A magyar média világából került Miavecz Nóra Londonba, majd Dél-Afrikába, ahol önkéntesként ismerkedett meg mélyebben a prostitúció valóságával. Másoddiplomáját Londonban „Nők és gyermekek elleni abúzus” tanulmányozásából szerezte, ahol különböző, főként prostitúcióra és szexuális kizsákmányolás célú emberkereskedelemre specializálódott civil szervezeteknél dolgozott. Sokat beszélgettünk a prostitúciót és pornót használó férfiakról, arról, hogy mi az összefüggés a két iparág között, valamint hogy mindez hogyan hat a gyerekekre.

Juhász Borbála: Hogyan kerültél az újságírás világából Dél-Afrikába?

Miavecz Nóra: Itthon újságíróként korábban már foglalkoztam a prostitúció, a pornó, illetve általában a nők elleni erőszak témájával. Néhány éve voltam Londonban, amikor egy BBC-s dokumentumfilm láttán elhatároztam, hogy elmegyek önkénteskedni Dél-Afrikába. Akkor zajlott ott a futball világbajnokság, és a film az angol focistafeleségeket mutatta be, akik jellemzően jótékonykodtak, míg férjeik a bőrt rúgták. Többek között egy olyan civil szervezetet is bemutattak, ami Johannesburg hírhedt Hilbrow negyedében is működött, ahol a prostitúció nagyon erősen jelen van.

Annyira megtetszett a szervezet munkája, hogy azonnal írtam is nekik, és néhány hónapra rá már kezdhettem is. Később aztán Fokvárosba mentem át egy másik civil szervezethez, ami kifejezetten abolicionista szemléletű volt. Komolyan lobbiztak az ún. „északi, vagy skandináv modell” elfogadtatásáért, ami a prostitúciót a nők elleni erőszak egyik formájának, és mint ilyet, a nemek közötti egyenlőség egyik akadályának tekinti. Ily’ módon a prostitúció fel- és kihasználóit szankcionálja, míg a prostituálódott nőket nem; illetve akinek erre igénye van, azt kiléptető programokkal segíti, az iskolákban pedig szexuális nevelés zajlik, prevenciós jelleggel.

Melissa Farley amerikai pszichológusnak akkor jelent meg a szexvásárló férfiakról szóló kutatása, ami akkor teljesen új kutatási területnek számított. Annyira inspirálóan hatott rám, hogy ezen felbuzdulva én is elkezdtem interjúzni prostitúciót használó férfiakkal ott Fokvárosban és környékén, ugyanazokra a kérdéskörökre fókuszálva, mint Farley. Ez kutatásnak a szó klasszikus értelmében nem nevezhető, de érdekfeszítő volt és hasznos tanulságokkal szolgált.

JB: Na és miket tudtál meg ezekből az interjúkból?

MN: A férfiak többsége valamilyen párkapcsolatban élt. Egy férfi kivételével egyikük sem volt tisztában azzal, hogy Dél-Afrikában a prostitúció egyébként teljes egészében törvényellenes – vagyis a törvény elvileg nem csak a prostituáltakat, hanem a klienseket is bünteti. Nem csoda, hogy nem tudták, hiszen 2018-ig bezárólag mindössze 11 férfit tartóztattak le emiatt, míg prostituálódott nőkből több ezret.

Kivétel nélkül mindegyik interjúalany a biológiai szükségleteire hivatkozott a prostituált nők „használata” kapcsán, mintha legalábbis oxigénhiányról beszélne. Többségüket nem érdekelte – akkor sem, ha tisztában volt vele –, hogy akinek fizetett, kényszer hatása alatt állt, kiskorú volt, vagy „szimplán” csak nagyon nem akarta. Vagyis a többségüket csak az érdekelte, hogy megkapják, amiért fizetnek, és úgy beszéltek az egészről, mintha ez valamiféle alapvető joguk lenne. Gyakorlatilag ugyanazokat a válaszokat kaptam, amit Farley, illetve amiket más kutatásokban is olvastam.

Hamar világossá vált számomra, hogy a prostitúció nem csupán a szexről szól. Ma már a Tinder világában ezek a férfiak villámgyorsan találnának olyan nőket, akik hozzájuk hasonlóan csak szexre vágynak.

A prostitúcióban pont a hatalmi egyenlőtlenségből fakadó kiszolgáltatottság az izgató számukra, azaz hogy az és úgy történik, amit és ahogyan ők akarnak, anélkül, hogy a másik igényeit figyelembe kéne venniük.

A prostitúció normalizálódásának egyik következménye, hogy a férfiak egyre fiatalabban válnak felhasználóvá. Egy bordélyházban, ahol újságíróként jártam annó, egy apa a fiát ajéndékozta meg egy prostituálódott nővel 18. születésnapja alkalmából. Ez csak egy példa, de a férfiasságba való beavatásnak ilyesfajta módja egyébként megszokott jelenség – nem feltétlenül pont az apa, hanem más férfi rokon, vagy a haverok által.

Annak, hogy férfiak egyre korábban és a legnagyobb természetességgel vásárolnak női testeket, a pornó térnyerésének is egyértelműen szerepe van. A Pornhubot például tavaly naponta átlagosan 115 millióan látogatták. Ez annyi, mint Kanada, Ausztrália, Lengyelország és Hollandia populációja együtt. Ezt ők írják az oldalukon egyébként.

Az okoseszközök és közösségi média platformok korai használatának, illetve az internet-hozzáférés általánossá válásának „köszönhetően” a gyerekek egyre korábban találkoznak először pornográf tartalmakkal. Mikor elkezdtem a pornóval, mint témával foglalkozni, 13 év volt az átlag életkor, 2016-ra már csak 11, mostanra pedig 10, illetve annál fiatalabb.

A pornóban általában sok az erőszak – egy 304 pornójelenetet elemző kutatás például 88%-ában valamilyen fizikai erőszakot talált.

Ezek ugye úgy vannak feltüntetve, mintha a nő mindezt roppantul élvezné, ez pedig egy valódi szexuális tapasztalattal nem rendelkező fiú számára azt üzeni, hogy ez a normális, a lányok így szeretik.

Azt látni, hogy az utóbbi 10 évben egyre aggasztóbb méreteket ölt a gyerekek által gyerekek elleni problémás szexuális magatartás. Ez egy tág fogalom, ami magában foglal olyan viselkedést is, ami nem feltétlenül bántalmazó, de mégis káros, és az életkornak nem megfelelő, vagy nem egészséges magatartás.

A kansas-i Children’s Mercy Kórház RedCap adatbázisa szerint például 2017-ben az összes (444) szexuális bántalmazás-eset elkövetőjének majdnem fele (43.9%) kiskorú volt, többségében 11-15 éves fiúk. 2015-16-ban és 2018-ban is ez a korcsoport volt a legkiugróbb a kiskorú elkövetők között. 2018-ban a 408 szexuális bántalmazás-eset áldozatának 86%-a nőnemű volt, ebből több, mint felük csecsemő és kisgyerek, negyedük tinédzser. A beszámolókból vált egyértelművé a látleletet vevő nővérek számára, hogy a pornó szerepet játszott az esetekben.

Angliában és Wales-ben meg 30 rendőrörs adatai alapján 4 év alatt (2013-2017) több, mint duplájára emelkedett az olyan – ott jogilag – szexuális bűncselekménynek számító esetek száma, amiknek az állítólagos elkövetője 10 éves vagy annál fiatalabb gyerek volt.

Az Ausztrál Statisztikai Hivatal szerint pedig négy év alatt mintegy négyszeresére nőtt az iskoláskorú gyerekek által elkövetett szexuális bűncselekmények száma. Más ausztrál kutatások azt találták, hogy a problémás szexuális magatartással kezelt gyerekek túlnyomó többsége rendszeres pornófogyasztó volt, és gyakori jelenség volt esetükben a testvérek által testvérek elleni problémás szexuális magatartás is.

Azért említem ezt a három példát, mert jól láthatóan ez egy globális trend. Közös nevező az ilyen esetekben, hogy a többsége óvodákban, iskolákban, játszótereken, illetve testvérek között történik. Ebből is látszik, hogy a gyerekek leginkább nincsenek tudatában annak, hogy amit csinálnak, az nem oké. Persze lehet azt mondani, hogy minek moralizálni, de a büntethetőség alsó korhatára Angliában és Ausztráliában 10 év, tehát elég korán tönkretehet életeket. És akkor az áldozatokra tett hatásáról még nem is beszéltünk.

Ezek a kisfiúk persze valójában nem „elkövetők”, csak azt utánozzák, amit a képernyőn látnak, segítség nélkül pedig hamar függővé válhatnak, és folytathatják a mintát kamaszként, majd felnőtt férfiként is – csak egyre durvábban, mert már csak ez stimulálja őket. És persze a kor előrehaladtával mindezt egyre tudatosabban teszik.

Egy prostitúciót használó, illetve azt nem használó férfiakat összehasonlító tanulmány szerint előbbiek között jelentősen nagyobb volt azok száma, akik a szexet pornóból tanulták, és előszeretettel imitálták a látottakat mind a partnerükön, mind a prostituáltakon. Azoknál az angol szervezeteknél is, ahol később dolgoztam, gyakran mondták a klienseim, hogy a férfiak rendszerint a pornóban látott erőszakos jeleneteket akarták „eljátszatni” velük.

További szexet vásárló, illetve nem vásárló férfiakat összehasonlító kutatásokból az is tudható, hogy a prostituáltakat „használó” férfiak közül jelentősen több, aki szexuálisan agresszív, követett már el nemi erőszakot (mind a partnerén, mind prostituáltakon), és bevallottan követne még el a jövőben is, ha tudná, hogy megússza.

Már csak ezért sem lehet a pornót, a prostitúciót, a párkapcsolati, illetve a szexuális erőszakot egymástól különválasztani.

A „pornókultúra” tehát sok esetben bántalmazó férfiakat termelhet ki. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy aki pornót néz, az bántalmazó lesz, vagy ha valaki az lesz, kizárólag a pornó miatt válik azzá. Mindenesetre nagyon sok múlik azon, hogy mikor avatkozunk be. Azzal ártunk a legtöbbet, ha azt mondjuk: „á, az én gyerekem nem néz pornót”. Nem ők keresik a pornót, a pornó találja meg őket. Ne felejtsük el, hogy nem csak a testük, de az agyuk is fejlődésben van még ekkor. Nem értik, amit látnak, de hat rájuk. És amit tesz velük, amellett nem lehet elmenni.

Muszáj beszélni róla – nyilván a koruknak megfelelő módon. Nem elég az okostelefont és a tabletet elvenni, vagy szűrőt rakni rá, mert az óvodában, iskolában másén még láthatja, ahogy ez esettanulmányokból és beszámolókból kiderül.

Azért is tetszik az „északi modell”, mert az iskolákban végzett prevenciós munkának része a szexuális nevelés is (ami nem egyenlő a felvilágosítással), így például a gyerekek korán megtanulják, hogy a pornó erőszak, és képet kapnak arról, hogy valójában milyen a szeretetteljes, tiszteleten, egyenlőségen és biztonságon alapuló kapcsolat. A barátnőm, aki Svédországban szexedukációval foglalkozik, mesélte, hogy le kellett vinniük a korhatárt tíz évre, mert már ezek a korú gyerekek is a pornóban látott jelenetekről kérdezték őket(mint fojtogatás és anál), meg szextingeltek is. Az iskolai szexedukáció Svédországban az „északi modell” részeként egy államilag finanszírozott program egyébként.

Itthon, úgy tudom, a Patent Egyesület csinál hasonlót, a Kapcsolódj be! programjuk keretében. Meg van két másik, szintén nagyon jó és időszerű kezdeményezés, mindkettő a Hintalovon Alapítványnál. A Yelon, ami egy online szexedukációs program, illetve a Nemecsek Program, ami meg kifejezetten iskolában történő bántalmazásra fókuszál, kortárs-kortárs és tanár-diák közöttire egyaránt. A Pressley Ridge Magyarország Alapítvány pedig a külföldön sikeresen alkalmazott trauma-tudatos szemléletet népszerűsíti több projektjük keretében is, úgymint intézményi fejlesztés, gyerekcsoportokkal való közvetlen munka, valamint képzés és tanácsadás.

JB: Beszéljünk kicsit a másik oldalról, a prostituáltakról is. Róluk milyen képed alakult ki?

MN: Amíg el nem mentem Dél-Afrikába, azt gondoltam, hogy a prostitúció csak akkor probléma, ha valakit kényszerítenek, egyébként meg mindenki azt csinál a testével, amit akar. Újságíróként korábban interjúztam is prostituáltakkal, és ha valaki azt mondta, ő ezt az életutat választotta és neki így jó, elhittem. De ma már tudom, hogy a prostituált nők az önkéntességet leginkább csak túlélési stratégiaként mantrázták maguknak.

Nagyon sokféle nemzetiségű, a prostitúció különböző színterein megforduló nővel dolgoztam Angliában és Dél-Afrikában, és míg minden életút más, a prostitúció előtt és alatt megtapasztalt élményeikben nagyon sok volt a közös, nem elhanyagolható vonás, amik összhangban vannak nemzetközi kutatásokkal is.

Azon túl, hogy sok nőnek az oktatásra és munkaszerzésre limitált, vagy nem létező esélyei vannak, nagyon sokan közülük gyerekként szexuális abúzus áldozatai is voltak, aminek az elkövetője tipikusan olyan férfi volt, aki közel állt hozzájuk. Ez gyerekkorban többek között azt üzente számukra, hogy a szeretet bánt és kondicionális, vagyis feltételekhez kötött, így ők maguk csak akkor szerethetőek és kapnak törődést, ha szexuálisan (is) mindig és azonnal elérhetővé teszik magukat. Ezért a szexuálisan bántalmazott gyerekeknek, ha csak nem kapnak segítséget, ez lesz a minta, a normális. Ezért is van az, hogy később nagy eséllyel kerülnek újra és újra bántalmazó kapcsolatba, legyen az a stricijük vagy a pasijuk – sokszor a kettő ugyanaz, csak ezt éppen ezért nem látják.

Általában kamaszként kerülnek a prostitúcióba. Szerintem már csak emiatt sem beszélhetünk valós választásról.

Ekkorra már annyira hozzászoknak az erőszakhoz, a testüktől olyan mértékben elidegenednek, hogy érthető, ha ezt direkt kényszer nélkül is olyan dolgok megszerzésére használják, ami éppen kell nekik: cigi, pénz, kaja, szállás. Azt tapasztalom, hogy sajnos sokszor még szakmabeliek, pedagógusok és gyermekvédelemben dolgozók is elítélően beszélnek az ilyen kamaszlányokról, miközben a felelősség nem rajtuk, hanem azokon a férfiakon van, akik visszaélnek ezzel. Egyedül nekik van valós választásuk.

Mire – vagyis inkább, ha – elérik a felnőtt kort, a jog és ők maguk is szabad választásról beszélnek. A jog azért, mert álszent: míg kiskorúként a lányra áldozatként tekint, a felnőtt kor hivatalos átlépése után már a testével szabadon rendelkező nőként. Így nem kell foglalkozni a témával, segíteni neki, pénzt költeni rá. A nőknél pedig beindul a mantrázás, mert így elviselhetőbb az elviselhetetlen.

A szakirodalomban létezik a traumás újrajátszás, mint a megküzdési stratégiák egyik formája. A munkám során többször találkoztam ezzel olyan prostituálódott nőknél, akiket még a prostitúcióba kerülésüket megelőzően megerőszakoltak, tipikusan gyerekként. Ilyenkor az áldozat úgy próbálja, nem tudatosan, feldolgozni a traumát, hogy a testét, amit korábban az engedélye nélkül elvettek tőle, ezúttal csak az általa megszabott feltételekkel adja oda. Tehát a korábbi hatalomvesztettséget egy látszólagos kontrollba fordítja át. Az önrendelkezés ilyesfajta élményszerű megélése egy egyenlőségen, szereteten és biztonságon alapuló kapcsolatban valóban terápiás lehet, de a prostitúcióban nem beszélhetünk erről.

A fizikai és szexuális erőszak, a nemi erőszak, a megalázó bánásmód, a folyamatos kontroll, megfélemlítés és a fenyegetettség tapasztalataim és kutatások szerint is szerves velejárója a prostitúciónak. De ugyanez elmondható a párkapcsolati (családon belüli) erőszakról is.

Ezek alapján nem láttam különbséget az afrikai szegénynegyedben élő, utcai prostitúcióban lévő nő és a londoni luxushotelekben dolgozó escort között.

A prostituálódott nők ellen elkövetett gyilkosságok aránya is irdatlan magas, amiknek túlnyomó többségében férfi kliensek az elkövetői. Elég beszédes statisztika, hogy Svédországban, ahol büntetik a klienseket, 18 év alatt, a törvény 1999-es bevezetésétől egészen 2017-ig bezáróan hivatalosan egy prostituált-gyilkosság sem volt, míg mondjuk Olaszországban, ahol a prostitúció legális, 7 év alatt 72.

JB: Mesélj a londoni szervezeteknél töltött éveidről!

MN: Már az is fantasztikus, hogy ott egyáltalán vannak olyan civil szervezetek, amik kifejezetten a prostitúcióra fókuszálnak, abolicionista szemlélettel. Dolgoztam más szemléletű szervezeteknél is, de ezeknél lehetett a leghatékonyabban segítséget nyújtani. Többek között azért, mert egyszerre fókuszálnak ártalomcsökkentésre és segítik proaktívan a prostitúcióból való kilépést, valamint nagy hangsúlyt fektetnek a holisztikus és trauma-tudatos szemléletre is.

Dolgoztam esetmunkásként, terepmunkásként, védett házakban, illetve ISVA-ként (Independent Sexual Violence Adviser) is.

Az ISVA kifejezetten szexuális erőszak áldozatainak nyújt segítséget. A segítségnyújtásnak nem feltétele, hogy az áldozat feljelentést tegyen. Az ISVA valójában egy összekötő ember az áldozat és a segítő intézmények, hivatalok (pl. törvényszéki orvos, rendőr, nyomozó, ügyész és mentálhigiénés szakember) között, így leveszi a terhet az áldozatról, aki ezáltal teljes egészében a gyógyulásra és a rehabilitációra tud fókuszálni. De minden az ő bevonásával és hozzájárulásával történik, ez nagyon fontos.

A prostitúcióban elkövetett szexuális erőszakra nem tekintenek úgy, mint „foglalkozási ártalomra”. A „kuncsaftot” akkor is bíróság elé lehet vinni – amennyiben az áldozat úgy dönt, hogy feljelentést tesz –, ha az áldozata az a prostituált volt, akinek a klienseként elkövette az erőszakot.

Sőt, az angol törvények értelmében az is nemi erőszaknak számít, ha pl. a férfi a másik beleegyezése nélkül eltávolítja az óvszert aktus közben. Tavaly emiatt ítélték el Angliában egy prostituált kliensét, ami óriási áttörésnek számít.

Nálunk sajnos nem csak a köztudatban, de az igazságszolgáltatásban is erősen jelen van még mindig az a mítosz, hogy csak az számít nemi erőszaknak, ha az áldozat valamiféle ellenállást tanusít. Ez azért sem helytálló, mert a nők többsége – egy 298 nő részvételével készült kutatás szerint 74% – ilyen esetben lefagy, leblokkol, sőt akár teljesen elernyednek az izmai, és se mozogni, se megszólalni nem tud, ha akar sem.

Ez nem egy tudatos döntés a részükről, hanem az agy veszélyhelyzetre adott válaszreakciója a túlélés érdekében. Az áldozat tehát az agy vezérlésére védekezésre, akaratnyilvánításra képtelenné válik – ami egyébként Magyarországon is megfelel a szexuális erőszak definíciójának.

Ennek az állapotnak az eléréséhez nem kell se drog vagy alkohol általi befolyásoltság, se valamilyen mentális probléma megléte. Dehát a valóságban még akkor is sokszor megy az áldozathibáztatás – főleg, ha nőkről van szó –, ha alkoholt, neadjisten drogot fogyasztott, hát még ha nem is mutatja semmi jelét az ellenállásnak!

Mindig elmondtam a klienseimnek, hogy ez a válaszreakció általános, akikben így mérséklődött az önvád, és ez segített a feldolgozásban.

Az ISVA mellett létező fogalom Angliában még az IDVA (Independent Domestic Violence Adviser) is, a független párkapcsolati erőszak áldozat tanácsadó. Egyrészről nagyon jó, hogy léteznek ilyen pozíciók az áldozatok megsegítésére, ugyanakkor károsnak tartom ezeknek a – túlnyomó többségében férfiak által nők ellen elkövetett – erőszakformáknak a hermetikus, ilyesfajta mesterséges elkülönítését, mert az életben ezek szorosan összefüggnek és egymásból következnek.

JB: Milyen személyes sorsokkal találkoztál kint? Segítettél magyar nőn is?

MN: Munkám során Londonban nagyon sokféle nemzetiséggel találkoztam, ami érdekes tapasztalat volt számomra. Volt, aki utcai prostitúcióban működött, más bordélyházban, bérelt privát lakásban, vagy masszázs szalonban, de volt köztük escort is.

És magyarok is, igen, az évek előrehaladtával egyre többen. Megrázó élményem volt, hogy bár egyre több magyar nő került a látókörömbe, néhány kivételtől eltekintve mégsem tudtam hosszú távon hatékonyan segíteni nekik, ugyanis az állami szociális ellátórendszer segély alapú. Segélyekre EU-s bevándorlóként pedig csak akkor vagy hosszú távon jogosult, ha átmész az ún. „habitual residence” teszten, ami dióhéjban annyi, hogy bizonyítanod kell, hogy x ideje itt élsz, ez az ország a fő otthonod, tervezel is maradni, és jogod van segélyt kérelmezni – ez pedig a munka, családi és személyes helyzetedtől, illetve a kérvényezett segélytől függ.

Sok magyar nő bérelt privát lakásokból dolgozik többedmagával, strici nélkül. Egyedül dolgozni még legális, de ha ketten vagy többen dolgoznak ugyanarról a helyről, az bordélyháznak minősül, ami pedig illegális Angliában. Ezeknek a magyar nőknek így nincs nyomuk a rendszerben, emiatt pedig se segélyekre, se lakhatási támogatásra nem jogosultak.

Sokuk ún. gazdasági migránsként érkezik és közben válik szexuális kizsákmányolás célú emberkereskedelem áldozatává. Volt olyan kliensem, aki takarító munkára jelentkezett magyar állásközvetítő cégnél, mert nem beszélt angolul. Ezek a takarító munkák valóban létező állások voltak, de a minimálbér alatt fizettek. Ez egy frissen Angliába érkező magyarnak nem is feltétlenül tűnik fel, meg örül egyáltalán, hogy nyelvismeret nélkül munkához jut. Ez az állásközvetítő cég szállást is ajánlott, amit megelőlegeztek. Tehát eleve tartozással, hitellel kezdte a munkát, így volt kitalálva. Volt, akinek az Angliába való kijutás költségeit is fizették, ő így még többel tartozott a cégnek. A minimálbérből persze nem érte utol magát. Ezen a ponton mintegy laza természetességgel bedobták neki, hogy prostituálódni is lehet, ismernek egy bordélyházat…

Nem szabad elfelejteni, hogy jobbára olyan nőkről beszélünk, akik egyedülálló szülőként nevelik a gyerekeiket, akikre Magyarországon a nagyi vigyáz, anya meg küldi haza a pénzt. Oda is kell a pénz, tartozik is sokkal, ezért belemegy. Tehát látszólag önként vállalja el, de beszélhetünk-e valós választásról ebben a kontextusban? Ezt a kliensemet aztán embertelen körülmények között prostituálták, elvették a pénze nagy részét, bezárták, egyik helyről a másikra hurcolták. Ezen a ponton már szexuális kizsákmányolás célú emberkereskedelemről beszélünk, de bizonyítani nehéz, legfőképp azért, mert az áldozatok félnek feljelentést tenni.

Ezeket a nőket így Brexit után illegális bevándorlókként is azonosíthatják, vagyis deportálhatóak lesznek. Ez pedig azt eredményezi, hogy hazájukban helyi segítség nélkül ugyanabban, vagy rosszabb helyzetben találják magukat, mint amiből elindultak, nagy eséllyel újra áldozatokká válva ezzel.

Elmosódnak tehát a határok gazdasági migráns és illegális bevándorló, „önkéntes” prostituált és emberkereskedelem áldozata között.

JB: Az angol kormány e tekintetben hogyan áll a kérdéshez?

MN: Angliában egy ideje már hezitálnak az „északi modell” bevezetésén. Az angol parlamenten belül létrehoztak egy pártokon és parlamenti házakon átívelő csoportot, ami kifejezetten a prostitúciós törvények hatását hivatott vizsgálni.

A 2018-as jelentésükhöz civil szervezeteket és érintett áldozatokat is meginterjúvoltak, többek között engem is – itt mondtam el ennek a magyar kliensnek a történetét is.
A jelentés egyik fő megállapítása az volt, hogy a 212 folyamatban lévő, szexuális kizsákmányolás célú emberkereskedelemmel kapcsolatos nyomozási ügyben mind a potenciális áldozatok, mind a gyanúsítottak tekintetében magyar és kínai nemzetiségű van a legtöbb, a románok után.

A jelentés megerősíti, amit a terepmunkák során mi is tapasztaltunk, hogy nagyon sok lett az úgynevezett „pop-up” (ideiglenes) bordélyház, ami rövid távra kiadott magánlakásokba szervezett szexipart jelent emberkereskedelem áldozataival megtöltve. A nőket folyamatos mozgásban tartják, egyik helyről viszik át a másikra, hogy elkerüljék a rendőrség figyelmét. Mire a rendőrség lecsapna, már elköltöztek.

Ebben ugyanakkor semmi újdonság nincs, ezt látjuk történni mindenhol, ahol a prostitúciót legalizálták vagy dekriminalizálták. Mivel jogilag megengedett, normalizálódik a „szexvásárló” viselkedés. Ezzel együtt megnő a szexturizmus, a hirtelen megugró és egyre növekvő keresletet pedig már nem lehet helyi nőkkel kielégíteni.

Németországban, ahol a prostitúció legális, mostanra kb. 3 ezer bordélyház van. És ezek csak a bejegyzettek. Itt vannak az ún. mega-bordélyházak, amik több szintes épületek, és pont, mint egy étteremben, kint van a menü – csak itt ételek helyett testeket árulnak. A Paschaban – ami Kölnben van és Európa legnagyobb bordélyháza – 10 emeleten több, mint száz szoba van. Körülbelül 120 prostituált dolgozik itt, és több, mint ezer férfi látogatja naponta. A koronavírus-járvány miatt egyébként csődeljárást indítottak.

Angliára visszatérve, az mindenesetre reményre ad okot, hogy a jelentés írói az „északi modell” bevezetését javasolták megoldásként. Én is így gondolom jónak kezdő lépésként.