A heteroszexuális férfiak által írt úgynevezett „szerelmi költészet” egyik régi problémája, hogy ezekben a versekben a nő nem alany, csak anyag, némaságra ítélt múzsa, a vágy titokzatos tárgya, látványelem, biodizájn.

De vajon a szerelem csak akkor lehet szabálytalan, normasértő, ha nem heteroszexuális, vagy ha nem férfinézőpontú? Ha így vélnénk, vajon nem esnénk abba a hibába, hogy összemossuk a szerelem bizonyos értelemben eleve forradalmi tapasztalatát és a szexualitást, vagy a társadalmi nemi viszonyok kétségtelenül igencsak terhelt hatalmi viszonyait?

Felicia Sieburth-ról annyit tudunk, amennyit Méliusz József följegyzett róla. Ez nem elég ahhoz, hogy személyét akár csak körvonalszerűen is megidézzük, s amit megsejthetünk, abba is belejátszik a költő és az emlékező szubjektív szűrője.

De hát az emberek nem dobozok, s amit mások közvetítenek rólunk, az ugyanúgy hozzánk is tartozhat, hiszen az ember saját magát is gyakran másokon át, által ismeri, tapasztalja meg.

A szerelem szabálytalansága föltűnik Méliusz késői lírájában, A szénásszekér elégia című hosszú költeményben is, ahol mint kiskorú fiú kerül esetleg pedofil-gyanúsnak is nézhető szituációba Mariskával, a fiatal parasztfeleséggel (a költemény munkafüzetében egyébként ilyen alcím olvasható: Mariska: a szabálytalanság). Méliusz életútja egyébként mai szemmel számos szabálytalanságot tartalmaz. A volt temesvári piarista diák Kolozsváron teológiát hallgat (később református lelkészi képesítést is szerez, majd jóval később marxistaként börtönben ül a „kommunista” gúnynevű Romániában), ahonnan ösztöndíjjal Zürichbe, majd Berlinbe utazik 1931-ben. Itt életre szóló tapasztalatokat szerez. Mint készülődéséről mondja egy 1978-ban készült, de csak 2012-ben megjelent, dokumentumértékű beszélgetésben: „Akkor persze még nem láthattam át, hogy személyiségem, ha úgy tetszik, késői kialakulását annak a kolozsvári évnek köszönhetem, amelyben egymáson hatott át Kuncz európai franciás szelleme a népiességgel és a német expresszionista baloldalisággal, végül is ott Berlinben a proletárforradalmiságú antifasizmussal.”

A mai ideológiai viszonyok között talán meglepő, hogy egy teológushallgató egyben újságíró és költő, illetve bekapcsolódik a munkásmozgalomba. A korabeli Zürichben azonban ez nem számított eleve lehetetlenségnek: „Ragazéknak ez az őskereszténységhez visszatérő praxis-kereszténysége – írja Méliusz – tulajdonképpen a másik oldala volt annak a protestáns misszionárius mozgalomnak, mely nem kötődik a nagyhatalmak misszionárius mozgalmaihoz, épp mert Svájc nem volt gyarmati hatalom, s ha a zürichi protestáns mozgalom az őskereszténység koncepcióját szórta ki a világban, akkor Ragaz Zürich munkásnegyedében kifejtett tevékenysége konkrétan a munkásság napi érdekeinek a védelmét is szolgálta. Talán nem helytelen, ha azt mondom, hogy Ragaz a szakszervezeti mozgalom vonalán, Svájc benső valóságában, Zürich protestánsnegyedében végül is a munkásosztály, a külvárosi szegénység szolgálatába kívánta állítani a kereszténységet, és nyilvánvalóan a munkásosztályt is a kereszténységen belül definiálni.”

Sőt még Temesváron is, ahol Méliusz korábban katolikus középiskolába járt, a hallgatók a gimnáziumtól nem messze lévő Munkásházban fölfedezhették a régi szociáldemokrata munkásmozgalmi kiadványokat, Max Beert, Kautzkyt, Marxot, Szabó Ervint, amely igencsak felszabadítóan hatott az áporodott levegőjű gimnázium diákjaira.

Berlinben viszont Méliusz Berlin egyik modern bulvárja, a Kurfürstendamm egyik mellékutcájának panziójában lakott: „A Kurfürstendammon széltében-hosszában zajlott az ’aktuális’ művész-, társadalmi és bohém élet. A panzióban hét, nyolc szoba, nagy ebédlő. Kedélyes állandó lakók. Egy román karmester. A Reinhardt-színház vén pénztárosnője, aki egy napon a közös ebédkor felpanaszolta, hogy a panzió közös fürdőszobájában a kádat igénybe véve teherbe esett. Werner Hendson, aki egy nagyüzemben dolgozott, és a Rothe Fahnéba, a KP nagy napilapjába írt verset, cikket. No meg – Felicia Sieburth tisztviselőnő.”

Mindezt azonban nem afféle zavartalan burzsuj henyélésként kell elképzelnünk, Méliusz arról is beszámol, hogy rendszeresek voltak a nácik zaklatásai és provokációi, akik például nyilvános filmvetítéseken egereket engedtek a közönség közé, vagy a munkásnegyedekben a nácik és a lakók összetűzései.

Ezután Méliusz kései beszámolója némiképp sűrítetté, érzelmileg telítetté válik: „Több, mint barátnőm. Szerelmem. – javítja ki beszélgetőtársát az interjúban – Másik szerelmem Kolozsváron egy íróbarátom nálamnál tíz évvel idősebb felesége, E. Talán él még Budapesten vagy valahol Európában. De Lice huszonnyolc éves volt, én huszonegy-huszonkettő. Felicia Sieburth. Berlinből hazatérve verset is írtam róla: Levélféle Felicia Sieburthhoz. Egy kurfürstendammi nagy cégnél volt tisztviselőnő. Érzelmei szerint a kommunistákkal tartott. Hamarosan összekovácsolódott a baráti hármas: Hendson, Lice és én. Ne kerüljük meg a regényességet. A huszonnyolc éves leány ­– szűz volt. Végül már egy szobában laktunk. Szerelem és ideológia. Szerelem, mozi, szovjet és baloldali német írók, költők könyvei, színház, kommunista népgyűlések, a Kurfürstendamm kávéházai, színes és mozgalmas estéi együtt. Licével szerelem – és ugyanakkor szerelmesleveleket írtam E.-nek Kolozsvárra. (…)

A negyedik évre Kolozsvárra visszatérve folytatódott a szerelem E.-vel, és Licének írtam szerelmes leveleket. Az utolsó szemeszter után Lice eljött hozzám Kolozsvárra. Az állomásról a New York szállodába vittem. Jöttéről tudott E. Végeztünk. Mégis ott várt a szálló halljában, hogy szemügyre vegye a berlini leányt. Elájult. Sürgősen elutaztunk Marosvásárhelyre, onnan Nagy Imréhez Csíkszeredába. Ahol engem egy ott írott versemért kiátkoztak a magyar nemzetből. Szereda után Brassó. A Brassói Lapok újságírói – szerelem, Berlin, baloldaliság, magyarság, hazai és európai politika. Lice művelt és okos leány, azaz férjezetlen asszony. Így teltek el a megismételt mézeshetek. Lice visszautazott. Hitler uralomra jutott. Werner Hendson sikeresen bújkált. Ő értesített, hogy a zsidó Licét letartótatták, majd hogy végeztek vele. Hendsontól többé életjelet nem kaptam. Nyilván ő is kézre került. Nyilván végeztek vele.”^[1]

Ennyi az, amit Felicia Sieburthról, a berlini tisztviselőnőről tudunk. Továbbá az említett vers, ami akkor született, amikor Felicia még élt:

---

Levél Felicia Sieburthoz

Itt tespedek hát, jó barátnőm, kisvárosban, forró

nyárban, izzadó nyárspolgárok között, keleten.

Hasztalan irka-firka, munka, éjszakázás után,

amikor hűvös hajnali szobám ágyára dőlök pihenni

s lehunyom szemem,

az emlékezés hidat ver a távolság fölött s

elérlek, Felicia.

Látom, amint reggel korán fürgén kiugrottunk

abból a széles ágyból

s rohantunk, s játszva tülekedtünk a zuhanyért vidáman

aztán zengzetes előadást tartottam – még

hallom – anyám tejfölös kávéjáról,

és megittuk gyorsan a német kávésvizet.

Futottunk az Uhland-Kurfürstendamm sarokig,

az autóbusz lépcsőjén kiküzdöttük talpalatnyi

helyünk,

s te leszálltál hivatalodnál, én meg tovább

lógtam a lépcsőn az egyetemig.

Estefelé – egész nap erre vártunk – végre találkoztunk,

gépkocsik rohantak melletünk,

fáradt szemeinkbe tűztek a színes transzparensek,

de a Kurfürstendammon már kacagtuk a képtelen divatú

asszonynépeket,

és egyszerű ruhádon, szemedre húzott sapkádon,

festetlen arcodon boldogan pihent el

tekintetem.

Sóvárgón álldogáltunk a könyvesboltok kirakatai előtt,

összevakartuk, számolgattuk maradék pénzünk, Bert

Brecht új könyvét megvehetjük-é?

Te mégis úgy gondoltad, térjünk be Quickhez

krumplisalátás virslit vacsorázni.

Máskor te készítetted otthon villanyfőzőn korántsem

bőséges falnivalónkat,

és – emlékszel? – nálunk evett néha az agitpropos

Werner Hendson is,

Amikor is a vita, különösen, ha konyakot hozott,

eltartott gyakran hajnalig.

Máskor a Plantagen Café-ban töltöttük esténk a

színházi-kellék-rizsballonokon üldögélve,

s a szomszéd asztaloknál ivókkal összebarátkozva,

velük együtt szidtuk Hitlert és a

kapitalizmust,

és figyeltelek, mulatva rajtad, mint szemezel a szép

hindu forradalmárral, kit Tagorénak hívtak,

amiért is karikatúráját az összefirkált falra

rajzoltam bosszúból.

Emlékszel-e még, amikor először voltál enyém, hogy

féltél, remegtél?

S ha eszembe jut – még most is boldogan mosolygok –,

miként bukdácsoltak ajkadon az első magyar

szavak, amikre tanítottalak: szeretlek, csókolj, ölelj…

Eszedbe jutnak-e még a hat napig várt tavaszi, nyári

vasárnapok?

A csavargások fürdőruhában Berlin zöldvizű tavai

körül?

A nap bolondul sütött, olajjal kenegettük pírló

bőrünk, s csak egymással törődtünk,

legföljebb a fölöttünk keletnek röpülő gépmadarakat

bámultuk hanyattfektünkben,

szótlanul álmodozók, s egymás kezét fogtuk.

Amikor felragyogott odafönt a vacsoracsillag,

elszomorodtunk:

íme, elmúlt ez a hét is, még közelibb a búcsunk, a végső…

És elhagytalak… épp most esztendeje…

Képeid elkeveredve irományaim között…

tudom, megvagy, állásod megvan, dolgozol reggeltől

estéig, mint régen…

Különben… hát leveleid…

Körülötted, veled, ott Berlinben, hömpölyög, zsong,

történik az élet, világesemények,

miknek hogyha fodra elér hozzámig, irigyellek, édes

Felicia.

Én túl vagyok a stúdiumokon, s hogy mi történik velem

holnap, nem tudom.

Közeleg a reggel, hűvös szobámban ágyamon fekve rólad

álmodozom,

reád emlékezem, hunyt szemekkel, s amikor fölnyitom,

kezdődik minden elölről, kérlelhetetlenül:

kisváros, forró nyár, vidéki nyárspolgárok között,

keleten.