Az ENSZ számos nagy ívű programot indított el az elmúlt évtizedekben. Öt évvel ezelőtt ezeket a Fenntartható Fejlődési Célok keretében gyúrta egy programba. Egyelőre a várt áttörés elmaradt, nem lett fenntarthatóbb a világ. Ahhoz, hogy sikeresebbek legyünk, többek között tanulni kellene a Rubik-kockától is.

A Fenntartható Fejlődési Célok mellett magát a környezetvédelmet is odatehetjük arra a polcra, ahol a beváltatlan ígéreteket tartjuk. Ma többek között van egy fejlettnek mondható környezetvédelmi intézményrendszerünk a világ jó részén, és a kormányok fő célkitűzései között is szerepel mára az éghajlatváltozás megállítása, a fenntarthatóság. A legkisebb önkormányzattól, óvodától, iskolától, családi vállalkozástól kezdve, a multinacionális vállalatokon keresztül, az ENSZ-ig mindenki foglalkozik ezzel a kérdéssel. Az eredmények azonban elmaradnak, sőt, mintha egyre rosszabb helyzetbe kerülnénk.

Ezt a rosszabb helyzetet már nem is kell gyakorlatilag bizonyítani. Egyrészt személyes szinten már mindenki nagyon jól látja például az éghajlatváltozás hatásait – csak az nem, aki nem akarja. Globális szinten pedig mára egyértelművé vált, hogy nem tudjuk a 1,5 fokos célkitűzést tartani.

A probléma lényegére világított rá Tanya Cox, a Concord európai ernyőszervezet vezetője: „a változás felgyorsítása, míg a rossz úton vagyunk, a legjobb recept a katasztrófához”.

Az ugyanis, hogy most itt tartunk, az eddigi tetteinknek és erőfeszítéseknek a következménye. Ha pedig ezeket erősítjük fel, azzal csak a probléma nagyságát növeljük – ha úgy tetszik, gázt adunk egy zsákutcában.

Pedig azt is tudjuk, hogy miért ellentmondásos és hibás a környezetvédelem jelenlegi stratégiája. Az Európai Környezetvédelmi Iroda 2019-es tanulmánya (Decoupling Debunked, ‘A szétválasztás leleplezése’) 7 okkal magyarázza, hogy miért nem teljesül a környezetvédelemnek az az évtizedes ígérete, hogy lehetséges gazdasági növekedés a környezeti terhelés növelése nélkül:

1. Emelkedő költségek: amikor elkezdünk kitermelni és használni egy erőforrást, akkor az olcsóbb lehetőségeket aknázzuk ki először, és később a magasabb anyag- és energiaráfordítást igénylőket. Az egységre jutó környezeti terhelés idővel nő. Ennek szemléletes példája, hogy az olajhomok kitermelése háromszor, az olajpala kitermelése akár nyolcszor akkora szénkibocsátással is jár, mint egy hagyományos olajlelőhely esetében, és a természetrombolásról ekkor még nem is igen beszéltünk.

2. Visszacsapó hatás: az energiahatékonyság fejlődése együtt jár azzal, hogy a hatékonyabb eszközöket többet, azokból többet használjunk, és a megtakarított pénzt újabb fogyasztásra fordítjuk. Hatékonyabb autókkal például többet autózunk. Ez strukturális változásokat is jelenthet, mely még több fogyasztást generál. Több energiahatékony autó közben visszaveti a közösségi közlekedés használatát is.

3. A problémák átterhelése: számos technológiai megoldás esetében azt látjuk csak, hogy átterheli a problémát egy területről a másikra. Ilyen például az elektromos autók akkumulátorainak előállításához kapcsolódó környezeti terhelés. Miközben a városokban csökken a légszennyezés, az akkumulátorok előállítása jelentős terhet jelent, az autókat hajtó elektromos áram pedig jöhet akár szénerőműből is.

4. A szolgáltató szektor hatásainak alábecslése: a szolgáltatások csak a hagyományos gazdaság mellett, nem pedig helyett létezhetnek. Emellett a szolgáltatások is jelentős lábnyommal bírnak, ami gyakran kiegészíti, és nem helyettesíti az árukét. Gondolhatunk itt akár a turizmus hatására, például az óriás óceánjárókra.

5. Újrahasznosítás: az újrahasznosítás aránya jelenleg alacsony, és csak lassan növekszik. Az újrahasznosítás folyamata maga is jelentős erőforrás igénnyel jár. A növekvő gazdaságot az újrahasznosítás nem tudja kiszolgálni nyersanyaggal. Az energiatermelésre használt fosszilis erőforrásokat pedig nem is tudjuk újrahasznosítani.

6. Elégtelen és nem megfelelő technológiai váltás: a technológiai fejlődés nem célozza meg az ökológiai fenntarthatóságot. Az innovációk többsége nem szolgálja azt, hogy kevesebb nyersanyagot használjunk. Ennek az ellenkezője is lehet igaz. Például fejlettebb kutató eszközökkel könnyebben tudják azonosítani a földben rejlő nyersanyagot.

7. Átterhelések: Ahol egyes területeken vagy országokban sikerült is a környezeti terhelést csökkenteni, ez együtt járt azzal, hogy ezt a terhelést csak áthelyezték térben, méghozzá jellemzően kevésbé jómódú országba. Amíg az egyes országok a befektetőkért versenyeznek, addig a környezeti költségeket továbbra is a szőnyeg alá fogják söpörni.

Hasonló ellentmondásokat nemcsak a környezetvédelem területén lehet találni, de például a szociális területen, vagy egyenlőtlenségek esetében, de még a gazdaságban is.

Miközben óriási erőfeszítéseket teszünk a szegénység felszámolására, soha nem látott mértékben nőnek az egyenlőtlenségek mind globálisan, mind országokon belül. A napokban látott napvilágot az Oxfam új tanulmánya, mely szerint a felső 1% annyi környezeti terhelésért felelős mint a világ szegényebb 50%-a.

Egyszerűen nem veszünk tudomást alapvető összefüggésekről, mivel egyes területeket, mint a gazdasági növekedés, fontosabbak tartunk másoknál. Így nem foglalkozunk azzal, hogy egy területen okozott esetleges nyereség mit jelent máshol.

2017-ben azért hoztuk létre, több, különböző területet képviselő civil szervezettel a Civil Kerekasztalt a Fenntartható Fejlődési Célokért, hogy megpróbáljuk egyrészt a magunk tevékenységében felszámolni ezeket az ellentmondásokat, másrészt hozzájáruljunk a valódi fenntarthatóság hazai előrelépéséhez.

Az ötödik évforduló alkalmával megjelentettünk egy tanulmánykötetet, mely a Fenntartható fejlődés: Rakjuk együtt helyre a kockákat címet viseli. A következő hetekben több cikkben elemezzük a Mércén, hogy egyes területeken hogyan lehetne egymást erősítő és nem egymást gyengítő megoldásokat találni.

A fenntarthatóság felé teendő lépéseknél figyelni kell az összefüggésekre. Pont úgy, ahogy a Rubik-kocka esetében is csak akkor fog sikerülni minden szín kirakása, ha már az elején foglalkozunk minden oldallal.