Elutasította az Európai Unió Bírósága (EUB) a magyar és lengyel kormányok által beadott keresetet, amelyben kérik a kiküldött munkavállalók jogállását szabályozó uniós direktíva megsemmisítését – adta hírül a bíróság kedden. Az EU-s irányelv fenntartásával az EUB a munkavállalói jogok mellett foglalt állást Budapest és Varsó versenyképességi érveivel szemben.
#ECJ: Dismissal of the actions for annulment brought by #Hungary and #Poland against the #PostingOfWorkers Directive pic.twitter.com/yOEscWc4NZ
— EU Court of Justice (@EUCourtPress) December 8, 2020
A két kormány a 2018/957-es uniós irányelv megsemmisítését kérte a bíróságtól, arra hivatkozva, hogy az megsérti az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 56-os cikkelyét, amely garantálja a szolgáltatások szabadságát és védi azt az állami korlátozásoktól. Az uniós bíróság elutasította ezt az érvelést, és kijelentette, az uniós jogalkotónak jogában áll olyan szabályozásokat hozni, amelyek összehangolják az olyan tagállami szabályozásokat, amelyek eltérő jellege épp a tagállamok közötti szolgáltatásnyújtás szabadságát nehezítik.
A bíróság emellett úgy látta, az EU-s jogalkotók emiatt láthatták fontosnak, hogy méltányosabbá tegyék a versenyt az unió egyes tagállamiba dolgozókat kiküldő, és az adott tagállamon belül letelepedett/működő cégek között azáltal, hogy a két cégtípus munkavállalóira érvényes szabályozásokat közelítik egymáshoz.
A 2018/957-es uniós irányelv ugyanis épp ezt teszi: előírja, hogy a kiküldött munkaerőre vonatkozó szabályoknak a fogadóország, és nem a küldő ország előírásaihoz kell közelíteniük. Ez érdemben azt jelenti, hogy a pl. a Kelet-Európából nyugatra kiküldött munkaerőre az ottani szigorúbb munkajogi előírások vonatkozzanak, nem pedig a lazább kelet-európaiak.
Ezzel a dolgozók nagyobb védelemhez és relatíve magasabb fizetéshez is juthatnak.
Kik azok a kiküldött munkavállalók?
Az Európai Unió hivatalos meghatározása szerint kiküldetésnek számít, ha egy vállalkozásnak szerződéses üzleti partnerei vannak egy másik uniós országban, és alkalmazottainak a szerződés alapján határozott ideig a szóban forgó tagállamban kell szolgáltatást nyújtaniuk; vagy a vállalkozás kirendeltséget, illetve telephelyet működtet egy másik EU-országban, és alkalmazottait ottani munkavégzés céljából küldi ki.
Az irányelv nemcsak azt követeli meg, hogy a kiküldött dolgozót a fogadóország munkajogi garanciái illessék meg, de azt is, hogy 12 hónapot meghaladó kiküldetés esetén a fogadóország munkavállalóit megillető munka- és foglalkoztatási feltételeket alkalmazzák.
A korábbi szabályozás csak annyit írt elő, a kiküldetésben lévő dolgozóknak legalább a fogadóország minimálbérének megfelelő összeget ki kell fizetni, de az új szabályozás majdnem azonos bérszintre emeli a kiküldött dolgozót a fogadóország saját munkavállalóival.
A Fidesz már az irányelv elfogadásakor vehemensen tiltakozott a benne foglaltak ellen. Kósa Ádám, kormánypárti EP-képviselő egyenesen úgy fogalmazott,
„az egyenlő munkáért egyenlő bér elvén alapuló megközelítés leple alatt elsősorban a kelet-európai vállalatok versenyképességét kívánják aláásni, miközben az EU legnagyobb gazdaságai a saját piacaikat védik.”
Ezzel az álláspontjával a Fidesz és a magyar kormány valójában a cégek mellett foglalt állást a dolgozóikkal szemben, és harcba szállt azért, hogy ezek a cégek alacsonyabb bérek megfizetése mellett magasabb profitokat realizáljanak, vagyis hatékonyabban zsákmányolhassák ki dolgozóikat.
Nem ez az egyetlen epizód, amelyben tetten érhető a magyar kormánynak ez a megközelítésmódja: a kiküldött munkavállalók problémájához hasonló a nemzetközi közúti fuvarozók helyzete is, amelyet az EU hasonló irányelvvel próbált meg orvosolni. A magyar kormány ezt a kamionsofőröknek nagyobb védelmet és emberségesebb munkakörülményeket biztosító szabályozást is vehemensen elutasítja, Varga Judit igazságügyi miniszter épp október végén jelentette be, hogy az EU Bíróságánál támadják meg azt.
