Aszályok és özönvízszerű esőzések, migráció és háborúk, erdőirtások és árvizek – látszólag egymástól független jelenségek a világ eltérő tájain. Az emberiség régóta néz szembe ezekkel a kihívásokkal, melyekre rendszerint helyben igyekszünk megoldást találni.

Az aszályokat öntözéssel, a hirtelen lezúduló csapadékot a csatornák és patakok vízelvezető kapacitásának növelésével, a népek vándorlását, a háborúkat határozott politikai eszközökkel kezelik a világ államai. A hegyvidéki elpusztított erdők helyén egyre intenzívebb mezőgazdasági művelést folytatunk, nem törődve azzal, hogy az a völgyekben növeli az árvizek kockázatát, az egyre jelentősebb erővel lezúduló áradásokat viszont gátak között próbáljuk tartani, minél gyorsabb lefolyást biztosítva a vízfeleslegnek.

Látszólag az ember megtalálta a megoldásokat arra, hogy jólétét biztosítsa az átalakított tájban, csakhogy egyre gyakrabban szembesülünk azzal, hogy az öntözőkutak kiapadnak, soha nem látott villámárvizek borítják el a korábban biztonságosnak hitt településeket, megdöbbentő mértékű népességmozgások indulnak el sivatagos, félsivatagos területekről, és egyre gyakrabban számolni kell a folyami árvízszintek növekedésével is.

A látszólag összefüggéstelen problémák azonban csak tünetei regionális, illetve globális folyamatoknak, az öntözés, vízelvezetés és gátépítések pedig mind-mind tüneti kezelések, amik elfedik és súlyosbítják a kiváltó okokat.

Ha az összefüggések mögé tekintünk, megkerülhetetlenné válik a vízpolitika, a tájgazdálkodás és a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás kérdése.

A víz a földi élet szempontjából nélkülözhetetlen erőforrás, a jól működő gazdaság elképzelhetetlen nélküle, de a leggyakoribb természeti katasztrófák is vízhiányhoz vagy víztöbblethez kötődnek.

Földünk vízkészletének csak kevesebb, mint 0,1%-a közvetlenül hozzáférhető – folyókban, tavakban és tározókban található – édesvíz, ezen kell megosztozniuk az embereknek, a mezőgazdaságnak, iparnak és minden más édesvízhez kötődő élőlénynek. A legfontosabb vízzel kapcsolatos problémák azonban nem a hozzáférhető édesvíz limitált mennyiségéből, hanem annak egyenlőtlen tér- és időbeli eloszlásából adódnak.

Az elmúlt húsz év alatt megduplázódott a természeti katasztrófák száma, aminek elsődleges oka a klímaváltozás miatti szélsőségek erősödése. Nem írható azonban minden a globális felmelegedés számlájára, rengeteget számít az is, hogy az ember hogyan bánik a vízzel, és hogyan alakítja át a tájat. Fenntartható vízgazdálkodással ugyanis lehetőség van arra, hogy olcsón és biztonságosan alkalmazkodjunk a jelen és a jövő kihívásaihoz, mérsékeljük vagy akár meg is előzzük a szélsőséges időjárás okozta károkat és katasztrófákat.

Konfliktusok és éhínség a vízhiány miatt

Becslések szerint a vízhiány 2025-re bolygónk lakosságának csaknem 40%-át fogja érinteni. Víz nélkül pedig nincs élelmiszer-termelés sem, ugyanis a világ édesvíz-felhasználásának 70%-a mezőgazdasági célú. Nem csoda hát, hogy

a világ vízhiányos területei gyakorlatilag kirajzolják a világ „éhségtérképét” is, ez teszi a vízhiányt a migráció egyik legfőbb mozgatórugójává, és számos konfliktus kirobbanásáért felelőssé.

Bolygónkon 261 olyan vízrendszert tartunk számon, amelyen több ország osztozik, és ez a világ minden táján problémákat okoz. Számos térségről elmondható, hogy krónikus vízhiánnyal küzd, vagyis 500 m3/fő/évnél kevesebb vízzel gazdálkodik. Az ebből adódó feszültségek a szegényebb közel-keleti országokban rajzolódnak ki legerősebben, és a vízhiány jelentősen súlyosbítja a kül- és belpolitikai nehézségeket is.

Szomorú és aktuális példája ennek az egyébként is komoly társadalmi és politikai feszültségekkel terhelt Szíria. Az ország nehézségeit jelentősen növelte, hogy az 1990-es években a törökországi gátépítések és az erre épülő öntözésfejlesztések miatt az Eufrátesz folyó vízhozama Szíriát elérve már harmadára csökkent.

A felvízi Törökország és az alvízi Szíria konfliktusa pedig további társadalmi ellentéteket és más területekre is kiható vízgazdálkodási problémákat generált. A sivatagos mezőgazdasági területeket az ókor óta termékennyé tevő Eufrátesz természetes vízhozamának már csak kb. 20%-a jut el Irakba, ahol a lakosság egyharmada nem jut minden nap tiszta vízhez, ami újabb és újabb problémákat szül, többek között például a járványok terjedésének kedvez.

Víz nélkül nincs ipar, nincs mezőgazdaság, nincs élet. A sivatagi országok minden nap szembesülnek a vízhiány okozta a kihívásokkal, felismerték a víz fontosságát, és változatos eszközökkel próbálják kisajátítani az értékes vízkészleteket, készek ezért akár háborút is indítani és más országokat nyomorba dönteni.

Hosszú távon fenntartható módon azonban csak vízgyűjtő szintű nemzetközi összefogással és víztakarékos, természetes módszerekre alapozott megoldásokkal lenne kezelhető a vízhiány.

Összefogás nélkül ugyanis csak a probléma megjelenési helyét tologatjuk a térképen, de az igazságtalan és természetellenes vízmegosztásból fakadó problémák migráció, háborúk és járványok formájában hamar visszaköszönnek a vizekben bővelkedő országok területén is.

Magyarország, a víznagyhatalom

Gondolhatnánk, hogy ezek távoli országok problémái, hiszen Magyarország édesvízkészletei kimeríthetetlenek, csakhogy a valóságban hazánk is ki van szolgáltatva a felvízi országoknak és a saját másfél évszázados vízgazdálkodási rendszerünk berögződéseinek.

Az ország medencejellegének köszönhetően ugyan sok víz érkezik hozzánk, azonban ezek legnagyobb része határainkon kívül eredő folyókból származik. Mára gyakorlatilag minden nagyobb folyónk kitett valamilyen negatív hatásnak.

A felvízi országokban végzett folyami duzzasztások és a belföldi folyószabályozások hosszú távú, negatív hatást gyakorolnak folyóink vízjárására és hordalékegyensúlyára. Nagyobb folyóink medre folyamatosan mélyül, ami – az átgondolatlan tájhasználattal és felszín alatti vizek kitermelésével együtt – a talajvíz szintjének folyamatos süllyedését okozza, ami a környező területek kiszáradásához vezet, a klímaváltozás erre már csak rátesz egy lapáttal.

Magyarország azonban közel sincs olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint Szíria vagy Irak, minden lehetőségünk megvan arra, hogy a hozzánk érkező vizekkel bölcsen gazdálkodjunk. Ennek ellenére a 19. század kihívásaira berendezett vízgazdálkodást folytatjuk, és az egyre gyakoribb aszályok ellenére is elsősorban veszélyforrásként és nem erőforrásként tekintünk a vízre.

Jelenleg hazánk vízmérlege negatív^[1], évente a Balaton víztérfogatának csaknem háromszorosát engedjük kifolyni a Kárpát-medencéből.

Magyarország kiszáradását nagyban elősegítjük azzal, hogy egyébként is szabályozott folyóink egykori ártereit továbbra is elválasztjuk a folyóktól, a töltések közé szorított hullámtereken az áradások lefolyását jelentősen meggyorsítjuk. A szántóföldeken esetenként összegyűlő belvizet rendszerint azonnal belevezetjük a vízfolyásokba, jelentős tápanyag- és növényvédőszer-szennyezést juttatva így az élővizekbe, esélyt sem hagyva arra, hogy az összegyűlt többletvíz helyben hasznosuljon.

Az elmúlt kb. százötven év vízrendezéseinek és az éghajlat változásának „köszönhetően” hatékonyan elvégeztük Magyarország kiszárítását. Vizes élőhelyeink 87%-át lecsapoltuk, eltűnt a víz az egykor mindig nedves tájból. A Homokhátság egyes részein napjainkban félsivatagi körülmények uralkodnak.

Bár a társadalmi okok miatt elnéptelenedő kiskunsági tanyavilág és a sivatagosodás okozta közel-keleti népmozgások között nem vonható párhuzam, azonban nehéz elképzelni, hogy a vízhiány miatt terméketlenné váló Homokhátság vonzó megélhetést kínál majd a jövő nemzedékek számára.

Most még nem késő

Bár az előrejelzések szerint az éghajlatváltozás hatása igen fenyegető mértékű a Kárpát-medencében, még időben vagyunk ahhoz, hogy Magyarország vízgazdálkodási problémáit szemléletváltással és nemzetközi összefogással orvosolni lehessen. Ehhez azonban ki kell lépni a másfél évszázados paradigmából, ami nem könnyű feladat.

Magyarországon a mai kor embere 42 400 km – vagyis az Egyenlítőnél is hosszabb! –, folyamatos karbantartást igénylő belvízelvezető csatornarendszert, szűk töltések közé szorított, mélyülő medrű folyókat, elszegényedő vízi élővilágot és aszályos ártereket, valamint egyre gyorsuló klímaváltozást kapott őseitől örökül. Rajtunk múlik azonban, hogy mit hagyunk unokáinkra.

Visszaadhatjuk a folyóknak a levágott kanyarulatokat és a töltésekkel elválasztott árterek egy részét, összegyűjthetjük és megtarthatjuk a földeken a belvizet és csapadékot, a természeti adottságoknak megfelelő növénytermesztésbe foghatunk.

Mindez látszólag nem kecsegtet túl nagy gazdasági haszonnal, de ha figyelembe vesszük a földek ár- és belvízmentesen tartásának folyamatos költségeit, valamint az aszálykárokat, továbbá hozzászámoljuk az új földhasználati lehetőségek – erdő-, gyep- és ártéri gazdálkodás – hasznát, valamint azokat az ökoszisztéma-szolgáltatásokat, melyeket a vizes élőhelyek nyújtanak, összességében egy olcsóbb, biztonságosabb, vagyis fenntarthatóbb jövőkép rajzolódik ki. Nem késő változtatni a szemléletünkön, és újra helyet adni a víznek a tájban, alkalmazkodva napjaink kihívásaihoz.

Összefogás nélkül nem fog sikerülni

Az is világosan látszik, hogy társadalmi összefogás nélkül a komplex vízgazdálkodási problémákat nem lehet fenntartható módon kezelni. Szerencsére jó kezdeményezésekből sincs hiány. Az Európai Unióban a Víz-keretirányelv rendelkezései és a 2030-ig szóló biodiverzitási stratégia célkitűzései egyaránt a természetes vizek fenntartható használatát hivatottak elősegíteni.

Kiemelten fontosak azok a nemzetközi példák, amelyek összefüggő rendszerként kezelik a határokkal szabdalt vizeket, nem pedig elszigetelten próbálnak megoldani egy-egy vízzel kapcsolatos problémát.

Ilyen jó példa az Ötoldalú Mura–Dráva–Duna Bioszféra-rezervátum létrehozása, mely mögött a világon egyedülálló összefogás áll. Európa egyik ökológiailag legegységesebb összefüggő folyórendszerének megőrzése öt érintett állam és civil szervezetek – köztük Magyarország és a WWF – összefogásának eredménye. Az ötoldalú bioszféra rezervátum státuszt az UNESCO várhatóan 2021-ben ismeri el.

A klímaváltozás hatásai miatt, határainkon innen és túl a vízzel való helyes gazdálkodás előbb-utóbb a figyelem középpontjába kerül. A háborúk és diplomáciai konfliktusok alakította államhatáraink ugyan elszakadtak a természeti határoktól, az ingatlan-nyilvántartási térképek pedig kérlelhetetlenül kijelölik földhasználati lehetőségeinket, azonban a természeti rendszerek nem ismerik a társadalmi határokat.  Nincs még egy olyan természeti erőforrás, amely annyira rávilágít a rendszerszintű problémákra és az együttműködés szükségességére, mint a víz.

A víz helye a fenntartható fejlődési célok között

Hosszan lehetne sorolni a jó és rossz példákat, valamint a fenntartható vízgazdálkodásban rejlő lehetőségeket, azonban már az itt bemutatott példák alapján is kitűnik, hogy a víznek speciális helye van a fenntartható fejlődési célok rendszerében. A vízgazdálkodás szorosan összefügg a szegénység és éhezés felszámolásával, az egészséggel, a gazdasággal, a felelős termeléssel és fogyasztással, az ökoszisztémák védelmével és a klímaváltozás elleni küzdelemmel, továbbá kiemelt szerepe van az egyenlőtlenségek csökkentésében és a partnerség kialakításában. Gyakorlatilag nincs olyan globális cél, amelynek eléréséhez ne lenne szükség fenntartható vízgazdálkodásra.

Rajtunk áll, hogy melyik utat választjuk: építhetünk gátakat, töltéseket, csatornákat, amivel tovább igazgatjuk a víz útját, újabb és újabb vízzel kapcsolatos járulékos problémákat generálva, vagy tőkét kovácsolhatunk a természetes módszerekre alapozott vízgazdálkodásból és az összefogás erejéből.

A járványok és klímaváltozás okozta katasztrófák küszöbén az emberiségnek ideje lenne felismernie, hogy az új kihívások összefogást igényelnek, és nem szükségszerű, hogy konfliktusokat okozzanak. A fenntarthatóság eléréséhez nem egymás ellen kell acsarkodnunk, hanem együtt kell dolgozni, egy élhető világért.

A szerző a WWF Magyarország Alapítvány környezetpolitikai szakértője.