Figyelmen kívül hagyhatjuk-e a kapitalista termelés önellentmondásait és osztályszerkezetét? Ha korunk társadalmát és annak működését meg akarjuk érteni, a legmélyebbre hatoló gyökereket kell feltárnunk. Újra elő kell vennünk Marx osztályelméletét és meg kell vizsgálnunk a tőke és a munka örök harcát.

Könyvrecenzió.

Manapság nem divatos osztályról marxista értelemben beszélni, hiszen a széles körben elterjedt félreértés szerint „mára letűnt az ideológiák kora”. Akik mégis használják az osztály fogalmát, vajon tényleg csak egy idejétmúlt gondolat hordozói? Vagy tartogathat valami hasznosat azok számára, akik meg akarják érteni korunk társadalmi-gazdasági dinamikáit?

Charles Umney, brit szociológus Class Matters: Inequality and Exploitation in 21st Century Britain [Az osztály számít/Osztály ügyek: Egyenlőtlenség és kizsákmányolás a 21. századi Nagy-Britanniában] könyvében amellett érvel, hogy a tőke és a munka örökös harca napjainkban is folytatódik, és e harc sajátosságai és eszközei továbbra is jól azonosíthatóak.

A szerző komplex képet fest arról, hogy a tőke milyen eszközökkel tartja uralma alatt a munkát. Bár a könyv szemléltető példái mind az Egyesült Államok és Nagy-Britannia társadalmi-gazdasági berendezkedését illusztrálják, képtelenség nem észrevenni az ordító áthallásokat a magyarországi állapotokkal.

Az uralkodó politikai diskurzusoktól kezdve, a munkahelyi fegyelmezésen és állami kontrollon át, egészen a média szerepéig, egytől-egyig megfigyelhetjük a tőke hatalmának terjedését és annak káros hatásait. Persze csak akkor, ha hajlandóak vagyunk leporolni és értelmezési keretként használni Marx osztályfogalmát. Akkor viszont olyan tisztán rajzolódik ki az egyenlőtlenség és kizsákmányolás formája, mint a szóban forgó könyvben.

Miért számít az osztály?

A szerző szerint íratlan szabály a főáramú brit politikában, hogy az osztály nem központi probléma. Egyesek szerint már nem az, mások szerint soha nem is volt az. Ami biztos: nincs helye a közbeszédben. Az egymást váltó kormányok évtizedek óta azt a közhelyet tűzik ki célul, hogy létrehozzanak egy „mindenkiért dolgozó gazdaságot”, amelyben a brit társadalom egy harmonikus egység, és ahol az egyes egyén gazdagodása mindenki gazdagodását jelenti.

E harmónia azonban – ugyebár – valamiért nem valósult meg. A politika új programja pedig az, hogy azonosítsa azokat a problémákat, amelyek akadályozzák ennek létrejöttét. A legutóbbi sikeres jobboldali trend ismerős lehet nekünk is: itt a bevándorlók, az EU és a szociális hálózat potyautasai kerültek az akadályozó bűnbakok szerepébe.

Az osztály fogalma ezt a fajta politizálást veszélyezteti, hiszen a társadalom működésének egy sokkal mélyebben gyökerező megosztottságát tárja fel, amelyet nem lehet nagyobb felfordulás nélkül megváltoztatni.

Az osztály tudományos fogalma is jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedekben. A szerző szerint a kortárs társadalomkutatás célja inkább a társadalom csoportjainak minél pontosabb körülhatárolása és leírása lett, hiszen ezek segítségével tudjuk legjobban magyarázni az egyenlőtlenségeket. A hangsúly egyrészt a társadalom osztályszerkezetének feltárásáról annak „osztályozására” tevődött át, másrészt a társadalmi mobilitás vizsgálatára, illetve e mobilitást akadályozó tényezők elemzésére. Például a különböző tőkefajtákhoz (vagyonhoz, tudáshoz, kapcsolatokhoz, hatalomhoz és így tovább) való hozzáférés kutatására.

E kutatások, bár minden kétséget kizáróan hasznosak a nagy egészet alkotó osztályok természetének és újratermelődésének magyarázatához, figyelmen kívül hagyják Marx kétosztatú osztályelméletét. Egyrészről ez érthető is, hiszen a brit (vagy bármely) társadalom tagadhatatlanul összetettebb, minthogy csak két csoportba lehessen osztani.

Umney szerint azonban

az osztályról való gondolkodásnak túl kell mutatnia ezeken az „osztályozási” kérdéseken. Marx osztályelmélete inkább a gazdaság gépezetében, „a termelés rejtett műhelyében” elfoglalt helyzetekről és funkciókról szól.

Tehát amikor osztályról beszélünk, célunk az kell hogy legyen, hogy feltárjuk a különböző funkciókat ellátó emberek közti kölcsönviszonyok hatásait a társadalom egészére nézve.

A marxi gondolatok bővebben

A szerző a következőkben összefoglalja Marx idevágó fogalmait. Marx alapvető tézise a munkaérték-elmélet, amely azt mondja ki, hogy egy áru értékét a befektetett emberi munkaerő határozza meg (ha több a befektetett munka, akkor általában nagyobb az áru értéke). A termelőegységben az áru előállításához emberi és gépi munkaerőt vesznek igénybe, így, ha több a gépi munka, akkor – a munkaérték-elmélet szerint – kisebb az áru értéke. A megtermelt árut ezután eladják és a pénzt több áru előállításába fektetik.

Marx szerint az emberi munkaerő több értéket termel, mint amennyit bér formájában megkap.

A kettő különbsége a tőkéshez kerül értéktöbblet formájában. A munkás azonban nem tudja a kapitalista nélkül megtermelni ezeket a javakat, hogy az áru teljes értéke nála maradhasson, mivel a termelőeszközöket a tőkés birtokolja. Itt válik el Marx szerint a társadalmat alkotó két osztály, vagyis egyrészt a munkásosztály, akik a munkaerejük eladásának képességétől függenek, és másrészt a tőkésosztály, akik a termelőeszközökből és munkaerőből kinyerhető értéktöbblettől függenek. Így jön létre a kapitalista termelési ciklus egyszerű képlete: a Pénzből Áru lesz, az Áruból pedig több Pénz (P–Á–P’).

Fontos hangsúlyozni, hogy a szerző nem egyes egyéneket akar besorolni e két tág kategóriába, hanem eszközként tekint erre a kapitalista társadalmak megértéséhez.

Marx szerint e két osztály természetükből fakadóan konfliktusban állnak egymással, hiszen ellenkeznek az érdekeik. A tőke érdeke, hogy csökkentse a béreket és kiterjessze a munkaidőt, míg a munka érdeke, hogy kevesebb ideig, magasabb bérért dolgozhassanak. A szerző e konfliktus megjelenési formáit azonosítja a következő fejezetekben.

A tőke és az állam szövetségének rövid története

A brit osztálydinamikák megértéshez a szerző történeti áttekintést nyújt a tőke és a munka erőviszonyainak változásairól a második világháborútól kezdve. A sokak által csodált jóléti időszakban (kb. 1945 és 1975 között) valóban alacsonyabb volt az egyenlőtlenség az azt megelőző és az azt követő időszakhoz képest. Marxista értelmezésben ez a munka oldalának megerősödését, majd ismételt meggyengülését tükrözi.

Az osztálykompromisszum korát a jóléti állam kiterjesztése, a teljes foglalkoztatottság, a kollektív szerződés, a nemzeti szintű bérpolitika, a keresetek és ezzel a fogyasztói kereslet növekedése jellemzi.

Ez köszönhető egyrészt a munka intézményi szervezettségének, az erős szakszervezeteknek, azonban meg kell jegyeznünk, hogy ebben az időszakban a munkások piaci szerepe igencsak kedvező volt, hiszen a második világháború jelentősen csökkentette a munkaerőpiac kínálati oldalát (sokan meghaltak vagy megsebesültek), az újraépítési törekvések pedig megnövelték a keresletet irántuk. A kiegyezés két közel „egyenlő fél” kölcsönös megállapodásán nyugodott. Viszont ahogy láthatjuk, a valójában igencsak egyenlőtlen erőviszonyok e korszak végét is elhozták.

A Margaret Thatcher 1979-es hivatalba lépésével kezdődő korszakban a kormány nyers erővel megbénította a munka intézményeit: visszaszorította a sztrájkjogokat és korlátozta a szakszervezeti tevékenységeket. A szakszervezetek egyeztetési szándékát az is akadályozta, hogy a tőke az addigi tömbösített, „fordista” termelési formáról átállt egy decentralizáltabb, „posztfordista” szervezési módszerre – kiszervezésekkel és alvállakozókkal –, így az egyeztető partnerek kisebbek lettek, és nagyobb versenynyomás alá kerültek.

A munkáltatók (tőke) és a munkavállalók (munka) kollektív tárgyalásának – a tőke szempontjából kellemetlen – intézményét is megkezdte lebontani a kormány, mégpedig HR-es technikákkal, az emberi erőforrás gazdálkodás eljárásaival. Például „javaslat dobozokkal” és „csapatépítésekkel” helyettesítették a független kollektív képviseletet. Ahogyan a munka ereje visszaszorult a következő időszakban, úgy a nemzeti vagyon egyre növekvő százalékát kezdte birtokolni a tőke. A szakszervezetek erejének visszaszorítása és a globalizációs projekt bizonyosan sebezhetőbbé tette a munkát – a szervezett munkát tehát megfegyelmezték.

A thatcheri korszakot követő baloldali kormányok hoztak ugyan valamennyi enyhülést új szociális intézkedésekkel és a korlátozott új szakszervezeti jogokkal, a munkásosztály megfegyelmezését azonban nem adták fel. A munka területén „partneri rendszert” vezettek be, aminek alapja, hogy a munkának joga van hangoztatni az igényeit, de olyan lépést, amely a tőke kárára válna, már nem tehet meg.

A szociális támogatások terén – bár számszerűleg nőtt a támogatás összege – szigorították a hozzáférést és a feltételrendszert, amelyen keresztül könnyebbé vált a munkanélküliek „tartalékseregének” irányítása és megfigyelése.

A következő változást a 2008-as válság és a hatására bevezetett megszorító intézkedések hozták el. A legrosszabbul mindez a bérmunkások alsóbb rétegeit érintette: tovább szigorították a jóléti járandóságokhoz való hozzáférés feltételeit, a szankciókat súlyosbították és kiterjesztették a mozgássérült és a hosszú távú betegséggel élőkre, továbbá – többek között – bevezették a kötelező „munkaalkalmassági teszteket” is, hogy minél több embert kényszerítsenek vissza a munkaerőpiacra. Ezek az intézkedések inkább az egyént célozták. Ennek eredményeként nagyobb lett a verseny a legalacsonyabban fizetett munkákért és arra ösztönözte az embereket, hogy rosszabb munkakörülményeket is elfogadjanak.

A kormány

A kapitalizmusban minden polgári politika célja, hogy „a gazdaság erős legyen”. Az „erős gazdaság” ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a P–Á–P’ ciklus zavartalanul működhessen. Ha e ciklus megakad, akkor válság jön és munkanélküliség. Ha ezt elfogadjuk, akkor az állam szerepe elkerülhetetlenül az lesz, hogy biztosítsa a tőkefelhalmozási ciklus folyamatosságát.

Ha marxi értelemben akarjuk megfogalmazni, akkor

a kormány végtére is egy eszköz arra, hogy úgy szervezzék meg a társadalom működését, hogy az a tőkének a lehető legjobb legyen.

Leegyszerűsítés lenne azonban azt mondani, hogy a tőkések irányítják a kormányt. A kormány maga hozza a döntéseket, de mindig észben kell tartania azt a kérdést, hogy „hogyan fog ez hatni a tőkére?”.

De mi történik eközben a közszolgáltatások állami fenntartású rendszerével?

A közszolgáltatások, Umney értelmezésében ugyanúgy a P–Á–P’ ciklus folyamatosságát biztosítják, csupán közvetettebb módon. A tőkének szüksége van egészséges, képzett, jól táplált, kipihent, azaz minőségi munkaerőre a megfelelő működéshez (vagyis a termeléshez és a profitszerzéshez).

Azzal, hogy az egészségügy, az oktatás, olykor a lakhatás költségeit társadalmasítjuk, még nem dolgozunk a tőke ellen. Ha a kormány ezt nem biztosítaná, a tőkének saját zsebből kellene állnia ezeket a költségeket.

A szerző természetesen nem azt állítja, hogy jobb, ha ezek a szolgáltatások átkerülnek a magánszektorba, a tőkések kezébe és a profitlogika szerint működnének. De szocialista intézményeknek csak akkor lehetne nevezni őket, ha a tőkefelhalmozást és a profitszerzést célzó gazdaság működése lenne alárendelve nekik, nem pedig fordítva.

Financializáció

A tőke kaotikus erejének szintén fontos ága a ’70-es évektől kezdődő financializációs hullám. Mi a financializáció? Financializációnak nevezzük azt a trendet, amikor a tőke az áruk termelése helyett inkább tisztán finanszírozási csatornákon keresztül fektet be és termel profitot. E trend három következményét kell kiemelnünk, Costas Lapavitsas munkája nyomán.

Az első, hogy a cégeknek kisebb mértékben van szükségük banki kölcsönökre a kiadásaik fedezéséhez. A céges kiadások jelentős részét saját pénzügyi eszközök segítségével fedezik (például betétekkel vagy külföldi devizákkal való kereskedéssel).

A második, hogy a bankok szerepe emiatt megváltozott és a fogyasztói kölcsönök, valamint a kereskedelmi banki befektetések aránya megnövekszik.

A harmadik, hogy

a háztartások is bevonódnak a finanszírozás rendszerébe, mégpedig a személyi hiteleken, személyes adósságokon, például lakáshiteleken, hitelkártyákon és diákhiteleken keresztül.

Ezek hatására a tőke prioritásai megváltoznak: ezentúl az úgynevezett „részvényesi érték” (vagy „tulajdonosi tőkeérték”) válik meghatározóvá.

A részvények értékének megőrzése és növelése élvez előnyt a produktív, azaz felszerelési és személyzeti befektetésekkel szemben.

Munkahelyi kontroll

A tőkének szüksége van a munka kontrollálására, hiszen mi értelme lenne munkásokat felbérelniük, ha nem azt csinálják, amit mondanak nekik? A taylori munkaszervezés áttörést hozott abban, hogy a munkások tevékenységét és idejét tudományosan irányítsák. A végtelenül leegyszerűsített, monoton feladatok, a gépek által diktált tempó és a számszerűsített célok vitathatatlanul káros hatással vannak az egyén mentális egészségére. Umney állítása szerint a gazdaság minden szektorában megfigyelhető ez a fajta kontroll, hol szélsőségesebben, hol kevésbé.

A szélsőségesebb példákról mind hallhattunk. Kiemelkedő úttörője e módszereknek az Amazon, ahol a dolgozóktól elvárt nevetségesen magas követelmények kikényszerítését (például 33 másodpercenként kell felvenni egy rendelést), egy ruhára erősíthető eszköz biztosítja, amely csipog, ha a munkás nem dolgozik elég gyorsan.

A puhább formák viszont megtalálhatóak az úgynevezett „tudásgazdaságban” és a kreatív iparban is. Ilyen a dolgozók megfigyelése egy asztalon elhelyezett szenzorral, ami az asztalnál töltött időt figyeli.

De ilyen a munkaidő és a magánidő összefolyása is, ami megfigyelhető a késő éjszakai e-mailekben – és ez még csak a jéghegy csúcsa.

A szerző részletesen bemutatja és példákkal is illusztrálja, hogy a tőke meddig képes elmenni dolgozói kontrollálásában, de – azt hiszem – mindenki tudna a saját életében is példákat mondani.

Technológia

Az eddigiek után nem csoda, hogy a technológiai fejlődést is szkeptikusan szemléli a szerző, a fegyelmezési szempontokon túlmutatóan is. Azt gondolhatnánk, hogy ha az emberi munkaerőt automatizációval helyettesítjük, akkor az embereknek sokkal kevesebbet kell majd dolgozniuk, és így több időt szánhatnak a családjukra, barátaikra, gondoskodásra, hobbikra. Ez azonban nincs szükségképpen így.

A kapitalizmus logikájában az automatizáció félelmetes jelenség. Az automatizáció a tőke oldaláról is kívánatosnak tűnhet első ránézésre. Képzeljük el, hogy minden emberi szükségletet robotok termelnek a tőke irányítása alatt. E robotok önfenntartóak és közel nulla emberi beavatkozást igényelnek működésükhöz. Itt rögtön felmerül a kérdés, hogy az emberek miből vásárolják meg a termékeket, ha senkinek nincs munkája a termelésben?

Na de, képzeljük el, hogy egy kiterjedt jóléti állam biztosítja az emberek stabil vásárlóerejét. Ekkor felfedi magát egy mélyebben rejlő probléma, mégpedig az, hogy az áruk értékét a beléjük fektetett munka adja. Ha az áruk mindenféle munka nélkül előállíthatók, elveszítik az értéküket, így az árak egy ilyen rendszerben egy lefele ívelő spirálba kerülnének.

A kapitalizmus logikájából tehát az következik, hogy a munkásoknak bérmunkára van szükségük, hogy élhessenek, a tőkének pedig munkásokra van szüksége, hogy profitot termeljenek a számára.

Így a technológiai fejlődést egyrészt a technológia által kiiktatott munka, másrészt a technológia elterjedtségét tekintve is, keretek közé kell szorítani, hogy a kapitalista társadalom működőképes maradjon. Be kell ismernünk, hogy a technológia és a munkaérték-elmélet kapcsolatát érdemes lenne részletesebben kidolgozni, hogy pontosabb előrejelzést adjunk, de az egyértelmű, hogy nincsenek túl jó kilátásaink.

Média és ideológia

„Könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét”. Abban, hogy ez a mondat igaz legyen, nagyon sok energiája megy rá politikusoknak, a médiának és sokszor öntudatlanul, a mindennapi embereknek is. Általánosságban elmondható, hogy a kapitalizmus működése, a nyers erőn kívül, nagyban támaszkodik az emberek „jóváhagyására”. A „jóváhagyás” fenntartásának eszközei között találjuk a médiát és az identitást is.

Ha a tőke pénzügyi befolyását a médiára figyelmen kívül hagyjuk, akkor is észre kell vegyük a Ralph Miliband által megfogalmazott „józan ész” logikáját. Ez a „józan ész” retorikailag arra épül, hogy az átlagembereknek van egy intuitív bölcsessége. Ez a retorikai fogás többek közt megengedi, hogy a szakértői véleményt figyelmen kívül hagyjuk, vagy egyenesen „cáfoljuk”. De mi is van emögött?

Miliband megfigyelése arra irányul, hogy a brit (és számos más) jobboldal is felismerte, hogy nem szükséges a közvéleményt kifejezetten a kapitalizmust támogató, pro-kapitalista irányba terelni. Mivel a baloldal programja természetéből adódóan a fennálló rendszer kritikája, elég e rendszer logikáját – vagyis az „ami jó az üzletnek, az jó az egész társadalomnak” logikát – „józan észnek” nevezni, míg az ezt ellenzőket naiv idealistáknak beállítani.

A szerző megfigyelései szerint

ezt a rendszerlogikát közvetíti a főáramú média is, például a számtalan üzleti híradással vagy a szakszervezeti megmozdulások gazdaságakadályozását kidomborító tudósításokkal.

Az identitás önmagában elég magától értetődő fogalom. Az emberek igénylik a csoporthoz tartozást, amit különböző módokon lehet a külvilág felé közvetíteni. Ilyen közvetítő elem például, hogy milyen zenét hallgatunk, mit eszünk, hogyan öltözködünk; összességében az, hogy mit fogyasztunk és mit nem. A közvetítő elemeket pedig a kapitalizmus sikeresen áruvá alakítja. Theodor Adorno szerint a fogyasztó passzív kapcsolatban áll a társadalommal, nincs saját gondolkodása, csupán az üzlet által alkotott standardizált mintákra hagyatkozik.

Bármennyire is leegyszerűsítőnek tűnhet ez a gondolat, el kell ismernünk, hogy a kapitalizmusnak jó, ha az emberek passzívak. Jó, ha a fogyasztók önkifejezése a piac által kontrollált minták szerint alakul. Jó, ha polgárokként, 4-5 évente egyszer elmennek szavazni és ezen kívül nem gondolnak a politikára. Valamint jó az is, ha munkásokként azt csinálják, amit mondanak nekik és nem akarnak szakszervezethez csatlakozni. Adorno gondolatának jelentősége itt az, hogy a fogyasztói kultúra kontroll alatt tartása hasznos, ha ösztönözni akarjuk a passzivitást és fenn akarjuk tartani a tőke hatalmát.

Összegzés

Charles Umney precíz elemzése megmutatta, hogy az osztály igenis számít, és igenis van jelentősége napjainkban a marxi osztályokat segítségül hívni, ha válaszokat keresünk korunk társadalmi-gazdasági rendszerét mozgató erők motivációira. A tőke hatalma átszövi az egész életünket, és minden ága azért dolgozik, hogy fenntartsa ezt a rendszert, amelyben a tőke érdekei uralkodnak a munka felett. Ahhoz, hogy érdemi változás jöhessen el, a rendszer logikájának legalább ilyen komplex megértésére van szükség.

Merjünk radikálisak lenni, merjük ellentmondani a kapitalista „józan észnek”!