Mikroműanyag, makroprobléma
Azt, hogy a történelemkönyvekben melyik anyag fogja fémjelezni modern korunkat, persze nem tudhatjuk, de több lehetséges befutó is van. Egyrészt az üveg, aminek minden eddiginél professzionálisabb megművelésével létrejött üvegszál optikáknak köszönhetően pillanatok alatt tudunk a világ másik felén élő emberekkel kommunikálni, és ami minden eddiginél szélesebb körben és nagyobb mértékben teszi lehetővé az információhoz való hozzáférést. A másik az olaj, ami megreformálta a közlekedést, az áramtermelést és a fűtést, elhozva korunk legsúlyosabb problémáját, a globális felmelegedést és a klímakatasztrófát.
De talán még az olajnál is jellemzőbb korunkra annak egyik végterméke, a műanyag.
Semmi nem szimbolizálja jobban a túlfogyasztást, a kapitalista értékrendek által kizsákmányolt és magára hagyott természet és az ember viszonyát, a pillanatnyi igények kielégítésére épült iparokat, mint egy folyóban úszó műanyag palack.
Ez az alig százéves, teljességgel mesterséges anyag ma az életünk minden aspektusát átszövi. Bele sem gondolunk, hogy a reggeli ébredésünktől az esti elalvásunkig hányszor érünk műanyaghoz, hányszor használjuk öntudatlanul is, és hányszor dobunk el egy pillanat alatt valamit, ami több száz évig sem bomlik el.
Ma már tudjuk, nem csak épített és természeti környezetünket, vizeinket telítettük meg alig pár évtized alatt ezzel a mesterséges anyaggal, hanem a bolygónkon velünk együtt élő állatok és saját szervezetünket is.
Az elefántcsonttól az ejtőernyőn át a harisnyáig
Különböző természetes eredetű műanyagok, mint például a celluloid, amire a korai filmeket vették fel, már a XIX. században megjelentek, de a mai értelemben vett, teljesen mesterséges műanyagról csak az 1907-ben, Leo Hendrik Baekland által kifejlesztett bakelit óta beszélhetünk.
Akkor sokan, a mai állásponttal szöges ellentétben, a természet megmentését várták az új anyagtól, mivel első felhasználási módjai és tulajdonképpen kifejlesztésének célja az olyan anyagok helyettesítése volt, mint a kihalófélben lévő elefántoktól származó elefántcsont (pl. a billiárdgolyók), vagy a bútorok, telefonok, lámpák erdőirtásokkal nyert növényi alapanyagai.
A korai műanyagokat még csak a leggazdagabb rétegek engedhették meg maguknak, az akkor – jellemzően art déco stílusban – készült bakelit tárgyak státuszszimbólumok voltak. Azonban a második világháború ezt is mindörökre megváltoztatta, amikor a katonaság meglátta a lehetőséget ebben a könnyen formálható, és a hosszú polimer szálaknak köszönhetően strapabíró anyagban.
A kézigránátok bevonatát bakelitből készítették, ami az addigi acélnál jóval könnyebb és olcsóbb volt, a harci repülőgépek és harckocsik ablaküvegeit vékony plexi lapra cserélték, ezzel minimálisra csökkentve a szilánkok okozta másodlagos sérüléseket.
Az ejtőernyőkhöz nejlont használtak, ami könnyű súlyával, de nagy szakítószilárdságával minden addiginál egyszerűbben juttathatott egységeket az ellenséges vonalak mögé.
Azonban a háború után a műanyaggyártóknak új irányba kellett nézniük, és mint sok, a harcászatnak köszönhetően kialakult új iparág, a plasztik is a háztartásokban lelt új piacra. Így lett a repülőgépek üvegeiből kancsó, a kézigránátból hanglemez, karkötő, hamutartó és az ejtőernyőből harisnya.
Először dalra fakadtunk, most belefulladunk
Az ötvenes évektől kezdve az élet szinte minden területén megjelent az új, sokoldalúan megformázható, színes anyag, amiből eleinte tartós használati tárgyak készültek. A nejlonnak és műszálnak köszönhetően sokak juthattak addig csak személyre szabott ruhákhoz, hatalmas mennyiségben, konfekciós módon méretezve.
Az acél és fa helyére lépve, a buszok, autók, villamosok és vonatok alkatrészeiben a műanyag a tömegközlekedést és utazást is minden addiginál szélesebb közönség számára tette lehetővé. A háztartások berendezési tárgyaiként a kristálypoharak és ezüst étkészletek luxusát az ötvenes évek ma ismert színes, vidám esztétikája váltotta fel.
Az új anyag egycsapásra olyan népszerűvé, sőt ünnepelté vált, hogy Amerikában még dalokat is írtak róla, de Magyarországon is megjelent az utcanyelvben egy, Kazal László „Vígan él a favágó” című dalának ritmusára dúdolt kis rím:
Nejlon sziget közepén
Nejlon remete,
Nejlon kínok között lett egy nejlon gyereke.
Nejlon ott a harisnya,
Nejlon a kabát,
Nejlon gólya hozza ott a nejlon kisbabát.
Azután, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején elérkezett az eldobható műanyagok kora. Megjelentek az első műanyag palackok, a Coca-Cola és a Pepsi is az új csomagolásának törhetetlenségével és könnyűségével tudott kitűnni versenytársai közül. A műanyag tálcák, tányérok, villák, poharak népszerűsítésének az iparág komoly kampányt csapott, leginkább azzal reklámozva azt, hogy az egyszer használandó, azután eldobható étkészletek tulajdonképpen a házimunka egy jelentős részét megszüntetik.
Az első aggodalmak is ekkor jelentek meg az anyaggal kapcsolatban, azonban ekkor még nem azok túlhasználata, hanem a gyártásukhoz felhasznált, bekevert kémiai anyagok egy részének emberi egészségre gyakorolt negatív hatása miatt. Ezek közül a legismertebb a biszfenol-A (BpA), ami az emberi szervezetbe jutva, különösen fejlődésben lévő gyermekeknél, a hormonháztartás természetes rendjébe szól bele. Terméketlenséget, alacsony tesztoszteron szintet okoz, megemeli az allergia, a rák és a cukorbetegség kockázatát.
Ennek ellenére, a BpA-val kapcsolatos első aggodalmak megjelenése után, például a Coca-Cola még további harminc évig használta azt palackjai gyártásánál, és a mai napig ez a legnagyobb mennyiségben előállított vegyület (évente mintegy 5 millió tonnát szintetizálnak belőle).
A műanyag iparnak természetesen ez egy pillanatra sem ártott meg, 1970 és 1979 között a termelés megnégyszereződött. Ekkor jelentek meg az ezzel együtt hatalmas mértékűre növekedett háztartási hulladék kezelésének első problémái is.
Augusztus 17-től kékbe borult a Mérce. Egy héten át a víz a fő témánk. Hogyan lehetne igazságosabb és fenntartható a vízforrásaink kezelése? Hogyan lehetne közkincs, ami egyre kevesebbek privilégiuma?
Egy pohár tiszta víz, egy frissítő tusolás, a vízpartok csodálatos, élő világa és az általuk nyújtotta örömök, az egészséges, elérhető árú zöldség, gyümölcs és élelmiszer, az alapvető szükségleteket biztonságosan fedező közmű szolgáltatások – mindannyian azt szeretnénk, ha mi, akárcsak gyermekeink részesülhetnénk a víz áldásaiból.
Mi a Mércén egy olyan világra vágyunk, ahol mindez nemcsak a szerencsés országokba, szerencsés családokba születettek privilégiuma, hanem az egész emberiség osztályrésze. Ezért életbe vágó, hogy beszéljünk a vízről – tartsatok velünk!
A cikkeket A csaptól az áradásig címke alatt találjátok.
„Más lett a világ, érzem a vízben, érzem a földben, érzem a levegőben”
Csakhogy a műanyag nem csak a szeméttelepekre került: emberi gondtalanság, szándékos környezetkárosítás vagy az esőzések hatására folyóvizekbe, onnan a tavakba, tengerekbe és óceánokba is beszivárgott. Mára szinte mindenki tisztában van azzal, hogy a nagy vizek áramlásai a föld egyes pontjain elképzelhetetlen nagyságú, földrésznyi szemétszigeteket hoznak létre.
Ott aztán a műanyag, mielőtt több száz év alatt le tudna bomlani, az oxigén, az UV-sugárzás és a sós víz hatására egyre kisebb és kisebb részecskékre esik szét. Így a környezetpusztítást gyakran illusztráló képek, nejlon zacskókba tekeredett vízi madarak, palackokba költöző rákok és szívószáltól sebzett teknősök mellett, egy szinte láthatatlan problémát is okoz.
Mikroműanyagnak az 5 milliméternél (nagyjából egy rizsszemnél) kisebb részecskéket nevezzük, és két fajtáját különböztetjük meg.
Az elsődleges mikroműanyagok a szándékosan ilyen apróra gyártott szemcsék. Ilyenek a hőre lágyuló anyag alapformájaként használt pelletek amik általában ipari baleset során kerülnek a természetbe, de ilyenek a fogkrémekhez, arclemosókhoz, samponokhoz és öblítőkhöz adott mikroszemcsék is, amik jobb dörzsképességet adnak ezeknek a kozmetikai szereknek, és egyetlen használat után azonnal a lefolyóba jutnak. Ezek a szemcsék általában túl aprók a vízművek tisztító rendszereinek szűrőihez, így szinte gond nélkül jutnak be az ivóvízbe.
A másodlagos mikroműanyagok a nagyobb darabokból leváló, vagy azok bomlása során létrejött szemcsék. Ezek a szemét aprózódása mellett leggyakrabban a műszálas ruhák mosása során leváló apró szálak (a vizeinkben is az ötvenes évek óta ily módon bekerülő kis bolyhokból találunk a legtöbbet), illetve az fékezéskor a járművekről leváló gumipor.
A műanyagok bomlása során létrejövő (másodlagos), illetve a szándékosan apró méretűre gyártott (elsődleges) mikroműanyag részecskék mára a világ minden vizében megtalálhatóak, Ciprus tengerpartjaitól, az amerikai Nagy Tavakon át, Anglia folyóiig.
Nem képeznek kivételt ez alól hazánk vizei sem:
A Wessling Hungary kft. a magyar vizekben, a Dunában, az Ipolyban, a Balatonban és annak legnagyobb vízellátó folyójában, a Zalában is nagy mennyiségű mikroműanyagra bukkant.
Természetesen ezek a szemcsék nem maradnak meg a vízben. Az apró vízi élőlényektől, a nagyobb halakon át, a tengerparti madarakig szinte minden állat szervezetébe bekerülnek, vagy közvetlenül, úgy, hogy az adott élőlény tápláléknak nézi az apró csillogó szemcsét, vagy közvetve, egy műanyaggal szennyezett másik lény elfogyasztásával.
A szervezetünkbe jutva aztán kétféle módon tudnak rendkívüli pusztítást végezni. Egyrészt a természetes módon az emésztőrendszerben lebomlani képtelen anyag felgyülemlésével az állat úgy érzi, gyomra tele van, és tulajdonképpen halálra éhezik. Másrészt ezek a szemcsék önmagukban is tartalmaznak káros anyagokat, de emellett egyfajta szivacsként szolgálnak a vizekbe kerülő kémiai és biológiai mérgeknek.
Műanyag bennem és benned
A táplálékláncon felfele, a planktonba, puhatestű állatokba, az azokat elfogyasztó halakon, illetve közvetlenül a vízen keresztül azután az emberi szervezetbe is bejutnak a mikroműanyagok. Nem is kis mennyiségben: a WWF 2019-es felmérése szerint egy átlagos ember egy hét alatt nagyjából 5 grammot fogyaszt el így, ez egy bankkártyának megfelelő mennyiség.
Azt, hogy az állatvilágban milyen hatásai vannak, egyre jobban ismerjük, de arról, hogy az emberi szervezetre gyakorolt hatást illetően még csak korai elképzeléseink vannak, az mindenesetre biztos, hogy nem jó.
Az eddigi kutatások és ismereteink alapján, az állati szervezetekhez hasonlóan kétféle módon mérgez meg minket. Egyrészt kémiai a mérgezés, a már említett, a műanyagban fellelhető szerek, a biszfenol-A súlyos fejlődési rendellenességeket és magasabb egészségügyi kockázatot okoznak, illetve a részecskék által összegyűjtött más anyagok szervezetbe juttatásával.
Másrészt ún. részecskemérgezést okozva akkor, amikor egy adott szervben túl nagy mennyiségben halmozódik fel, az a testből immunreakciót vált ki, amivel az immunrendszerünk nem tud érdemben megküzdeni, ezért folyamatos gyulladást és akár daganatokat is okozhat.
Rosszul gondoljuk, ha azt hisszük, ezek csak elszigetelt eshetőségek: az American Chemical Society friss kutatása során, ahol 47 mintát vettek emberi agyból, májból és tüdőből, hogy idegkárosodással járó betegségeket vizsgáljanak, egy különös dologra lettek figyelmesek. A minták mindegyike tartalmazott mikroműanyagokat és biszfenol-A-t.
Van mit tenni
Már-már a közhelyig elcsépelten ismételt mondat, de a szervezetünkbe jutó műanyaghulladék csökkentésének legalapvetőbb módja a szemetünk csökkentése. Az újrahasznosítás, újrafelhasználás mellett a felesleges egyszer használatos műanyagok, mint a szívószál, műanyag fedők és palackok (a palackozott vizek ráadásul általában több mikroműanyagot tartalmaznak, mint a csapvíz) visszautasításával is sokat tehetünk. Kifejezetten a mikroműanyagok termelése ellen a műszálas ruhák mosózsákban való mosásával, a mikroszemcséket tartalmazó kozmetikai- és háztartási szerek mellőzése is indokolt.
Ez persze mind szép és jó, de sajnos tény, hogy az egyéni hulladékcsökkentés a döntéshozói szinten történő, nagy-szennyező óriáscégek szabályozása és a hulladék mennyiségének csökkentése irányába mutató politikai akarat nélkül nem sokat ér. Ahogy arról mi is írtunk korábban, a tavalyi műanyagmentes július kapcsán, az egyéni felismerés is rendkívül fontos, hiszen anélkül nem tudunk eljutni a kollektív cselekvésig, de önmagában ez nem elegendő.
A bolygónk és saját magunk megmentéséhez rendszerszintű változtatásokra van szükség. Hiszen hiába kerüljük el felesleges plasztik termékeket, amíg a „műanyagmentes” életmód folyamatos odafigyelést és alkalmasint áldozatokat igénylő döntés, ez az opció csak kevesek számára működőképes.
A kapitalista berendezkedés logikájában számos más kritérium felülírja a környezetszennyezés szempontjait, azaz politikai beavatkozás nélkül felesleges várnunk, hogy a cégek mentsenek meg bennünket attól, hogy belefulladjunk a műanyagba. A közösségeink és a politikai képviseletünk feladata, hogy olyan szabályozást hozzon létre, korlátozások, tiltások révén, illetve a modellváltást lehetővé tevő alternatívákat kutatva, támogatva és terjesztve, amelyek megszabadítanak bennünket a műanyagtól való függéstől.
Ez azért is sürgető, mert ne legyenek illúzióink: az ellen, hogy a szervezetünkbe jusson, egyelőre nehezen tudunk bármit tenni, mivel a tengeri sótól kezdve, a halételeken át, az ivóvizünkkel is nap, mint nap bejuttatjuk.
Amíg a klímakatasztrófa távolinak tűnhet, a jégsapkák olvadásával sem szembesülünk nap mint nap, és az óceáni hulladékszigetekről is csak elképzeléseink vannak, addig hetente egy bankkártyányi szemét elfogyasztása már nem intő jel, hanem az utolsó utáni piros lap.
