Dánia klímaügyi minisztere, Dan Jørgensen a múlthéten jelentette be, hogy az ország ambiciózus klímavédelmi terveinek fényében 2050-re felhagy az olajkitermeléssel és teljesen felszámolja olajiparát, hogy így küzdjön a klímaváltozás és katasztrofális következményei enyhítéséért.
Dánia ugyan kis ország, ebből a szempontból nem tűnik különösebben fontos vállalásnak az olajipar három évtizedes határidejű felszámolása. Ha azonban azt nézzük, hogy jelenleg napi 156 300 hordóval (vagy az Eurostat szerint 2018-ban évi 5,8 megatonna ekvivalenssel) Dánia az Európai Unió legnagyobb olajkitermelője, akkor már egész másképp áll a helyzet.
A miniszter szavai szerint:
„Egyértelműen nem volt ez könnyű döntés. Jelenleg mi vagyunk az Európai Unió legnagyobb olajipari termelő országa. Jóléti államunkat az 1970-es évek óta nagyon nagy részben az olajból származó pénzzel finanszíroztuk. Szóval mindezek után azt mondani, hogy stop, és mindennek az árát végül megfizetni, ez óriási dolog a számunkra.”
És valóban: Dánia 1993 és 2018 között nemhogy saját fogyasztását tudta fedezni az északi-tengeri olajmezőkön kitermelt nyersanyagból, de nettó exportőr volt, és míg 1980-ban napi 2000 hordó, vagyis alig észrevehető, és a fogyasztásával össze sem mérhető mennyiségű olajat termelt ki, a 2004-es csúcsévben már 389 ezer hordó olajat hoztak a dánok a felszínre.
Onnantól kezdve viszont folyamatosan csökken a kitermelés. És noha jövő évtől várható némi felfutás a Tyra olajmező kiaknázásával, az összesített olajkitermelés csak a 2020-as évek közepéig, 2024-25-ig fog növekedni, onnantól kezdve pedig ismét csökkenni fog a jelenleg kitermelés alatt álló, illetve kitermelési engedéllyel bíró olajmezőkön, legalábbis a Dán Energiaügynökség előrejelzései szerint (bár más előrejelzések szerint 2026-28 között tetőzhet ismét a kitermelés, ez most a mi szempontunkból nem lényeges). A kormányzati ügynökség nyilvánosan elérhető előrejelzései ugyan nem látnak ilyen messzire, de számításaik extrapolálásával nagyjából sejteni lehet, hogy 2050-re az ezidáig ismert olajmezők, melyekre kitermelési engedélyeik is vannak cégeknek, nagyjából amúgy is kimerülnének.
Ami viszont sokkal fontosabb számunkra, az az, hogy az ügynökség potenciálisan létező, de még fel nem fedezett, vagy nem igazolt mezők lehetőségével is számol, vagy olyanokkal, melyek létezéséről tudunk, de jelenlegi technológiával nem kitermelhetők (ahogy korábban például a vízszintes fúrásos technológia kifejlesztése is számos, korábban feltárhatatlan olajmezőt tett elérhetővé). Ezek viszont biztosan nem lesznek kitermelhetők, jöjjön bármilyen technológiai fejlődés vagy felfedezés, és úgy általánosságban nem is lesz érdemes felkutatni újabb tenger alatti tartalékokat, miután a dán hatóságok ezentúl nem adnak ki új kitermelési engedélyeket és koncessziókat. Sőt, már a jelenleg futó eljárást is leállították, melynek keretében koncessziókat adtak volna a kitermelésre – értelemszerűen az olajipari szereplők hangos tiltakozásától kísérve.
Jørgensen bejelentésének a fényében kis túlzással ki lehet jelenteni, hogy akár hagyhatják is nagyjából kifutni a jelenleg kitermelés alatt álló mezőket, azonban újakat már nem nyitnak meg. Ebbe némiképp belekavarhat a 2030-as dán klímacél, miszerint tíz éven belül 70 százalékkal szándékoznak csökkenteni az ország szén-dioxid kibocsátását, 1990-es bázisévhez viszonyítva, míg a nettó zéró kibocsátást, mikor az ország gazdasága legalább annyi szén-dioxidot köt meg, mint amennyit kibocsát, vagyis a klímasemlegességet – akárcsak az Európai Unió – 2050-re érnék el.
Ennek elérésében a dán állami energiaipari vállalatra kiemelt szerep hárul. A korábban Dong néven működő olajvállalat 2017-ben vette fel az Ørsted nevet, és jelenleg 50,1 százalékban állami tulajdon. A cég, valamint jogelődei a kétezres évek elejétől kezdve, és az elmúlt évtizedben egyre gyorsuló ütemben fektettek környezetbarát energiába, miközben fokozatosan leépítették fosszilis üzletágaikat, ezt a folyamatot például a Shell olajipari óriást perelő környezetvédő aktivisták is példaként hozzák fel arra, hogyan alakíthatja át egy energiaipari cég a tevékenységét.
Az olaj fokozatos kivezetésével párhuzamosan a dán gazdaságnak és társadalomnak rengeteg alternatív energiára lesz szüksége, ehhez pedig irdatlan infrastrukturális beruházásokat kell végrehajtani. Ezeknek egyik fontos eleme a két, elvileg 2030-ra elkészülő „energiasziget”, amik tengeri szélturbina-farmokat jelentenek, és összesen 5, hosszabb távú elképzelések szeint 15 GW energia megtermelésére lesznek képesek, ami nagyjából ötmillió háztartás ellátására elegendő. Ezek persze elég puha adatok, mert egy-egy háztartás fogyasztása széles skálán mozoghat, de viszonyításképp a dán statisztikai hivatal szerint nagyjából 2,8 millió háztartás van az országban – vagyis a terv ambiciózus, bár azt is érdemes hozzátenni, hogy az országban megtermelt elektromos áram nagyjából negyedét használják a lakossági fogyasztók, a többi az ipart, mezőgazdaságot stb. táplálja.
Viszont bármily ambiciózusak is a tervek, a fosszilis energiahordozók fokozatos kivezetése mellett várhatóan növekedni fog az ország villamosenergia-igénye, például az elektromobilitás, a villanyautók arányának növekedésével, ami nemcsak az energiatermelő, de az energiaszállító infrastruktúrára is további terheket rak.
Vagyis infrastrukturális beruházásokkal kell, hogy együtt járjon, miközben a fosszilis energiát kiszolgáló infrastruktúra jelentős része elveszíti jelentőségét: az olajfinomítóktól a benzinkutakig jelentős részben feleslegessé válik, vagy költséges funkcióváltást igényel majd. Nem is beszélve az elektromos hálózatról, aminek kapacitását meg kell növelnie az országnak, hogy elbírja, ha mindenki egyszerre dugja be tölteni a Teslát, meleget kellene csinálni a lakásokban és a vacsora is készül már – vagyis a szokásos ipari és lakossági fogyasztók mellett egy csomó olyan fogyasztó is terheli a hálózatot, melyek korábban nem elektromos árammal működtek és ráadásul sok energiát igényel a működtetésük.
A közlekedési célú energiaellátás biztosítására egyébként más projektje is van az Ørstednek és a dán államnak: Koppenhága mellett egy megújuló energiával táplált hidrogénüzemet hoznak létre, amiben elsősorban közlekedési célú hidrogént állítanak majd elő, várhatóan 2023-tól. A hidrogént üzemanyagcellás járművekben lehet használni, ezek lényege, hogy a hidrogénből elektromos áramot állítanak elő, a melléktermék pedig vízpára, ami a hidrogén oxigénnel való egyesüléséből keletkezik (a folyamat során termelődik az áram, akit érdekel részletesebben, itt utána olvashat). A lényeg, hogy a hidrogén előállítása ez esetben voltaképpen úgy működik, mint egy akkumulátor feltöltése: áram és víz felhasználásával állítják elő, felhasználásakor pedig úgyszintén áram és víz keletkezik – természetesen a technológiából fakadóan előbbiből kevesebb, mint amennyit az előállításakor használtak fel. Hasonló projekt egyébként Magyarországon is folyamatban van.
A fentieknél jóval mélyebben bele lehet menni a részletekbe, de nagy vonalakban ez a dán nagy zöld álom, amit nagyjából felbecsülhetetlen mennyiségű pénzből valósítanak majd meg az eljövendő évtizedekben, hogy tíz éven belül radikálisan csökkentsék az ország üvegházhatású gázkibocsátását, három évtized múlva pedig teljesen megszabaduljanak az olajipartól és elérjék a nettó zéró kibocsátást.
Nagyratörő vállalkozás tehát, ami akár sikerrel is járhat, egy hozzá kapcsolódó másik projekt azonban megfenekleni látszik. Ahogy korábbi cikkünkben írtuk,
„A másik kitűzött cél, amelyben a klímaügyi tárca vezetője szerint nem történt áttörés, az a dán kormány külügyi programja, amely minél több külföldi kormányt próbált meggyőzni arról, a kibocsátási célok eléréséhez minél előbb, és nagyobb mértékben vegyék át a dán klímaprogramot, ehhez pedig ők minden segítséget és tudást biztosítanak. Eddig azonban egyetlen kormány sem kötelezte el magát mellette. A pandémia kitörése után ugyanis még az ígéretes tárgyalások is félbeszakadtak ebbe az irányba, hiszen a legtöbb állam bevételeinek megőrzésére fókuszál.”
Ami annak fényében különösen aggasztó, hogy az Európai Uniónak több olyan tagállama is van, amelyek gazdasági tekintetben talán megengedhetnének egy hasonlóan nyaktörő vállalkozást, mint a dán gazdaság zöldítése – esetükben mégis felfedezhetünk néhány buktatót.
Az Európai Unió nagy centrumállamai, Németország, Franciaország, meg a némi fenntartással talán idesorolható Olaszország – és most a kis országokat önkényesen hagyjuk ki – olyan ipari nagyhatalmak, melyeknek egyelőre nem áll érdekükben ezt az ipart megregulázni, legalábbis annál jobban nem, mint amennyire (a javarészt maguk által hozott) uniós szabályozások kötik őket. Ráadásul ezen országoknak jelentős a járműipara is, annak pedig úgy hiányzik egy szigorúbb akár uniós, akár országos szintű, akár járművekre vonatkozó kibocsátási limit vagy vállalás, mint púp a hátára: a gyártók már az egyre szigorodó uniós normák, és a megsértésükkel járó büntetések miatt is morgolódnak, és hiába a villanyautók előretörése, a kormányok nem akarnak több konfliktust vállalni az iparral – és csökkenteni a cégek profitját, adóalapját -, mint amennyit feltétlenül szükségesnek látnak.
Az pedig lehet, hogy Dánia az Európai Unió legnagyobb olajkitermelője, de ez csak azért van így, mert a statisztikák nem számolják már a brit olajkitermelést – ami napi 893 300 hordó, a dán csaknem hatszorosa – és pláne Norvégia napi 1 610 000 hordós volumenét, ami mellett a másik skandináv ország 156 000 hordója eltörpül. Az már csak mellékes, hogy Norvégia többek között az olajvagyona miatt nem tagja az Európai Uniónak, és dán párjával szemben a norvég Statoil leginkább a multinacionális cégek körében napjainkban igen népszerű zöldrefestés jegyében változtatta Equinorra a nevét, egyébként a zöld imázsát előszeretettel építgető ország egyelőre köszöni szépen, elvan azzal, hogy az olajkitermelésből finanszírozza a jóléti államot. Arról nem is beszélve, hogy
a zöld átállásra anyagi szempontból jobb lehetőségekkel rendelkező centrumországok nem kis részben oly módon is zöldítették gazdaságukat az elmúlt évtizedekben, vagyis csökkentették az össz szén-dioxid kibocsátásukat, hogy a nagyobb kibocsátású és szennyezőbb termelő tevékenységeket szegényebb országokba helyezték át.
Így jelenleg a statisztikákban azt láthatjuk, hogy míg a fejlett, nyugati országokban az üvegházhatású gázok kibocsátása az elmúlt évtizedekben akár csökkenhetett is, a fejlődő országokban drámaian megugrott. Csalóka azonban a kép, ha hozzávesszük, hogy a szegényebb országokban megtermelt profit és az áru jelentékeny hányada végül a gazdag országokban köt ki, miután megkerülte a fél világot – miközben a fél világ megkerülése úgyszintén tetemes károsanyag-kibocsátással jár. A német ipari lobbi egyébként épp az ellen küzd, hogy más országokban működő partnereiknek és beszállítóiknak is be kelljen tartaniuk akár minimális munkajogi és környezetvédelmi normákat, hisz ha így lenne, akkor az jócskán meglátszana a profitjukon.
Az pedig nehezen elvárható, hogy szegényebb országok a dánhoz hasonló kibocsátási célokat vázoljanak fel, már amennyiben az adott országban működik valamilyen ipar, egy ilyen lépés ugyanis valószínű gazdasági összeomlással fenyegetne, ahogy még az Uniót sem kell elhagynunk ahhoz, hogy példát lássunk arra, hogyan képesek egy ország politikáját döntő módon befolyásolni a nagyvállalati érdekek.
Persze, ha nem is a dán példához hasonló mértékben, de arra számíthatunk, hogy a csütörtök-pénteki uniós csúcson előkerül az EU klímavédelmi céljainak szigorítása, de hogy végül miben állapodnak meg a kormányfők, arra én legalábbis tippelni sem mernék. Pedig az, hogy az Európai Unió radikálisan csökkentse károsanyag-kibocsátását, elengedhetetlen volna a klímaváltozás elleni küzdelemhez – azonban e téren némi aggodalomra ad okot, hogy az Unió épp egy különösen szennyező tőkealapot bízott meg a pénzügyi rendszere zöldítésével.
Pedig az EU gazdaságának zöldítésével kapcsolatban abban igaza van Orbánnak, hogy Magyarországnak – és az Unió többi perifériaországának – uniós pénzekre van szüksége, és noha a – most már valószínűleg elfogadásra kerülő – uniós költségvetésben külön figyelmet szenteltek a klímaváltozás elleni küzdelemnek, a hathatós változás eléréséhez ennél valószínűleg többre lesz szükség.
Arra a kérdésre pedig, hogy a szabadkereskedelemre és folyamatos növekedésre épülő globális rendszerben ki fogja finanszírozni a klímaváltozás hatásainak egyébként legsúlyosabban kitett, a centrumországok műhelyeiként szolgáló periféria zöld fordulatát, amíg a fosszilis tüzelőanyagok kitermelése és a szénerőművek finanszírozása rentábilis, egyelőre nem látszik meggyőző válasz.
Azzal kapcsolatban egyébként a dán modell is adós marad, hogy a nagy zöldítés közben hogyan szándékoznak olyan gazdaságot csinálni, amiben egyszerre lehetséges a vég nélküli növekedés, de sem a Dániában, sem a világ más részein élő emberek életét nem teszi tönkre, és a privát tőke érdekeit is kiszolgálja.
