A kapitulálni kényszerült Németország amerikai megszállási zónájában, Nürnberg városában felállított Nemzetközi Katonai Törvényszék 1945-46-ban újszerű pert folytatott le. 1945 novemberében a még életben lévő német főbűnösök – politikai és katonai vezetők, a németek által megszállt területek parancsnokai, az elnyomó apparátusok és a náci propagandagépezet irányítói –, továbbá a náci rezsim idején legjelentősebb szerepet vivő hat szervezet került a nürnbergi Igazságügyi Palota 600-as termének vádlottak számára fenntartott padjaiba.
A négy nyelven lefolytatott per, a történelem első effajta nemzetközi pere négy vádpontot, a béke elleni német bűncselekményeket, háborús bűncselekményeket, emberiesség elleni bűncselekményeket és az előbbi három bűncselekmény elkövetésére szőtt ún. összeesküvés bizonyítékait tárgyalta 218 napon át, ismertetve mintegy 5000 dokumentumot és meghallgatva 240 tanút.
A felelősségre vonás univerzális elveinek felvázolása által e nemzetközi per eközben – az igazságszolgáltatás konkrét aktusán túl – új, a szuverenitás elvét meghaladó nemzetközi rendet kívánt megalapozni, de ez a kísérlet fél évszázadon át, egészen a kilencvenes évekig meglehetősen hatástalan maradt.
Bár a náci hierarchia legtetején állók közül Adolf Hitler, Heinrich Himmler és Joseph Goebbels is már a háború utolsó napjaiban – tehát hónapokkal a nürnbergi per épp 75 évvel ezelőtti megkezdése előtt – öngyilkosságot követett el, az Igazságügyi Palota 600-as termében így is oly vezető személyiségek tetteit tárgyalták, mint a náci Németország második leghatalmasabb emberének számító, 1940-ben Hitler által birodalmi marsallnak kinevezett Hermann Göring, a lengyel területeken létrehozott Főkormányzóságot irányító Hans Frank vagy a Birodalmi Biztonsági Főhivatalért 1943-tól felelő, így a magyar holokauszt elkövetésében is kulcsszerepet vivő Ernst Kaltenbrunner.
Kevésbé ismert, hogy 1946 és 1949 között az amerikaiak – immár szövetségeseik részvétele nélkül – további tizenkét pert is lefolytattak Nürnbergben, melyek során egykori minisztereket és tisztviselőket, katonai parancsnokokat, az SS és a rendőrség képviselőit, gyárosokat és bankárokat, továbbá orvosokat és jogászokat, a náci elit közel 2000 további tagját ültettek a vádlottak padjára. A több mint három éven át tartó nürnbergi persorozat tehát számos szektor vezetőjét érintette, ugyanakkor nem vizsgálta érdemben a német társadalom alacsonyabb szinteken tevékenykedő tagjainak ugyancsak tetemes felelősségét.
E perekre részben szimbolikus, részben azonban nagyon is gyakorlatias okból került sor a frankföldi (észak-bajorországi) városban. 1933 és 1938 között ugyanis épp Nürnbergben tartották a náci pártkongresszust, melynek 1935-ös kiadása során került sor a hírhedt nürnbergi törvények elfogadására is; Leni Riefenstahl Az akarat diadala című filmje, a politikai propaganda e rettenetes mesterműve is épp az itteni 1934-es eseményeket stilizálta.
Az 1945-re nagyrészt lerombolt frankföldi város a háborút követően Bajorország többi részével együtt a nemzetközi pert szövetségeseikkel együtt kezdeményező, de abban több szempontból is vezető szerepet vivő amerikaiak megszállási övezetéhez tartozott. A város lakói a háborút követő hónapokban számos mindennapi nehézséggel voltak kénytelenek megbirkózni, a helyben lefolytatott, történelmi jelentőségű per iránt részben ezért is volt nehéz felkelteni az érdeklődésüket – nem beszélve a katasztrofális háborús vereséget átélt német-náci Volksgemeinschaft (népközösség) tagjainak a nemzetközi igazságszolgáltatási kísérlettel szembeni alapvetően elutasító hozzáállásáról. Utóbbit a német kortársak még előszeretettel Siegerjustiz-nak, azaz a győztesek igazságszolgáltatásának titulálták. Miközben a Fürther utcai bírósági épület teteje 1945-ben szintén javításra szorult, a börtönnel egybekötött épület perre való kiválasztása így is kiváló döntésnek bizonyult – többek között mert a szigorúan őrzött vádlottak celláikból lifttel kapásból a csaknem teljes évet igénybe vevő tárgyalás üléstermébe juthattak.
A szovjet, amerikai, brit és francia delegációkon és a vádlottakon túl az újszerű perre hivatalos volt még a világ íróinak és újságíróinak számos kiválósága is. A drámai eseményeket a 600-as teremben követte többek között Alfred Döblin modernista művész, a Berlin Alexanderplatz szerzője; Erich Kästner, pacifista gondolkodó és az ifjúsági irodalom szupersztárja, a hazánkban is jól ismert A két Lotti és az Emil és a Detektívek szerzője, akinek könyveit a nácik 1933-ban a szerző jelenlétében égették el; egyetlen auschwitzi túlélőként Ernest W. Michel, aki a per idején ellátogatott Hermann Göring cellájába is, mígnem Göring feléje nyújtott kezét megpillantva kirontott onnan; a náci éveket kényszerű emigrációban töltő Willy Brandt későbbi szociáldemokrata kancellár; valamint az NDK-ban állami főkémmé avanzsáló Markus Wolf, aki többek között Brandt 1974-es megbuktatásában is főszerepet játszott; akárcsak Erika Mann színész- és írónő, Thomas Mann lánya és Ilja Ehrenburg író, a holokauszt egyik legfontosabb korai kutatója; John Dos Passos világhíres amerikai regényíró, az USA-trilógia szerzője; vagy a később a náci Németország egyik legtöbbet olvasott történetét megjelentető William L. Shirer.
Megfigyelőként számos német anyanyelvű tudósító is részt vehetett tehát e nemzetközi peren, de – ahogy azt Brandt már akkor sajnálkozva megjegyezte – a nácizmus német ellenfeleit a per során hivatalosan senki sem képviselhette.
Eközben a pert előkészítő és lefolytató négy szövetséges hatalom – az amerikaiak, a britek, a franciák és a szovjetek – delegációinak viszonya sem volt éppen harmonikusnak nevezhető. Jogi rendszereik alapelvei, háborús tapasztalataik, akárcsak a perrel kapcsolatos kezdeti elképzeléseik bizony jócskán eltértek egymástól. Delegációik 1945 nyarán Londonban találkoztak, ahol is heteken át húzódó tárgyalásokba tellett, mire végül sikerült megegyezniük a per alapelveiről.
A nyers és véres bosszúállás és a háborús ellenséggel szemben semmiféle retorzió alkalmazása között középutat keresve a szövetségesek eközben már évekkel korábban felvetették a náci főbűnösök ellen lefolytatandó nemzetközi per ötletét és e pert már a második világháború legsötétebb szakaszában elkezdték tervezgetni.
Meglepően hathat, hogy a per ötlete eredetileg a szovjetektől származott, akik a nyilvános politikai perekre az átnevelés eszközeként tekintettek. Vjacseszlav Molotov sztálinista külügyminiszter már 1942-ben hitet tett a háború végeztével esedékes perek mellett, mikorra is a németek és szövetségeseik által megszállás alatt tartott szovjet területek embervesztesége már sokmilliósra rúgott; 1942 novemberében e bűntettek részletes állami dokumentálása is megkezdődött. A felálló szovjet különleges bizottság rengeteg tanúk meghallgatott és összességében kifejezetten alapos dokumentációs munkát végzett, még ha a szovjet áldozatok számát hajlamosak is voltak eltúlozni. A szovjetek által tervezett per elméleti megalapozásához eközben – amint amellett Francine Hirsch is érvelt – alighanem Aron Trainin 1943-as, a hitleristák jogi felelősségét orosz nyelven vizsgáló, 1945-ben aztán angolul is kiadott műve tette a legfontosabb korai hozzájárulást.
1943 októberében Joszif Sztálin, Winston Churchill és Franklin D. Roosevelt szintén épp Moszkvában tették közzé a náci atrocitásokkal kapcsolatos közös nyilatkozatukat. Ebben leszögezték, hogy a helyben elkövetett bűnök felelősségre vonását a felszabadulással helyreálló helyi bíróságokra kívánják bízni, miközben az egyes területeken átívelő, általánosabb jellegű német bűntettek megítélésére nemzetközi jogi cselekvést irányoznak elő. E fenyegető veszély bizonyos tekintetben a nácikra is közvetlen hatással volt: amint azt Andrej Angrick történész a közelmúltban részletesen bemutatta, ők a világháború második felében – népirtó politikájuk folytatása mellett – a korábbi tömeggyilkosságaikra utaló nyomok eltüntetésének szándékával szintén nagyszabású akcióba kezdtek.
Bár a szovjetek kezdeményezése nélkül valószínűleg nem került volna sor a nürnbergi perre és a szovjetek által készített dokumentáció nélkül a per alatt bemutatott bizonyítékok is jóval szegényesebbek lettek volna, a per konkrét formáját és ügymenetének részleteit már – a négy szövetséges hatalom névleges paritása mellett is – leginkább az amerikaiak határozták meg.
Ők pedig kirakatper helyett valódi tárgyalást szorgalmaztak, melynek során a vádlottak is érdemben felszólalhatnának és az ítéleteket is csak a tárgyalás végén hoznák meg. A per során az amerikaiakat aztán többek között Robert H. Jackson neves ügyész, az USA Legfelsőbb Bíróságának kiemelkedő presztízsnek örvendő tagja képviselte. Per során előadott beszédeiben Jackson a civilizáció védelmének szükségessége mellett emelt szót, Hermann Göringgel folytatott többnapos szócsatája pedig a sokhónapos jogi procedúra talán leginkább központi etapjának számított.
Miközben a per előkészítése során eredeti dokumentumok fényében vizsgált és a per során részletesen tárgyalt náci bűnök legtetemesebb részére a megszállt szovjet területeken, és csaknem az összes náci főbűnre Európa a szovjetek által felszabadított keleti részein került sor, a szovjet delegáció nürnbergi hatékonyságát eközben több tényező is gátolta. Említtessék itt meg a sztálinisták által uralt Moszkva gúzsba kötő központi kontrollja, a nemzetközi tapasztalatok hiánya és a kompromisszumkeresés kultúrájának a delegáció tagjait is jellemző gyengesége, akárcsak a szovjetek német-orosz tolmácsainak viszonylagos felkészületlensége (mely tényező amúgy annak volt folyománya, hogy a pert megelőző években a paranoid-despotikus szovjet rendszer rendkívül cudarul bánt német nyelvtudással rendelkező állampolgáraival).
A szovjet delegáció tagjai eközben a lengyel tisztek katyńi legyilkolását is a nácikra kívánták volna kenni, továbbá sikertelenül próbálták megakadályozni, hogy Joachim von Ribbentrop egykori német külügyminiszter a velük 1939-ben kötött paktum titkosnak nevezett részleteiről is beszámoljon – hasonlóan ahhoz, ahogy a franciák és a britek az 1938-ban a németekkel kötött müncheni egyezményükről, illetve tágabban az appeasement politikájáról nem szerettek volna a per során hallani.
A Molotov-Ribbentrop paktum potenciálisan számos bonyodalom forrásának számított, hiszen a per alapvető célja a támadó jellegű háború megbüntetése és jövőbeli kiiktatása volt – és ilyet 1939-40-ben éppenséggel a szovjetek is kezdeményeztek. Megjegyzésre érdemes továbbá, hogy a német városok lebombázásával az angolok és az amerikaiak is emberiesség elleni bűncselekményekként kategorizálható tettekért feleltek, bár ők 1939 és 1945 között legalább nem kezdeményeztek háborús agressziót.
Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy a nürnbergi nemzetközi per a németek példátlan bűneire lesz kihegyezve, bizonyos fokig tehát szelektíven fogja elvégezni innovatív és nagyon is szükséges feladatát – miközben a tisztességes eljárás alapelveiből következően egyik résztvevő sem lehetett képes kontrollálni, hogy a tárgyalóteremben végül mi is fog elhangozni.
Fontos tisztázni, hogy eközben a németek háborús szövetségeseinek – olyan vezetőknek, mint Ion Antonescu, Horthy Miklós, Ante Pavelić vagy Jozef Tiso – sem kellett amiatt aggódniuk, hogy 1945 őszén hirtelen a nürnbergi vádlottak padján találják majd magukat, ahogy a francia kollaboráció vezetőit, így Philippe Pétaint sem óhajtotta senki sem vádlottként a legyőzött és megszállt Németországba küldeni (a franciák immár a győztesek között kaptak mondhatni negyedhegedűsi, ráadásul morális és politikai szempontból sem ellentmondásmentes szerepet). Az imént említett öt vezető közül végül Antonescut és Tisot végezték ki, mindkettőjüket helyben – előbbit még a nürnbergi nemzetközi per ideje alatt.
Eközben már a nürnbergi per kezdetekor is intenzíven zajlott a magyarországi tömeges bűntettek dokumentálása. November 20-a után mindössze néhány héttel, december 17-én kezdetét vette Jaross Andor, Endre László és Baky László, a magyar holokauszt főbűnöseinek pere is Budapesten (amelynek részleteiről a Mérce külön fog megemlékezni).
A szövetségesek delegációi a vádat alapvetően nem vallomásokra, hanem elsődleges forrásokra alapozták: abban a jogi szempontból ugyancsak szerencsés helyzetben voltak, hogy náci vezetőket konkrét utasításaik idézésén és rajtuk szereplő eredeti aláírásaik bemutatásán keresztül tudták megvádolni.
A vezető nácik bűnösségét írott szavaik messzemenőkig bizonyították, ezért jogi szempontból nem volt különösebb jelentősége, hogy nem kívántak vallani, sőt jellemzően teljes mértékig tagadták bűnrészességüket. A per dokumentumokra alapozásának tagadhatatlan előnye volt továbbá, hogy ily módon nem volt szükség arra sem, hogy a szövetségesek – vallomások kényszerű ellenszolgáltatásaként – magánalkukat kössenek releváns szemtanúkkal.
A szövetségesek emellett a per anyagát és ügymenetét is felosztották egymást között. Az amerikaiak nyitottak a náci összeesküvés bemutatásával, mely fogalmat Robert H. Jackson meglehetősen tágan értelmezte, ily módon pedig nem csak heteket vett igénybe, de valójában a további három vádpontot is érdemben tárgyalta.
A szovjetek ugyan szintén jelezték erre vonatkozó preferenciájukat, végül mégis az angolok vezethették elő a béke elleni német bűncselekményeket, minekután a franciák és a szovjetek (a háború idején egyaránt, bár eltérő módokon megszállt két államról volt szó) jöttek a háborús bűncselekményekkel és az emberiesség elleni (némileg leegyszerűsítve: a civilek elleni) bűncselekmények taglalásával.
Ezek részletes bemutatását a franciák és a szovjetek elkövetésük helye (Nyugat- vs. Kelet-Európa) szerint osztották fel egymás között. Jogi hagyományaikkal összhangban az amerikaiak és az angolok is rengeteg bizonyítékot vezettek elő, ezzel is hosszabbítva a tárgyalást. Ennek is volt köszönhető, hogy a szovjetek végül csak 1946. februárjában – csaknem három hónappal a per kezdetét követően – kapták meg a szót.
A szövetségesek eközben tanúkat is megszólaltattak és filmfelvételeket is bemutattak az Igazságügyi Palota 600-as termében. Drámaiságukkal a megrázó beszédek közül is kiemelkedett a francia kommunista ellenálló és auschwitzi túlélő Marie-Claude Vaillant-Couturier és a szovjet delegáció által meghívott jiddis költő, Avraham Sutzkever beszámolója. Auschwitz 1945. január végi felszabadításáról értelemszerűen szintén a szovjetek vetítettek megrázó felvételeket.
A nürnbergi per eközben elsősorban a nácik terjeszkedő háborúinak örve alatt elkövetett tömeges bűntettekre fókuszált, nem kifejezetten az európai zsidóság ellen elkövetett népirtásra – a népirtással kapcsolatos nemzetközi egyezményt eleve néhány évvel később, 1948-ban fogadják el és az 1951-ben lép majd csak életbe.
A zsidóság elleni népirtást a Nemzetközi Katonai Törvényszék a számos további náci bűnnel együtt kívánta tárgyalni, miközben a vádlók kezdetben nem is igazán voltak tisztában rettenetes sajátosságaival. Ennek fényében különösen figyelemre méltó, hogy Robert H. Jackson – aki Jacob Robinson vezető zsidó politikussal személyes kapcsolatot ápolt, aki próbálta őt előre informálni az európai zsidóság példátlan emberi katasztrófájának dimenzióiról – már nyitóbeszédében explicite utalt a csaknem hatmillió meggyilkolt zsidó áldozatra is. A per hónapjai alatt a holokauszt alaptényei így is részletesen kirajzolódtak és érdemi bizonyítást nyertek.
A per során megvádolt náci vezetőket, akik szegényes ebédadagjuk igazságügyi palotabeli elfogyasztása közben beszélhettek csak egymással, három laza csoportra érdemes osztanunk: a változatlanul fanatikus nácikként gondolkodókra és viselkedőkre (akik közül alighanem Hermann Göringnek volt a legnagyobb befolyása); az utólag állítólag már semmi lényegesről nem tudó vagy egyáltalán semmire sem emlékezőkre (Rudolf Hess kezdetben például amnéziásnak tettette magát); valamint a védekezési stratégiájukat a „csakis parancsokat követtem” érv köré felépítőkre (ami főként, de korántsem kizárólag a katonai elit megvádolt tagjaira volt jellemző). Albert Speer annyiban kivételnek számított, hogy ő a német oldal felelősségét általánosságban elismerte és mondhatni csak saját személyes felelősségét próbálta elvitatni; a szerepét jelentősen alábecsülő bírók végül mindössze húsz év börtönbüntetést szabtak ki rá.
Érdemes tisztázni, hogy a per tanúi között is szerepeltek német főbűnözők, mint például Rudolf Höss, Auschwitz parancsnoka; Otto Ohlendorf, az Einsatzgruppe D vezetője, akit a szintén nürnbergi Einsatzgruppen-perben ítéltek el néhány évvel később; Dieter Wisliceny SS-tiszt, aki Magyarországon is központi elkövetői szerepet játszott 1944-ben; vagy Friedrich Paulus, a Sztálingrádnál hadifogságba esett, időközben a szovjetekhez „átálló” és később, 1953-ban az NDK-ba visszatérő egykori német parancsnok.
A kortárs német társadalom hozzáállását eközben leginkább az önsajnálat és az önviktimizációs diskurzusok hajtogatásával lehetne jellemezni.
1945-46-ban még csak roppant kevesen mutatták a megbánás jeleit: akkoriban még a felelősségtudat nélküli nacionalizmus dominált Németország-szerte és ez bizony csak a későbbi generációk felcseperedésével kezdett érdemben megváltozni.
A szövetségeseknek nem csupán a per alapelveiben volt nehéz megegyezniük: a csaknem egy évig tartó tárgyalás végül 85 oldalas vádirat megfogalmazásához vezetett, de a szövetségesek delegációi előtte még négy héten át vitatkoztak, melynek során a szovjetek az összes vádlott kivégzése mellett foglaltak állást (őt tehát értelemszerűen Albert Speert sem kímélték volna meg), míg a franciák kardoskodtak leginkább az ennél jóval enyhébb ítéletek mellett. A vádirat előkészítését ezen túl a nácik összeesküvésével kapcsolatos meglehetősen sajátos vád – sajátos, hiszen a nácik valójában teljesen nyíltan hirdették gyilkos terveiket – bizonyításának szükségessége tette extra komplikálttá.
A nemzetközi bíróság végül tizenkét halálos ítéletet hirdetett ki 1946. októberének közepén (a tizenkettő halálraítélt közül Martin Bormann ekkor valójában már nem élt), ugyanakkor a huszonkét fővádlott csaknem felét nem végezték ki, hármukat pedig egyenesen felmentették a vádpontok alól (amivel, félreértés ne essék, korántsem deklarálták ártatlanságukat). A törvényszék mondhatni e differenciált ítéletével is bizonyította, hogy a nürnbergi per esetén korántsem kirakatperről, hanem tisztességes jogi eljárásról, a liberális jogelveknek alapvetően megfelelő procedúráról volt szó.
A nürnbergi per későbbi értelmezéseire is a – leglendületesebben épp amerikai szerzők által propagált – liberális narratíva volt a legnagyobb hatással, mely e nemzetközi pert előszeretettel az emberi jogok felfutásának részeként próbálja elbeszélni. Ezen elbeszélés népszerű változata szerint hetvenöt éve új nemzetközi jogi norma került megalkotásra Nürnbergben, mely határozottan elítéli a hódító jellegű háborúkat, a nemzetközi igazságszolgáltatás azóta pedig a megelőzés eszközéül is képes lehet szolgálni.
A nürnbergi per ugyanakkor olyan további kulcskérdéseket is felvet, hogy pontosan mi is számít hódító háborúnak, a népírtás fogalma vonatkoztatható-e politikai csoportok üldözésére (amit az ENSZ által kanonizált meghatározás éppenséggel nem tartalmaz), illetve hogy miként lehetne az emberiesség elleni bűncselekmények fogalmát államok saját állampolgáraik ellen, akár békeidőben elkövetett bűntetteire is alkalmazni?
Hetvenöt év távlatából az 1945-öt közvetlenül követő évek rövid konszenzusos pillanatnak látszanak, amikor is nemzetközi egyetértés volt kialakulófélben azzal kapcsolatban, hogy a jövőben a jog elveit az önkényuralkodók szuverenitásának elve fölé kell helyezni – ami által az emberi jogoknak a jövőben talán egyetemesen is érvényt lehet majd szerezni. A nürnbergi per érdemi jogi innovációja és a szűk német elitcsoportok jogi felelősségét részletesen bizonyító eljárása azonban mégse volt képes katalizálni a fennálló világrend átalakulását, hiszen az imént vázolt kulcskérdések megoldatlanságukban – a kilencvenes évek óta látott komoly előrelépések ellenére is – mindmáig meghatározzák a nemzetközi jog alkalmazhatóságával kapcsolatos vitáinkat.
Nagyon köszönöm Kerpel-Fronius Ádám és Papp Gáspár e szöveg korábbi változatához fűzött értékes javaslatait.
