75 évvel ezelőtt, 1945. november 4-én nemzetgyűlési választásokat tartottak a felszabadított/megszállt Magyarországon. A választásokat szabadnak, tisztának és demokratikusnak tartotta a korszak mindhárom meghatározó tényezője: az ország lakossága, az antifasiszta koalíció vezető hatalmai (Szovjetunió, USA, Nagy-Britannia) és a nemzetközi sajtó is.

Ilyen elismerő minősítést a térség országai közül hazánkon kívül csak az 1946 tavaszán megtartott csehszlovák választások kapták meg. A térség többi államában is tartottak természetesen választásokat, azonban eleve prognosztizálható volt a kommunista pártok által vezetett népfrontlista győzelme. A szovjet politikai vezetés már 1944-ben eldöntötte, hogy Bulgáriában, Romániában és Lengyelországban a lehető legrövidebb időn belül meg kell valósítani a szovjet mintára való átállást. Jugoszláviában a Tito vezette partizánmozgalom végső háborús győzelme tette lehetővé a kommunista dominanciájú délszláv megoldást. Magyarország esetében csak 1947 őszén, már hidegháborús körülmények között született meg a külső döntés az ország szovjetizálásáról.

„Az vagy nekem, mint Pestnek a kenyér”

A választásra egy olyan országban került sor, amelyen több mint féléven át húzódott egyre nyugatabbra a frontvonal, olykor hosszú hetekre elhúzódó irtózatos pusztítással. Megsemmisült a nemzeti vagyon 40 százaléka, szétbombázott utak és vasutak, alig maradtak épen hidak, a fővárosban például egy sem, Pestről Budára hídon átjutni csak 1946 januárjában lehetett. A földosztással több mint félmillió szegényparaszt és családja kapott ugyan földet, ám a megműveléshez szükséges igavonó állatokból elképesztő volt a hiány, mint ahogyan vetőmagban is. A nyár is különösen aszályos volt, így a fenyegető éhínség a jegyrendszer fenntartásával sem biztosíthatta a városok minimális ellátását. Általános volt a batyuzás, a nélkülözhető városi dolgokért a faluról történő élelemszerzés. „Az vagy nekem, mint Pestnek a kenyér” ­- szólt a kor szerelmi vallomásaként egy Shakespeare parafrázis. A falvak, kisvárosok más nehézségekkel küzdöttek, nekik kellett megoldani az itt tartózkodó Vörös Hadsereg ellátását is.

Mindezeket tovább növelte a posztháborús trauma: a háborúnál ugyan mindenképpen jobb a béke, de új nehézségekkel kellett szembenézni. Mintegy 600 ezer férfi (halottak, eltűntek, hadifoglyok) hiányzott az országból, éppen a leginkább teherviselésre képes korosztályok. A közbiztonság különösen a városokban volt kétségbeejtő, nemcsak mert gyakori volt a „vetkőztetés”, az áldozatok elhagyatott helyeken történő kifosztása, de a szovjet katonák – parancs ellenére is gyakran előforduló – erőszakoskodásai miatt is. Állandó volt a jövő felőli bizonytalanság, a félelem és remény közötti vergődés: rettegés a(z irracionálisan emlegetett) szovjet rendszer azonnali bevezetésétől és a bizakodás, hogy ez velünk úgysem fordulhat elő.

A választások közjogi és politikai előfeltételei

Magyarországon az 1944. októberi nyilas hatalomátvétel és Horthy kormányzó lemondása után nem maradt olyan központi hatalom, amelyet az antifasiszta koalíció hatalmai elfogadtak volna. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés (INGY) és az Ideiglenes Nemzeti Kormány létrehozására végül 1944 decemberében Debrecenben került sor. Az antifasiszta világkoalíciót és annak érdekeit, a háború mielőbbi befejezését megtestesítő kormányban a kisgazdák, szociáldemokraták, kommunisták mellett nemcsak a frissen porondra lépő parasztpárt, hanem négy horthysta politikus/tábornok is helyet foglalt. Ez utóbbiakra a háború befejezése után már nem volt szükség, indokolt volt viszont az ideiglenesség megszüntetése, mert közeledtek a pártok közötti társadalmi erőviszonyokat tükröző parlamenti választások.

1945 nyár végére minden nagyobb párt megtartotta újjáalakuló és programadó kongresszusát, vagy az ugyanezt a funkciót betöltő gyűlését. A háborús helyzet alakulásától függően az ország keleti részében ősszel már csaknem egy éve működtek a pártok települési szervezetei. A Dunántúlon a nyár végén csak a kisgazdapárt mondhatta el magáról, hogy szinte teljesen kiépültek vidéki szervezetei. A korszakban már ekkor túlpártosodásról beszélhetünk, a kisgazdák csaknem kétmillió regisztrált tagsággal bírtak, a kommunisták és a szociáldemokraták fél-fél milliós tagsága mellett a nemzeti parasztpárt is 300 ezer fővel számolt. Az alig kilencmilliós országban tehát minden második felnőtt – legalább időlegesen – lehorgonyzott valamelyik párt mellett. Ebben legalább akkora szerepe volt a munkahely/munkalehetőség megtartásának, mint a háború alatti magatartás (németbarát és/vagy zsidóellenes fellépések) miatti felelősségre vonás előli menekülésnek.

A választójogi törvény megalkotására csak a háború teljes befejezése után, az INGY 1945 szeptemberében megtartott ülésnapjain került sor.

Választójogot kapott minden itthon tartózkodó magyar állampolgár, aki betöltötte a 20. életévét. Megszűntek a korábbi műveltségi és egyéb cenzusok, az összlakosság kétharmada kapott így választójogot. 16 listás választókerületet alakítottak ki egy vagy több megye területéből.

A választás nagyfokú arányosságát biztosította, hogy minden választókerületben 12 ezer szavazat után járt a mandátum az egyes pártoknak. Megegyezés született abban is, hogy Nagy-Budapesten (a fővárosban és a hozzá kapcsolódó 22 nagyobb településen), mintegy főpróbaként október elején törvényhatósági (mai kifejezéssel élve önkormányzati) választásokat tartanak.

Soha korábban nem tapasztalt demokratizálási hullám söpört végig az országon. A településeken az „urak futása” után a nemzeti bizottságok végezték el a szükséges életfeladatok többségét a legalább részben megújult helyi igazgatási szervek helyett. Az élénk pártélet legalább annyira a helyi és országos feladatok megoldását szolgálta, mint a választások előkészítését. Eltörölték a zsidók szégyenletes jogfosztását kimondó törvényeket, s feloszlattak minden korábbi szélsőjobboldali pártot, szervezetet, s ilyenek újjá sem alakulhattak. Ekkor már a női emancipáció jócskán elmaradott állapota sem csak a férfihiány miatt indult fejlődésnek.

Az előbbiekben vázolt helyzetben a fegyverszüneti szerződés megtartását felügyelő Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) nem gördített akadályt a választások mielőbbi megtartása elé. Sőt, a példásan előrehaladó demokratizálás miatt egyfajta sajátos verseny alakult ki a Szovjetunió és az USA között a tekintetben, hogy milyen lépésekben ismerik el az új magyar vezetést, s milyen ütemben kerül majd sor a diplomáciai kapcsolatok helyreállítására.

Politikai pártválaszték a választásokon

Az ország agrár-ipari jellegéből adódóan a Független Kisgazdapárt (FKGP) rendelkezett a legszélesebb társadalmi bázissal. A szociáldemokraták a munkásság és a kisegzisztenciák (kisiparosok, kiskereskedők, tisztviselők) körében talált erős támogatottságra. Az illegalitásból már egy éve kilépett Magyar Kommunista Párt (MKP) elsősorban a nagyipari munkásságra és falusi bázisként az újonnan földhöz jutottakra számíthatott. Ez utóbbi bázison a Nemzeti Parasztpárt (NPP) számított erős riválisnak. Azokon a településeken, ahol az agrárszocialista mozgalmaknak voltak történelmi hagyományai, ott a kommunisták voltak az esélyesebbek.

Feltűnhet, hogy a nagy politikai pártcsaládoknak a fele nem szerepel a pártválasztékban. A szélsőjobb pártok feloszlatását és újjászerveződésének tilalmát az antifasiszta világkoalíció írta elő a vesztes országokban. A Szálasi-féle rémuralom és a háborúvesztés miatt társadalmi támogatottságot sem élvezett, vezetőik Németország nyugati részére menekültek, a fő háborús bűnösök kiadatása éppen szerveződött. Az időszak nem kedvezett a zsidónak minősített magyar állampolgárok deportálásával, megsemmisítésével és/vagy gettósításával való kollektív szembenézésnek, így egyszerűbb volt az összes ilyen bűnt a szélsőjobbra hárítani.

A nemzeti konzervatív pártcsaládot képviselő önálló párt sem indulhatott a választásokon. Az antifasiszta hatalmak előírták, hogy nem alakulhatnak újjá azok a pártok, amelyek a háború alatt propagandát folytattak a szövetségesek ellen. Az 1939-től kormányzó MÉP pedig jóval többet tett az egyszerű propagandánál, háborúba lépett a Szovjetunió ellen, majd a brit hadüzenet nyomán hadat üzent az USA-nak is. Ráadásul vezetői szintén nyugatra menekültek.

A politikai katolicizmus meghatározó pártja, a Demokrata Néppárt (DNP, a mai KDNP jogelődje) ugyan indulhatott volna a választásokon, azonban erre mégsem került sor. Egyrészt a késői indulás miatt nem maradt ideje a szervezet kiépítésére, de ami talán fontosabb, hogy Mindszenty József, az esztergomi hercegprímás nem a haladó katolikus politikai vonalat támogatta, hanem kezdettől szemben állt a bekövetkezett változásokkal.

Így alakult ki az a helyzet, hogy a demokratikusan is kiélhető nemzeti konzervativizmus és a politikai katolicizmus szavazótábora csak a kisgazdapártban találhatott – legalább ideiglenes – politikai otthonra. Az FKGP jól érzékelve a helyzetet, a paraszt-polgár egység gondolatával és az „Isten, család, haza” választási jelszavával e két forrásból számottevően bővíthette potenciális szavazótáborát.

A választások 1945. november 4-én

A parlamenti választások előtt, október 7-én, mintegy főpróbaként tartották meg a helyhatósági választásokat a fővárosban és környékén. Budapesten a kisgazdapárt abszolút többséget (50,51%) ért el, a közös listán induló két munkáspárt nagy meglepetésére. Utóbbiak eredménye (42,79%) azonban így is imponáló, inkább előzetes várakozásuk volt erősen túlzott. A környező ipari jellegű tíz településen a munkáspártok együttes listája győzött (Csepel, Soroksár, Pesterzsébet, Kispest, Újpest stb.), a nem ipari jellegű 12 településen kettő kivételével a kisgazdapárt. Mindez előrevetítette, hogy az országos választások az FKGP nagyarányú győzelmét fogják eredményezni. A két munkáspárt úgy döntött, hogy az országos választásokon külön-külön méretik meg magukat.

A választási kampány szűk egy hónap alatt nagy erőkkel folyt. A lakosság két évtized után tájékozódhatott ismét a választási plakátokról is – ugyanis az 1925. évi törvény betiltotta ezeket. A kommunista párt, részben szovjet segítséggel, a legnagyobb erőforrásokkal rendelkezett: különböző társadalmi rétegeket megcélzó plakátok igen nagy példányszámban, hangoskocsi vetítési lehetőséggel, igen jó autóellátottság állt rendelkezésükre. E tekintetben a szovjet hadsereg segítsége azonban hiába jelentett előnyt, a szovjetek kedvezőtlen magatartása (jóvátételi szállítások, a hadsereg ellátása, erőszakoskodások) visszahullottak a kommunisták fejére. A katolikus egyház gyakran nyíltan, még gyakrabban a vallásos hívek csendes agitációjával a kisgazdákra való szavazásra buzdított.

November 4-én a több mint ötmillió választójogosult – mai szemmel elképesztően magas arányban – 92 százaléka jelent meg szavazóként. Éles cáfolata ez a Horthy-korszakban hangoztatott érvnek, hogy a magyar nép még nem teljesen érett a demokráciára.

A magas részvételt több tényező magyarázza. Egyfelől éles politikai törésvonal húzódott a kisgazdák és a három baloldali párt között, ami önmagában részvételre ösztönzött. Másrészt csaknem minden második választó először szavazhatott életében, s ha már erre jogot kapott, akkor élni is kívánt vele. Harmadrészt hatása volt annak is, hogy a Horthy-korszak választásain, ott és ahol titkos szavazásra került sor, kötelező volt a részvétel, s ez az atavizmus nem múlt el nyomtalanul.

A választásokat a kisgazdák fölényesen, 57 százalékos többséggel nyerték meg, 17-17 százalék jutott az SZDP-nek és az MKP-nak, míg a parasztpárt 6 százalékot szerzett. E négy párt azonban már a választások előtt megegyezett abban, hogy az általuk folytatott koalíciós kormányzást kívánják folytatni, természetesen a választásokon kinyilvánított választói akaratnak megfelelő arányokban és összetételben.

Az első szabad választás: 1945 vagy 1990?

Az általunk feltett kérdésre egyértelműen 1945 a vállalt válasz. Az adott történelmi körülmények között – s mindig csak ilyen van –

az 1945. évi nemzetgyűlési választásokat szabadnak, tisztának és demokratikusnak tartotta a korszak mindhárom meghatározó tényezője: az ország lakossága, az antifasiszta koalíció vezető hatalmai (Szovjetunió, USA, Nagy-Britannia) és a nemzetközi sajtó is.

Ellenérv szokott lenni, hogy egy megszállt országban nem lehet szabad választásokat tartani. Kiváló ellenpélda erre Olaszország, majd később az NSZK választásai, ezek az országok angolszász megszállás alatt állottak, mégsem merül fel velük kapcsolatban, hogy a választások nem felelnének meg a korabeli demokratikus sztenderdnek. Kétségtelen, hogy a nemzetgyűlési választás előtt erős szovjet nyomás volt arra, hogy a kormányt alkotó négy párt közös listán induljon. Ezt a kisgazdák csak elhúzódó ellenállással és nagyon nehezen fogadták el, ám mire a mandátumok elosztásában megállapodtak volna, addigra Gerő Ernő javasolta Vorosilov marsallnak, hogy álljon el a tervtől, hiszen a kommunisták maguk is el tudják érni a 25 százalékos társadalmi támogatottságot. Ez ugyan egy irreális várakozás volt, mindenesetre a szovjetek ezután elálltak a közös lista erőltetésétől. A szovjet nyomás a kormányalakítás során valóban eredményesen nyilvánult meg, ez azonban nem érinti a választás szabadságát.

Az 1945-ös választásoknak is vannak fogyatékosságai, de ezek mértéke nem kérdőjelezi meg a fenti állításunkat. A legjelentősebb említésre méltó fogyatékosság a német nemzetiség választójogtól való megfosztása volt. Mindazok, akik az 1941. évi népszámláláson német nemzetiségűnek, vagy német anyanyelvűeknek vallották magukat, minden másra való tekintet nélkül elvesztették választójogukat. Ez a kollektív bűnösség elvének tarthatatlan alkalmazása volt, erről azonban az antifasiszta koalíció három vezető hatalma még a jaltai tanácskozásukon egyeztek meg. A magyar államnak ezen nem volt módja változtatni, ez azonban nem jelenti azt, hogy a közvélemény és a szociáldemokraták kivételével a nagy pártok ne értettek volna egyet vele. Mindez azonban csak apró folt az 1945. évi nemzetgyűlési választások demokratizmusán.

A történész csak sajnálattal konstatálja azt a tényt, hogy az 1945-ös választás és egyáltalán a háború utáni két-két és fél év közös nemzeti történései, ország újjáépítő közös alkotása nem maradt része a nemzeti emlékezetnek. Az akkori fiatal kisgazda képviselők túlélő része még a kilencvenes években, sőt a kétezres évek elején is „csillagos órák”-ként emlékeztek a korabeli történésekre, legalábbis 1946 végéig. Manapság még a baloldali pártok emlékezete sem terjed ki ezekre a figyelemreméltó teljesítményekre.