Montenegróban harminc évnyi kormányzás után sikerült egy jobboldali koalíciónak leváltania a Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS) által alakított kormányt. A távozó elnököt, Milo Đukanovićot a DPS regnálása alatt kétszer is elnöknek választották, a két ciklus között pedig háromszor is miniszterelnöki pozíciót töltött be. A DPS-t sok kritika érte, elsősorban a korrupció miatt, a – főként nyugati – sajtó pedig gyakorta jellemezte illiberálisként. Azonban az elsősorban a DPS politikájának ellenzésében összekovácsolódott új kormány nem feltétlenül a demokratikus fordulatot hozza majd el a balkáni államban, a koalícióban a polgári közép erői mellett többek között szerb ultranacionalista politikusok is megtalálhatóak.
Egy egyházi törvény, ami kiélezte az etnikai konfliktusokat
A montenegrói állam csak nem olyan rég, 2006-ban szakadt el Szerbia és Montenegró Államközösségétől, amikor a népszavazás eredménye épphogy csak egy kis többséggel (55%) döntött a függetlenedésről. Az elszakadás egyik mozgatórugója a független állam EU-csatlakozásának igénye volt. Szerbiához és a magukat szerbként azonosítókhoz való viszony azóta is az egyik fő témája a politikai közbeszédnek. Egy 2011-es kutatás szerint az ország lakosságának csupán 45%-a vallja magát montenegróinak, szerbnek pedig körülbelül egyharmada. Ugyan bosnyák és albán nemzetiségiek is szép számmal vannak, de a két csoport összesen alig több mint a szerbek felét teszi ki, a közéleti problémák nem ritkán etnikai színezetűek. Idén májusban például Montenegró úgy döntött, nem nyitja meg a határait Szerbia előtt a koronavírus-járványra való tekintettel, amire a szerb külügyminiszter úgy reagált, hogy a döntés problémákat okozhat a két állam jövőbeli viszonyában.
A kormány és a szerb nemzetiségiek konfliktusos kapcsolatának következtében nem meglepő, hogy az ellenzék nagyrészt a szerbekre építette a választási stratégiáját, a koalíció legnagyobb erejét, a Montenegró Jövőjéért szövetséget (ZBCG)- ami magában is egy színes választási koalíció – pedig konzervatív erők mellett például a háborús bűnös Vojislav Šešelj-féle Szerb Radikális Párt montenegrói szervezete is támogatta. A Đukanović által pártolt bosnyák nemzetiségiek százalékosan hátrányban vannak a szerbekhez képest, a nemzeti kisebbségek egymás ellen hangolására és radikalizálására alapozott politika (mely az új koalíció egyes pártjait jellemzi) az új koalíciót juttatta előnyösebb pozícióhoz.
Montenegróban a nemzetiségi kérdések szorosan összefonódnak a vallási ellentétekkel is. A Szerb Ortodox Egyház rendkívül domináns a térségben, azonban nem minden itt élő ortodox tartozik ehhez az egyházhoz. 1993-ban ugyanis újraalakult a Montenegrói Ortodox Egyház (CPC), többek között a montenegrói nacionalizmus és a szerb „betolakodóknak” való ellenállás jegyében. A CPC egyelőre nem elismert egyház és saját templomokkal sem rendelkezik. Ezt azért lényeges megjegyezni, mivel a DPS nemrégiben fogadott el egy, a Szerb Ortodox Egyház tulajdonjogait megkérdőjelező és esetlegesen felülbíráló törvényt, amely megköveteli minden egyházi tulajdonú épület és birtok regisztrálását. Ha az egyház nem tudja bizonyítani, hogy valami jog szerint az övé, akkor az állam elveheti az adott tulajdont.
A DPS értelmezésében a törvény lényege, hogy visszavegyék az eredetileg montenegrói tulajdonú vagyont, egyes spekulációk szerint pedig a törvény egyik célja egyenesen az lehetett, hogy a Szerb Ortodox Egyháztól elvett templomok egy részét a kormány a CPC-nek adhassa.
A Szerb Ortodox Egyház szerint azonban az intézkedés oka a szerbek elleni diszkrimináció és nacionalizmus. Az efelett érzett felháborodás következtében a Demokratikus Front – mely a ZBCG szövetség tagjaként indult a választásokon – vezetője felszólította a DPS-t támogató muszlimokat, hogy ellenezzék a törvényt, azzal fenyegetőzve, hogy ha elveszik a templomaikat, akkor ők el fogják venni a muszlimok otthonait. A többségében muszlim bosnyák közösség tüntetéssorozattal reagált a kijelentésre, és a Jugoszlávia felbomlása utáni etnikai tisztogatás muszlim áldozataira emlékeztettek. Andrija Mandic, akitől a kijelentés származik, egyébként Vojislav Šešelj és Radovan Karadžić szerb háborús bűnösöket is nyíltan támogatta.
Nem ez az első eset, amely a Demokratikus Front problematikusságára világít rá. Ljubomir Filipović, montenegrói publicista és aktivista arra is rávilágított, elképzelhető, hogy az új kormány számára Szerbia érdekeinek érvényesítése prioritás lesz. Filipović szerint Szerbiának fontos egy szerbbarát montenegrói kormány kialakulása, mely hosszútávon a Bosznia-Hercegovinával kapcsolatos területi törekvéseit is segítheti majd. Ugyanakkor a szövetség Európa-politikája is ellentmondásos: az orosz- és szerb szövetségben gondolkodó ZBCG tagjai korábban EU-zászlót is égettek, míg a Feketén Fehéren nevű kisebb, a ZBCG-től függetlenül induló koalíciós párt például kifejezetten nyugatbarátnak mondható, ami hosszútávon a koalíció instabilitását és a hatékony kormányzás ellehetetlenítését okozhatja.
Az albán etnikumhoz tartozó Dritan Abazović által vezetett Feketén Fehéren párt fő célja DPS leváltása volt, és nem támogatja a szerb ultranacionalista mozgalmat. Ő a „polgári közép” opciót testesíti meg, mivel egyszerre érvel a Szerbia-Montenegró konfliktus mérséklése mellett, ugyanakkor nyilatkozatai alapján a kormány és minden nemzetiségi csoport és egyház közti jó kapcsolat fontosságát hangsúlyozza. Európa-barát politikus, aki a „szakértői kormányzást” támogatja, és nem szeretne „sem fasisztákat, sem nacionalistákat” az ország élén látni. Az új koalíció tagjai közül a Feketén Fehéren pártot jellemzi nyugatbarát szemlélet, Dritan Abazović azt a bejelentést is szorgalmazta, amelyben az új kormány világossá tette, hogy Montenegró továbbra is független államként ismeri el Koszovót.
Az ellenzéki koalíció győzelme után úgy tűnt, meg is lett a következménye a Demokratikus Front hergelésének, továbbá a szerb nacionalista csetnikekhez fűződő kapcsolatuknak (2018-ban például megvádolták őket a csetnik mozgalom rehabilitására tett kísérlettel). Az elmúlt hónapban ugyanis több városból is bosnyákok elleni támadásokat és agressziót jelentettek (erről például itt és itt lehet olvasni), melyekért először a szerb nacionalistákat tették felelőssé. Pljevlja városában például két férfit támadott meg egy csoport, akik a városon végigautózva provokálták a lakosságot, miközben csetnik ultranacionalista énekeket énekeltek. Később azonban felmerült, hogy az incidenst kiváltó szerbek Đukanović emberei lehettek, támadásukat pedig abból a célból hajtották végre, hogy a választás győzteseit rossz színben tűntessék fel. A támadásokat később mindenesetre a szerb pravoszláv egyház feje is elítélte.
A ZBCG megválasztása után ígéretet tett arra, hogy tárgyalni fog a bosnyák és albán nemzeti vezetőkkel, azonban a nemzetiségi vezetők saját bevallásuk szerint még mindig várnak a meghívásra. Az egyházak tulajdonát korlátozó törvényt az új kormány máris visszavonta, kérdéses ugyanakkor, hogy a Szerb Ortodox Egyházzal szoros kapcsolatot ápoló ZBCG mennyiben az állampolgárok érdekei alapján cselekedett, hiszen kevésbé reagálnak gyorsan és egyértelműen, mikor az etnikai uszításuk mérsékléséről lenne szó. A bosnyákok és szerb fasiszták közti konfliktus az egész állam, ennél fogva pedig akár a térség destabilizációjához vezethet, ami jó alkalmat nyújthat Szerbiának, hogy tovább építse befolyását az új kormány felett.
Több reformra is szükség lenne
A montenegrói etnikai és vallási konfliktusok elmélyítése nem az egyetlen oka annak, hogy egy ennyire diverz és megkérdőjelezhető koalíció hatalomra tudott jutni. Az ellenzéki pártok kampányának ugyanis kulcs eleme volt az elmúlt harminc év DPS-kormányzás alatt kiépült korrupciós és nyugatról gyakran illiberálisnak is nevezett tendenciák visszafordítása. Egy Olivera Komar montenegrói politológus által írt tanulmány szerint
a DPS illiberális politikáját azzal legitimálta, hogy magát Montenegró szuverenitásának garanciájaként, a szerb befolyási kísérletek elhárítójaként tudta feltüntetni. Ezért cserébe az állampolgároktól azt várta el, hogy az esetleges korlátozásokat, korrupciós ügyeket figyelmen kívül hagyják, egy fontosabb cél, a nemzet védelme érdekében.
Az elmúlt években a DPS a jogállami szabályokat parlamenti többségének köszönhetően könnyen átszabhatta, lehetővé téve ezzel, hogy a kormányzás módja többé-kevésbé legális maradjon. Sokszor kifejezetten a külső befolyást elhárító, autonómiát biztosító szabályrendszert használta fel arra, hogy egyes szervezeteket irányíthasson.
Az egyik legillusztrisabb példa erre a média és a tájékoztatás tendenciózus uralom alá hajtása és kontrollja. A DPS több, Magyarországról is ismerős módszert használt, hogy a főbb média felett irányítást szerezzen, melyet a látszólag pártatlanságot biztosító, korrupcióellenes bizottság felállításával oldott meg. Mivel a bizottság tagjait a parlament jelölte ki, ahol a DPS-nek volt többsége, így a kormánypárt kontrollálhatta, hogy az állampolgárok többsége milyen színezetben hallott az éppen aktuális politikai eseményekről. Hasonlóképpen, a médián kívül a DPS a felsőoktatás kontrolljára is kísérletet tett. Ezen példák is mutatják, hogy a DPS igyekezett átvenni az irányítást az állampolgárok tájékoztatása és a tudástermelés felett is, erősen korlátozva ezzel az ellenzék lehetőségeit. A kormány retorikai húzásait, valamint a kultúra és a tájékoztatás feletti uralmat csak egymástól különböző nézeteket képviselő pártok összefogásával, illetve a DPS ballépésével, a szerbek hergelésére tökéletes alkalmat nyújtó egyházi tulajdonra vonatkozó törvénnyel sikerült ellensúlyozni.
Az eddig említett területekhez hasonlóan szükséges lenne Montenegró gazdasági kapcsolatainak átértékelése és reformja. Az új kormány kijelentette, hogy ’Európa-barát’ hozzáállással kíván politizálni, folytatja majd az uniós integrációs folyamatot, valamint, hogy tiszteletben fogja tartani az állam NATO tagságát is. Azonban, ha a harminc évnyi DPS kormányzás bizonyított valamit, akkor az az, hogy az EU-s követelmények látszólagos betartása (az EU szorgalmazta ugyanis a korrupcióellenes bizottság felállítását is az állami TV-adó függetlensége érdekében) nem biztosítja a valódi demokratikus döntéshozatalt, a korrekt tájékoztatást, különböző álláspontot képviselő adók széleskörű elérhetőségét. Az ország külpolitikai kapcsolatait azért is lehet fontos megvizsgálni, mivel Montenegró anyagi fennmaradása nagymértékben függ a külföldi tőkétől.
Az állam 2017-es NATO-hoz való csatlakozását megelőzően Oroszországból érkezett a külföldi tőke nagy része, 2018-ra már az 1,27 milliárd dollárt is elérte az orosz befektetések összege. 2005-ben például Oleg Deripaska, egy orosz oligarcha vásárolta fel a legnagyobb montenegrói céget, mely egy Kombinat Aluminijuma Podgorica (KAP) nevű alumínium üzem volt. Azonban, mivel a NATO-hoz való csatlakozást követően Montenegró az Oroszországra kivetett szankciókat is támogatta, bebizonyosodott, hogy a gazdasági és politikai függőség kéz a kézben jár. Az orosz piac egyes szektorai elzárkóztak a Montenegróval való kereskedelem elől, illetve az orosz vezetés elindított egy kampányt, mely a turistákat volt hivatott eltántorítani a Montenegróba történő utazástól. Ennek ellenére Oroszország a mai napig az öt legnagyobb montenegrói befektető között van, ám a megromlott gazdasági kapcsolat kompenzálása érdekében a DPS új, kínai befektetőket szerzett. Ezen kívül a gazdaság nagyban támaszkodik a turizmusra is, a 2018-as GDP adatok szerint Montenegró Európa élbolyában van, ami a turizmus részesedését illeti (21,6%).
Ahogyan arra a múltbéli események is rávilágítottak, a külföldi befektetés politikai nyomással is jár, ez pedig korlátozhatja az állam autonóm döntéshozatalát.
A ZBCG preferenciái és külpolitikai kapcsolatai alapján pedig az sem kizárt, hogy a jövőben ismét fokozódni fog az orosz befektetők jelenléte a térségben, ami a politikai nyomást is növelheti. A külföldi tőkének való kitettség kombinálva a turizmus-orientált gazdasággal sebezhetővé és kiszolgáltatottá teszi az adott országot az külső hatásoknak, ami a koronavírus-járvány idején még inkább elkerülendő volna. Mivel jelenleg Montenegróban az egyik legmagasabb a koronavírus-fertőzöttek száma, az ellenzéki koalíció kampánya során arra is ígéretet tett, hogy külön figyelmet fordít majd a járvány szociális hatásainak mérséklésére, erre azonban még nem került sor.
A fentiek alapján tehát a montenegrói ellenzék győzelme semmiképp sem biztosíték az állam autonómiájára és a valóban demokratikus kormányzásra. Kérdéses továbbá az is, hogy milyen megoldást találnak majd a gazdasági problémák orvoslására, illetve a koronavírus-járvány által létrehozott kihívásokra, valamint, hogy hogyan kezelik majd a koalíción belüli várható konfliktusokat. Az ország profiljának vizsgálata után pedig az is egyértelmű, hogy a destabilizáció és a kormány szétesésének elkerüléséhez kevés lesz az EU melletti elköteleződés és a „nyugati értékek” hangsúlyozása. Sokkal inkább a balkáni régió sajátos gazdasági-politikai helyzetére reflektáló, azzal kompatibilis intézkedések szükségesek, különös tekintettel a szerb nacionalizmus és a muszlimok elleni agresszió orvoslására. Erre azonban eddig még nem történtek konkrét lépések, pedig a probléma az eszkalálódás veszélyét is magában hordozza, amennyiben kezeletlen marad.
