Figyelemfelhívó és tájékoztató kampányt indított a főváros XV. kerületi önkormányzata, ezzel csatlakozva a ma induló „16 akciónap a nők elleni erőszak ellen” nemzetközi eseménysorozathoz.

A kampány részeként több mint 30 000 háztartás postaládájába eljuttatják a kerületi újság 8 oldalas mellékletként megjelenő különszámát a napokban, és 200 plakát kihelyezését tervezik a kerület főbb pontjain, intézményeiben.

A „Nem magánügy” című kampány célja a nyilvánosság figyelmének felkeltése, és az alapvető tájékoztatás a nők elleni erőszak témájában. A kiadványban beszélgetést olvashatunk Százné Orosz Krisztinával, az Egyesített Szociális Intézmény Család- és Gyermekjóléti Központ egység vezetőjével arról, mit tehet a kerületi intézményrendszer akkor, ha felmerül a párkapcsolati bántalmazás gyanúja.

A többi interjúból pedig kiderülhet számunkra, mennyire felkészületlen még arra 2020-ban – nemcsak az intézményrendszer, de maga a társadalom is –, hogy felszámoljuk a nemi alapú erőszakot.

Egy korábban a kerületben élő bántalmazott anya, „Anna” részletesen mesél arról, hogyan vált pokollá az élete otthonában, és hogyan teszi lehetővé az igazságszolgáltatás és a kapcsolódó hivatalok, hogy gyermeke apja hetente beadott feljelentéseivel jogi háborút folytasson ellene a költözés után is. Bár sokszor hallhattuk-olvashattuk már, mégis megdöbbentő nyomtatásban látni ilyen mondatokat:

„Feljelentést tettem, de amikor a rendőr meglátta rajtam a zúzódásokat, azt mondta, hogy „ne szívasson”, nyolc zúzódás úgysem fog számítani, esetleg ha be lenne drótozva az állkapcsom. Pedig ő maga is fel volt háborodva és azt mondta, „oda ne adja többet a gyereket.”

A párkapcsolati erőszakról ugyan a legtöbbször a fizikai bántalmazás jut eszünkbe, mégis az egyik leggyakoribb eszköz az eljárási zaklatás: folyamatos perek, jogi és gyermekvédelmi eljárások kezdeményezése zaklatási céllal. Erről a jelenségről részletesebben is mesél Spronz Júlia, a bántalmazott nőknek jogi tanácsadást és segítséget nyújtó Patent Egyesület jogásza, aki hangsúlyozza, hogy a hatóságok, bíróságok, jogalkotók nem akadályozzák meg, hogy a bántalmazók visszaéljenek a törvényi lehetőségekkel.

Dés Fanni szociális munkás (a Mérce rendszeres szerzője) egyetlen mondatba sűríti az alapvető problémát:

„Eleve sokat jelent, ha elhiszik nekik, hogy az történt, amit mondanak, és megerősítik, nem ők a hibásak”

– mondja a NANE Egyesület segélyvonalának munkatársa. Ugyanis a mai Magyarországon (is) sajnos az a jellemző, hogy „ezek a nők gyakran a szociális ellátórendszerben is falakba ütköznek, és gyakori az áldozathibáztatás. Ezt hívjuk intézményi árulásnak, amikor a bántalmazott nők segítségért fordulnak az intézményekhez, de az intézmények ugyanazon a szexista módon működnek, ahogy a társadalom.”

Fontos lenne tehát, „hogy minél több intézménynek legyen speciális tudása a nők elleni erőszakról”, ahogy ezt a Kuszing Gábor pszichológussal készült interjú is illusztrálja. A Stop-Férfierőszak Projekt tagja felhívja rá a figyelmet, hogy saját kollégáinak sincs feltétlen napra kész tudása a bántalmazott kapcsolatokról, és a társadalomban elterjedt előítéletek alapján nyúlnak a problémához. Például:

„Sokan azt gondolják, hogy a gyerekekről való gondoskodás a nők dolga. Ezért, ha a nő arról panaszkodik, hogy mindent ő csinál otthon, a pszichológus arra kérdez rá, hogy az egyenlőtlen feladatmegosztás helyett miért nem inkább az anyaság örömeit éli meg.”

De Kuszing arra is rámutat, hogy továbbra is elterjedt téveszme, hogy a bántalmazó kapcsolat alakulásáért mindkét fél felelős, holott ez egyáltalán nem így van. Az intézményrendszer pedig sokszor épp ebből indult ki, sőt, az áldozatokat sokszor nem megvédi, hanem éppenséggel még szankcionálja is. Ahogy azt „Anna” fogalmazta meg: „Az segítene, ha őt büntetnék, nem pedig engem.”

Ahogy ebből a néhány beszélgetésből is kiviláglik, nagyon messze vagyunk attól, hogy a rendszerszintű erőszak visszaszoruljon hazánkban, és ehhez az első lépés persze a probléma különböző aspektusainak tudatosítása.

Ebben segíthet pl. a XV. kerület kampánya is, amelyet a polgármester asszony, Cserdiné Németh Angéla  az alábbi videóval jelentett be Facebook-oldalán:

Ugyanakkor, ahogy a kiadvány egyik szerkesztője, Ámon Kata a Mércének elmondta, „a nők elleni erőszak elleni fellépés elsősorban állami felelősség, mert az állam rendelkezik olyan erőforrásokkal és szabályozó eszközökkel, amelyekkel felszámolható lenne az erőszak. Az önkormányzatoknak is feladata, hogy a lakosságot tájékoztassák arról, hogyan ismerhetik fel a bántalmazást, akár saját magukról, akár családtagról, barátról, ismerősről van szó, és hogyan juthatnak segítséghez. Fontos, hogy a politikai vezetés helyi szinten is kiálljon az erőszak minden formája ellen és az áldozatok mellett, és azt üzenje, az erőszak nem elfogadható, nincs rá mentség.

Emellett több önkormányzati intézmény is része a jelzőrendszernek, több intézménynek, elsősorban a családsegítő és gyermekjóléti központoknak feladata a bántalmazottak segítése, így az ezek közötti koordináció elősegítése is szükséges ahhoz, hogy megfelelő segítséget kapjanak az áldozatok. Most azért is van különösen nagy jelentősége ennek, mert sokan vannak karanténban, közelegnek az ünnepek, és az összezártság még jobban elszigeteli, még kiszolgáltatottabbá teszi a bántalmazott nőket és gyerekeket. Fontos, hogy minél több helyről eljusson hozzájuk az üzenet: a bántalmazás nem magánügy.”