Kedden, a Nyíradonyban tartózkodó külügyminiszter újságírók kereszttüzébe került a NER-nyarak most már lassan hagyományosnak számító aktivitásával, az adriai jachtozással kapcsolatban. Mint ismeretes, az Átlátszó múlt héten tett közzé fotókat, amelyek bizonyítják, Szijjártó az ország egyik leggazdagabb emberének, a Szijj Lászlónak a jachtján nyaral, miközben Facebook-oldalán sorra jelennek meg a keményen dolgozó tárcavezetőt ábrázoló minisztériumi fotók.

A mai „szembesítésen” – ahogy az a 444.hu felvételein látszik – Szijjártó azt mantrázza, hogy a joga van a magánéletéhez, azt el tudja választani a munkájától, és hogy mindig és minden körülmények között betartja a jogszabályokat, így semmi törvénytelent nem követett el most sem.

Ellenkező irányba mutató kemény bizonyítékok híján persze senki nem is állítaná, hogy Szijjártó bármiféle törvénytelenséget követett volna, de annyit azért csöndben jegyezzünk meg, hogy ami nem törvénytelen, még nem lesz automatikusan etikus is.

Persze ennek a dolognak a jogi és morális vetületeit még hosszú ideig fogja emésztgetni a magyar nyilvánosság – nagyon helyesen egyébként.

Itt most viszont egy másik dologra szeretném felhívni a figyelmet.

Ha már a miniszter ilyen éles határt húzott a magánélet és a közfeladat között, és kijelentette, hogy a kettő független egymástól, azt azért jegyezzük meg, milyen szerencsés ember Szijjártó, hiszen a magánéletében és a munkájában is olyannal foglalkozhat, amit látszólag szeret: nagyvállalkozókkal építeni a szoros viszonyt.

Hogy a magánéletében ezt szereti, azt bizonyítja a jacht tulajdonosának személye, igazán fölösleges lenne Szijjártó úrnak ezen a jachton nyaralni ellenkező esetben, hiszen lehet hajót bérelni máshonnan is.

A munkavonatkozáshoz meg elég csak annyit elmondani, hogy Szijjártó Péter külügyminiszteri tevékenységének három lényeges eleme van:

1. alpári módon beszólogatni kollégáknak, amikor a tét nélküli a dolog;
2. lapítani, amikor valódi tétek vannak (ld. Belarusz);
3. és büszkén bejelenteni, hogy a kormány az adófizetők pénzéből újabb X százmilliót ad valamelyik nagyvállalatnak.

Szimbolikus egyébként, hogy mai nyíradonyi kiruccanásának is a hivatalos célja ez volt, és hogy elmondja, mennyi csodás munkahelyet védtek meg a beruházó vállalkozások a járvány idején.

A rendszerváltás utáni kormány egyike sem volt rest a nagyvállalatok oldalára állni az állampolgárokkal szemben, de a 2010 utáni kurzus ezt mind mennyiségileg, mind minőségileg tökélyre vitte, és ebben Szijjártónak kétségtelen fontos – minimum reprezentatív – szerep jutott.

Arról már rengetegszer írtunk, hogy miért káros a magyar társadalom jólétére, ha a kormány közpénzzel tömi ki az amúgy is tőkeerős vállalkozásokat, érdekeikhez igazítja a munkajogi szabályozásokat (a magyar munkás kárára), vagy épp egy az egyben kivonja őket egy adott közösség szabályai, igényei, demokratikus döntései alól (ld. a gödi Samsung-bővítés esetét). Ez a politika fenntartja a szegénységet, de cserébe jól fial ott fenn a vállalati csúcsokon. Ezt szokás perverz újraelosztásnak nevezni, hogy beszedjük a szegényebbektől a pénzt, és gazdagabbakhoz csoportosítjuk át. Nem véletlenül mondja Éber Márk szociológus a 24.hu-nak adott nagyszerű interjújában, hogy „Orbán politikája nem nemzeti szabadságharc, hanem osztályharc”, mégpedig felülről, a gazdagok érdekében viselt osztályharc.

És mint ennek a politikának az illusztris képviselőjének, egyáltalán nem meglepő, hogy Szijjártó Péternek még magánéletében is ide húz a szíve.

Persze ne higgyük, hogy ez valami turáni átok vagy magyar specifikum, így van ez sajnos a világ minden táján. A politikai döntéshozók és gazdasági oligarchia mély személyi összefonódásban él, és ez meg is látszik a döntéshozók által hozott döntéseken.

Épp ma közölt leleplező erejű cikket a New York Times, amely rávilágít, az amerikai republikánusok – a nagyvállalati lobbi tollbamondása által vezényelve – legfontosabb válságkezelési prioritása, hogy mentesítsék a cégeket a munkavállalóik munkahelyi megfertőződése miatti jogi felelősség alól. Az amerikai jobboldali kormányzat hónapok óta nem tud új válságkezelő csomagot átverni a törvényhozáson, mert nem akarja elengedni ezt a mentesítő kitételt, és ezzel közben segítségre szoruló polgárok millióit teszi zárójelbe.

Az elmúlt évtizedekben a fejlett világban fokozatosan szorult ki a társadalom többségének érdeke az elvileg demokratikus döntéshozatalból. A teljesen legálisan működő lobbiszervezetek, az oligarchia és a politikum személyes összefonódása, a technokrata, csak GDP-re és államháztartási egyensúlyra fókuszáló, „nincs alternatíva, csak egy helyes megoldás” ideológiája mind-mind ennek a folyamatnak a tünete és oka egyaránt.

Amikor a demokrácia intézményi, jogi oldalának az eróziója fölött szomorkodunk, akkor érdemes látnunk, hogy ez a folyamat ágyazott meg mindennek. És ez a folyamat mindenhol az aktuális törvények betartásával, úgymond legálisan történt. Az intézmények ott voltak, de a népuralom lassa kikopott belőlük, így a nép egy jelentős része elveszítette a demokratikus intézményekbe vetett hitet.

Szóval amikor Szijjártó Péter jachtos nyaralásáról beszélgetünk, akkor ne ragadjunk meg csupán a korrupció, a moralitás vagy épp a legalitás kérdéseinél (persze, ezek is lényegesek), hanem lépjünk eggyel tovább, és tudatosítsuk: egy ilyen magánéleti jachtozás legalább annyira káros a demokráciára, a népuralomba és a társadalom jobbá tételebe vetett hitünkre, mint akármelyik részrehajló választási törvény vagy alkotmánymódosítás.

Mert a legferdébb választási rendszerben is legyőzhető egy rossz kormányzat, a leggrántiszilárdságúbb alkotmány is felülírható a politikai közösség, a nép akaratával, de ez a népakarat nem tud megszületni, ha elfogadjuk, hogy az a politika, amiket a különböző jachtozós képeken látunk.