat, a heroikus megmentési kísérletek legföljebb azt mutathatták meg, hogy az alternatívák rémületesek (vö. Nyugati szemmel, A titkos ügynök, Ördögök, Az ember, aki csütörtök volt).

Az egyik legnagyobb ábrándról – az ún. szerelmi házasságról, azaz a tisztán, redukálhatatlanul személyesnek és az intézményesnek a szintéziséről – a polgárság talán még mindig nem mondott le, pedig ennek minden tépett rongyát fölpörzsölte már a feminista és a szociológiai bírálat. André Gorz utolsó írása – gyönyörű és érzéki szerelmes levele a 82 éves feleségéhez, akinek a halála után aztán öngyilkos lett (Lettre à D. Histoire d’un amour) – persze nem polgár írása, hanem hontalan forradalmáré, de a lelkesedés, amelyet kiváltott, mégis azt bizonyítja, hogy a polgári ambivalencia még nem teljesen halott.

És itt most nem pusztán arról a kiábrándulásról van szó, amelyet az egyik döntő modern toposzban „az ifjúság végének” neveznek: amikor az érettség pillanatában ráébred a hős, hogy hattyúnak nézte a libát, hogy bátor és bölcs édesapja pózoló, bárgyú fecsegő, hogy a hazája bitorlók martaléka, hogy bölcselete képzelgés, hogy szerelme merő ábránd, hogy barátai hűtlenek, tudományos eszményképei hataloméhes, képmutató, elméleteiket fogalomvattával kitömködő, ötletes csalók; hogy lelkesedését, áldozatát, hitét, álmait kihasználták; hogy fölnőttünk, ami azt jelenti, hogy csak a pillanat maradt, mert minden, ami halhatatlannak tetszett, fikció.

Ma már az érettségnek ez a tizenkilencedik századi, közhelyes képe is naivságnak számít. Hiszen ma már minden tinédzser tudni véli, hogy nincsenek hattyúk. Mindenki kurva, én is – mondják a gyerekek. De ez is egyre naivabbnak és ábrándosabban hangzik – és így tovább a rossz végtelenig.

A kiábrándultság remekműve persze Rousseau-é. Amikor azt mondja Voltaire-nek írott levelében, hogy az irodalom (lettres: Franciaországban ez filozófiát is jelent: képzeljük el a francia irodalmat Montaigne, Descartes, Pascal, Bergson, Foucault, Serres, Deleuze nélkül… vagy akár a németet Nietzsche és Freud, Heidegger és Adorno nélkül…) és a művészet minden országban bűnből születik és szaporítja a bűnt, ugyanakkor őneki az egyetlen megmaradt öröme, amelynek mindent köszönhet, akkor evvel tömören foglalja össze azt, amiről – ezer más, olykor fontosabb gondolat mellett – nevezetes: ő kiábrándult az egész civilizációból, mindenből, amit az emberiség megteremtett a természettel szemben: a tulajdont, a technikát, a tudományt, az államot, a vallást.

Én most nem írok arról, hogy miképpen akarta Rousseau újrakezdeni az egészet. Mindenesetre fölvetette a kínzó kérdést: lehetséges, hogy az egész emberi vállalkozás tévút. Lehetséges, hogy valamennyi elképzelhető erénytáblázat látszat vagy képtelenség. Lehet, hogy az igazságtalanság, a megaláztatás, a szenvedés magának az emberi vállalkozásnak a természetéből fakad. Lehet, hogy még Jézus se más, csak gyermeki kiáltás a sivatagi éjszakában. Lehet, hogy az az erkölcsi eszmény, amely lehetővé teszi, hogy csalódjunk és elkeseredjünk, maga is hamis.

Bizonyosnak látszik, hogy a materiális haladás csak megnövelte a bűnöket, gyötrelmesebbé és ellenállhatatlanabbá tette a kísértést, ügyesebben leplezte el az emberi állapot valóságos mivoltát, hatalmasabb eszközöket adott a kegyetlenség és gonoszság kezébe.

Mindezért az értelmiségiek, les philosophes, kigúnyolták, kinevették, kicsúfolták Rousseau-t, megpróbálták elhallgattatni, kompromittálni, közönsége előtt lehetetlenné tenni. Gyermekessége és vétkes ártatlansága ellene szólt. Képmutatónak nevezték – némi joggal, hiszen élnie kellett, és nem lehetett hű az eszméihez, ha élni akart.

Lángelme volt persze és a leghatalmasabb modern író, a legtöbb fontos modern érzékenység kútfeje, de mindig gyanús, mindig veszedelmes. Még azt se mondta, hogy boldogok, akik sírnak, csak sírt. „Férfiatlan”, mértéket nem ismerő szenvedő és panaszkodó, aki többre tartotta a vadembereket és a parasztokat, mint a művelt arisztokratákat, a nagyvilági bölcselőket, a sikeres tudósokat és a megfontolt hadvezéreket. Úgy vélte, a színház megrontja az erkölcsöt (közben körmölte a szólamokat az operájához). Nem volt igazán vallásos, de lenézte a hitetleneket.

Mindezt mindenki tudja, de azért kérdezzük csak meg még egyszer: miért? Hogyan lehetett egyszerre őse a romantikus nacionalizmusnak és a libertárius szocializmusnak (mondjuk Proudhonnak és Landauernek)?

Ha ugyanis – kérdezi Rousseau – az emberi autonómia alakulása a haladástól, tehát a tudománytól, tehát valakik specializált tevékenységének eredményétől függ, hogyan tudhatják szabadon alakítani az akaratukat a közösség tagjai, akik per definitionem laikusok?

A haladás garanciája mesterséges, csinált – tehát fönntartja a hozzáértők privilégiumait – , de ebbe a várt előnyök miatt a laikusok nem avatkoznak bele. S ha a haladás a csereviszonyok közepette a kereskedelmi többletek spontán alakulásának függvénye, akkor a tulajdonhoz kapcsolódó haszon mértékében alakul – ellenőrizhetetlenül – a polgári társadalom szociális preferenciáinak rendszere. Más szóval mind a mesterkélt, tudatos alkotás, mind a spontaneitás oldalán a hasznot hozó tulajdon nélküli, laikus citoyen céljai tekintetében ki van szolgáltatva, nem autonóm.

Szabadság vagy haladás. Rousseau az elidegenedés első jelentős teoretikusa.

A polgári civilizációban a közösség erkölcsi céljainak és az egyéni vágyaknak a teljesülése csak kerülő úton lehetséges, a bőség létrehozásával profittermelés révén és az excesszusokat korlátozó állami-intézményi tekintély révén. A haladáshoz fényűzésre, bűnre, pazarlásra, anyagiasságra, uralomra, szükségképpen elzárt, korlátozott tudásra van szükség. El lehet így érni a célhoz? Aligha – gondolta Rousseau. El lehet jutni (nem vissza!) a természeteshez, azaz saját magunkhoz? Van valami az animális fölött, ami nem mesterséges? Túllátunk-e a kultúrán? Mindebben Rousseau nem derűlátó.

Azt tapasztalja ugyanis, hogy a civilizáció fejlődése nem tette jobbá az erkölcsöt, és nem teszi boldoggá az embereket. Lehet, hogy korlátozni kellene a tudás fejlődését, s ezért a nyilvánosságot, a műveltséget, a művészi és politikai szabadságot? Mi a teendő zseniális művekkel és nagyszerű gondolatokkal, amelyek ártalmasak?

És föl kell tenni a hétköznapi, lényegi kérdéseket. Hogyan neveljük a gyerekünket? Mi a teendő a szadizmussal, sikerkultusszal, a vesztesek iránti megvetéssel, a promiszkuitással, a gondolattalan szórakozással, a kommerciális szennykultúrával, giccsel, videójátékokkal, anyagiassággal, testiességgel, hivalkodó önzéssel, nyelvromlással, elbutulással? Látjuk, hogy mit tanácsol a lányainknak a Cosmo Girl és a Seventeen?

Mi lesz az „otthon” értelme, ha az emberiség áttér a változó szereplős csoportházasságra? Ha a migráció kiterebélyesedik? Mennyi konformizmus megengedhető a munkahelyen? Brutálisabban fogalmazva: mennyi mindent kell lenyelni pénzért? Mennyi foglalkozás körében elkövetett hivatalos és törvényes disznóságot szabad megengednünk magunknak elöljáróink utasítására? Egyáltalán: milyen foglalkozás és munkakör egyeztethető össze az emberi méltósággal?

Mennyire szabad beleelegyedni olyan politikába – mondjuk: a részleges és időleges javítás szándékával – , amelynek a morális előföltevéseit el- és megvetjük? Mennyire szabad csodálni erkölcsileg elvetendő remekműveket, és mennyire szabad beleártakozni olyan szellemi, kulturális praxisokba és rutinokba, amelyek súlyosan problematikusak, de érdekesek és stimulálók? Mennyire indokolt a hagyomány és a tekintély radikális kritikája, ha a kritikai praxis fundamentumát jelentő filozófia nem általánosítható és nem változtatható életszabállyá?

Ha társadalmi okokból lehetetlen az előítélet, elfogultság, babona, alacsony homlokú tömegszenvedély helyébe más fogózókat illeszteni, nem veszélyes-e a bírálatuk? Képmutatás-e a kíméletes udvariasság? Az erősebb gesztusa-e a lovagiasság? A szelídség nem a jó gazda, a jó úr hatalmának burkolt kifejezése-e? A társas élet magasabbrendű-e vagy a magány?

A kései, immár dekadens liberalizmus válasza (korábban nagyon is volt, az angolszász országokban ma is van „szubsztantív”, tartalmi [jelesül tevékeny, közösségi, „filantróp”, segítőkész, együttérző] felelete) a kontinentális Európában: tégy, ahogy akarsz, csak érezd jól magad (a valódi preferenciák – élvező és szkeptikus attitűdök – rejtettek vagy öntudatlanok). Ebben a légkörben – amellyel itt a környéken legföljebb a szélsőjobboldal áll szemben LÁTSZÓLAG (hiszen a hagyományok közötti tetszőleges és eklektikus válogatás a liberalizmus majmává teszi a fasizmust, ahogyan álságos „elitellenessége” a bolsevizmus majmává, s a náci utánzó meghamisítja, bepiszkolja mindkettőt) – nem lehet (vagy nem lehet jól) megbeszélni materiális (tartalmi) erkölcsi kérdéseket. Pedig a lista szinte végtelen, a dossziék lezáratlanok.

Tolsztoj – annak a mintegy fél tucat írónak az egyike, akit komolyan lehet (kell) venni mint tanítómestert – azt gondolta, a fizikai munka nemesebb, mint az intellektuális. Azt gondolta, ártatlanokat gyilkoló államoknak (azaz bármelyik államnak) engedelmeskedni: bűn. Azt gondolta: meg kell állítani a nőket és gyerekeket boldogtalanná nyomorító családapákat. Faképnél kell hagyni azoknak a vallásoknak, egyházaknak a papjait, akik megáldják az ágyúkat, és zsarnokokat koronáznak meg. Úgy vélte, hogy nem elég, ha annak, aki kártékony, keményszívűségre, kegyetlenségre, kíméletlenségre buzdító gondolatokat hirdet és terjeszt, csak odasúgjuk, hogy mi nem értünk vele egészen egyet.

És ma mi megmondjuk-e vajon a gyerekünknek, hogy adófizetéssel és „jogkövető magatartással” olyan államnak engedelmeskedünk (a következményektől való félelemből), amelyet inkább verébrajként szét kellene zavarni, hiszen olyan viszonyokat tart fönn erőszakkal, aminőket becsületes ember nem helyeselhet, hogy az iskolában és az egyetemen tudatlanok „tanítanak” tudatlanokat mindenféle konvencionális és konformista hazugságra, hogy a templomokban az evangélium ellenkezőjét prédikálják, hogy az új gyermekirodalom háromnegyede nem más, mint megélhetési bűnözés, hogy az újság, a rádió füllent, hogy az interneten föllelhető „információk” többsége fikció vagy félreértés, hogy ünnepelt szerzők minimális nyelvtani ismeretek (és készségek) nélkül lettek híresek, hogy a szülői szeretet és a gyermeki tisztelet épp annyira üdvös, mint amennyire hiányzik, hogy a legtöbb társadalmi előny (irigyelt pozíció, vagyon, hírnév) igazolhatatlan, véletlenszerű vagy erkölcstelen, hogy a hatalom többnyire egyszerű fegyveres erőszakon vagy a beletörődésből és a reménytelenségből fakadó közönyön nyugszik, hogy az állatokat kínozzák, az ételt hamisítják, a betegeket elhanyagolják, ártatlan pszichiátriai ápoltakat és menekülteket elzárva tartanak, hogy nőknek még mindig magasabb beosztású férfiakkal kell flörtölniük, ha vinni akarják valamire (s hogy az alapvető mintaadó, a munkahely, egyszerre hárem, dologház és zsiványtanya), hogy a jobb külsejű, jobban öltözött, magasabb kasztjelzéseket leadó gyerekek jobb jegyet kapnak, mint a hasonló teljesítményű, de kövér, szakadt és proli külsejű vagy sötétebb bőrű, idegenes kiejtésű társaik, hogy az autósok szavazataira sandító kormányok fölégetik a földet, megmérgezik a vizet, belélegezhetetlenné teszik a levegőt, a tengerbe fojtják a part menti népeket, elpusztítják a növény- és állatfajok tízezreit?

Hogy sok feleség nem szereti a férjét, sok szülő nem szereti a gyermekét, hogy sokan képesek rá, hogy úgy érezzenek, úgy gondolkodjanak, úgy cselekedjenek, mintha polgár- és embertársaik konkurens érdekei nem számítanának? Hogy szavazatok százezreit lehet megszerezni avval, hogy népcsoportok elpusztítására, tönkretételére, kisemmizésére uszítanak, hogy gyalázzák az önhibájukon kívül – vagy akár a saját hibájukból; végül is egyremegy – bajba került, balszerencsés embertársakat, hogy az örökölt társadalmi és kulturális hátrányokat fölróják a boldogtalanoknak, hogy képesek gyűlöletet hirdetni az öregek, a betegek, a rokkantak, a hajléktalanok ellen?

Bevalljuk, hogy a világ vezető „liberális demokráciájának”, ráadásul az egész „szabad világnak” a vezetője, ez a rokonszenves, szelíd, karcsú, okos, fekete fiatalember [azaz Barack Obama] az elébe terjesztett listáról kiválasztja egy-egy, neki nem tetsző külföldi állampolgár nevét, s elrendeli – nem titokban – a meggyilkolását? Bevalljuk nekik, hogy ezt a társadalmi rendet még avval is túlságosan megtiszteljük, ha el akarjuk törölni?

A kiábrándulás – amelynek a köntörfalazás nélküli bevallása Jean-Jacques Rousseau máig meg nem bocsátott, kárhozatos vétke – azt sugallja nekünk a filozófusokról, egyházfejedelmekről és népszónokokról, hogy alighanem vak vezet világtalant, hogy égető gondunkra se válasz, se vigasz. Azt mondják azokra, akik fölteszik az egyetlen érdemleges kérdést – hogyan éljünk? – , hogy naivak. De hát evvel nem kell törődni, ez csak szó, flatus vocis.

Hogyan fejezzem be ezt az írást?

Nem tudom.