A globális éghajlatváltozásnak súlyos, és nagyon különböző következményei lehetnek különböző régiókra nézve. Míg a tengerparton élőknek elsősorban a tenger vízszintjének emelkedésétől és a viharoktól kell tartaniuk általában, addig a szárazföldek belsejében élők inkább az elsivatagosodás miatt aggódhatnak. Magyarország az utóbbi kategóriába tartozik, a veszély elsősorban a szárazabb, alföldi területeket érinti. Mit kell tennünk ezen a vidéken?

Vízelvezetés helyett vízvisszatartás

2004-ben az ENSZ élelmezésügyi szervezete, a FAO hosszú távú előrejelzésében a Duna–Tisza közét a félsivatagi jellegű övezetek közé sorolta. A talajvíz szintje ugyanis – erős ingadozásokkal – évtizedek óta egyértelmű csökkenést mutat. Pedig az évi csapadékmennyiség összege egyelőre nem változott jelentősen. A csapadék időbeli eloszlása viszont egyre szélsőségesebb. Elég, ha csak az idei évre gondolunk.

Tavasszal két és fél hónapos aszály sújtotta a mezőgazdaságot, míg nyáron már egymást követték a felhőszakadások.

A hirtelen lezúduló víz megfogása, begyűjtése és tárolása a föld minden táján ésszerű törekvés, de a Homokhátságon ez már egy-két évtizedes távlatban is létkérdés, hiszen a homokos talaj vízmegtartó képessége amúgy is nagyon gyenge.

A Duna-Tisza közén nem erednek patakok, folyók, melyek a Tiszába vagy a Dunába ömlenének. A vizet elnyeli a homok, és 40-50 méteres mélységben, jóval a felszín alatt áramlik a nagyobb folyók ártere felé. Ha sok a csapadék, akkor a víz kisebb tavakban („semlyék”) gyűlik össze. Korábban probléma volt a belvíz is, kora tavasszal az olvadékvíz gyakran elárasztotta a szántókat is. Ennek a problémának a kezelésére épült ki a belvizeket a folyók felé elvezető csatornahálózat. A hagyományos belvízvédelem ma már azonban nem a megoldás, hanem a probléma része, mert a csapadékfelesleget sokkal inkább visszatartani és tárolni lenne szükséges.

A talaj vízmegtartó képességét tovább rontja az ipari jellegű mezőgazdálkodás. A géphasználat, a vegyszerek és a műtrágyázás tönkreteszi a talajéletet, halott anyaggá teszi a termőföldet. Vízmegtartás szempontjából a legnagyobb probléma a szerves trágyázás háttérbe szorulása a műtrágyázás mögött.

A növények biomassza tömegének háromnegyede víz, ezt legelik le az állatok. A szerves trágyának pedig 90%-a víz. Víz, ami a talajba kerül, de nem nyeli el rögvest a homok. Nem csoda, hogy egy olyan kertet, melyet mélymulccsal (istállótrágyával) fednek be ősz végén, és tavasz elején ebbe ültetik a növényeket, alig kell locsolni. Az sem mindegy, hogy hol mit termelünk, de erről később.

A mezőgazdaság problémáin túl természetesen felmerülhet az egyéni felelősség kérdése is – hiszen a víz egy kisebb, de azért jelentős részét a háztartások fogyasztják el. Célszerű lenne a terület lakossága körében sokkal erősebben propagálni a vízzel való takarékosságot, de látni kell azt is, hogy jelentős részben itt is pénzkérdésről van szó.

Vannak tanyák, amelyek már „víz-önellátóak”, ami azt jelenti, hogy csak a begyűjtött és tárolt csapadékvizet használják a háztartásban és a kertben. Ennek megvalósításához azonban milliós beruházásra van szükség, aligha várható, hogy kellő állami támogatás nélkül több tízezer tanya váljon „víz-önellátóvá”.

A vízfelesleg elvezetése helyett tehát általában a víz visszatartására kell törekedni, amihez radikális szemléletváltás szükséges. Meg kell hagyni  ugyanakkor a lehetőségét annak, hogy egy-egy esetben (pl. ha lakott területeket fenyeget az ár, mégis elvezessük a vizet arról a területről, ahol természetes úton felhalmozódna.

Ezt legegyszerűbben úgy lehet megvalósítani, ha a megfelelő helyeken kisebb gátakat építünk – így a szükségletnek megfelelően lehet szabályozni a csatornákban és a gátak mögötti tavakban felgyülemlő víz mennyiségét. Mindez nem lehetséges helyi önszerveződés és a helyben gazdálkodók kölcsönös bizalmának kiépülése nélkül.

A vízvisszatartás megvalósítása során ugyanis óhatatlanul lesznek, akiknek a földjét elönti a víz bizonyos időközönként, miközben a helyi gazdálkodók túlnyomó többsége jól jár. A kárt szenvedőket vagy a többieknek vagy harmadik szereplőnek kártalanítania kell, máskülönben nem fogják engedni a földjük elárasztását, ami az egész vízügyi reformot zátonyra futtathatja. Emellett természetesen nem kerülhető ki az állam felelőssége sem, hiszen a csatornarendszerek az állam tulajdonában és a területileg illetékes vízügyi hatóságok kezelésében vannak. Tehát a központi politikai akarat és a megoldás kikényszerítése nélkül sincs megoldás.

Az erdősítés itt nem megoldás

Látni kell azt is ugyanakkor, hogy a csatornarendszerek átalakítása még nem elégséges. Az ily módon megvalósított vízvisszatartás hatása bizonyosan pozitív, de korlátozott: a talajvíz szintje emelkedik, de csak a csatornák és a visszaduzzasztott tavak néhány száz méteres körzetében.

Az elsivatagosodás problémája tehát a mezőgazdaság rendszerének radikális átalakítása nélkül elképzelhetetlen. A mainstream zöld aktivizmus (amely Nyugat-Európa nagyvárosaiban született meg) a területhasználat és az élelmiszertermelés problémájára két megoldási javaslattal szokott reagálni: ültessünk minél több fát (mert az erdők elnyelik a szén-dioxidot és visszaáll az eredeti biodiverzitás), és együnk minél több zöldséget, mert annak a megtermeléséhez van szükség a legkevesebb területre, tehát ha nagyobb arányban eszünk zöldséget, akkor több erdőt tudunk ültetni.

Van ennek az iránynak racionalitása – azokon a területeken, melyeknek természetes növénytakarója a zárt lombkoronájú erdő, a népsűrűség pedig nagy (Nyugat-Európa nagy része ilyen). A szárazföldeknek azonban csak a harmadát borította korábban zárt lombkoronájú erdő, mára viszont a klimatikus viszonyok és a talaj vízmegtartó képessége is változott – és nálunk bizonyosan nem a kedvezőbb irányba.

Igaz, permakultúrás módszerekkel a sivatagokban is lehet fákat, erdőkerteket ültetni. Azokon a helyeken, ahol lehetőség van a víz visszatartására. Ahol több időszakos vízfolyás fut össze egy helyen, egy csomópontban, ott gátépítéssel, kisebb tavak létesítésével és olyan növények ültetésével, melyek gyökérzete megtartja, visszafogja vizet, létre lehet hozni egy-egy erdőkertet. De ez nem jelenti azt, hogy egy sivatagot vagy egy sztyeppét a tartós siker reményében be lehet ültetni sűrű erdőkkel. A permakultúrás erdőkert ugyanis azért lehetséges csak a sivatag közepén is, mert egy nála nagyságrendekkel nagyobb területre lehulló csapadékot használ a fák éltetésére. A hatás ez esetben is egyértelműen pozitív, de szintén csak egy kisebb területre korlátozódik.

A Szegedi Tudományegyetem ökológusainak legfrissebb kutatása egyértelműen bizonyítja, hogy vízvisszatartás szempontjából a homokos talajú Homokhátságon az erdősítés kifejezetten káros – a talajvíz szintje ugyanis ott a legalacsonyabb, ahol zárt lombkoronájú erdők (nagy többségüket inkább faültetvénynek kéne nevezni) vannak. A legrosszabb a fenyő, mert télen is szívja a talajból a vizet (talán nem véletlen, hogy a fenyőerdők a Kárpátokban és az Alpokban nőnek, nem pedig az Alföldön), az nő a legnagyobbra.

Lehet tehát, hogy az erdőtelepítéssel megkötjük a szén-dioxid egy részét, és a Homokhátság erdősítésével hozzájárulunk az emberi civilizáció megmentéséhez, csak közben a Duna–Tisza közén ellehetetlenítjük a mezőgazdasági termelést.

A legtöbb vízre pedig épp a zöldségtermeléshez van szükség.

A Duna-Tisza közén a kisbirtok jóval nagyobb arányban maradt meg, mint máshol, és a kisbirtokosok adják a hazai zöldség- és gyümölcstermesztés nagy részét. Szokás mondani, hogy ez a terület inkább a zöldség- és gyümölcstermesztésére jó. De ez nem igaz.

Lényegében arról van szó, hogy a jó talajú feketeföldeket már régen elfoglalta a nagybirtok, amely minimális munkaerő alkalmazásával folytat brutálisan monokultúrás földművelést és főként búzát, kukoricát, napraforgót és repcét termel nagy táblákon. Mindezen növények termesztésére a homok nem igazán alkalmas, a nagybirtoknak egyszerűen nem érte meg ezeket a területeket megszerezni, megművelni.

Már a téeszesítés is csak korlátozott formában történt meg ezeken a területeken, többet hagytak meg háztájinak és sokkal kevesebb nagytáblát alakítottak ki. Akik pedig megmarad(hat)tak kisbirtokosnak, nem feltétlenül jártak rosszul ezzel a munkamegosztással, hiszen kedvező feltételek esetén megélhetést nyújthat számukra, ha a városok piacaira termelnek. A fő gondjuk a külföldi konkurencia, amely többet tud fektetni vegyszerek, műtrágyák megvásárlásába, így magasabb terméshozamot tud elérni, és ezért az árut jóval olcsóbban tudja adni.

A helyi kisbirtokos megpróbálja felvenni a versenyt, így ő is egyre több vegyszert, műtrágyát használ – és egyre többet locsol. A zöldségnek több vízre van szüksége, mint pl. a gabonának, ám a homok vízmegtartó képessége sokkal rosszabb, mint a feketeföldeké. Ökológiai szempontból tehát ez a kisbirtok és nagybirtok közti munkamegosztás kártékony, de hosszabb távon a kisbirtokok felszámolásával is fenyeget, mert elfogy alóluk a víz.

A gyümölcsösök esetében hasonló a helyzet. Ma már sokszor a gyümölcsfákat is locsolni kell, ha elfogadható terménymennyiséget akar a gazda. A gyümölcságazatot ráadásul a mind gyakoribb fagykárok is sújtják. Kicsit abszurdan hangzik ugyan, de ez is az éghajlatváltozás következménye.

Az utóbbi 3 évben ugyanis egy nagyon aggasztó tendencia jelentkezett az időjárásunkban. Kora tavasszal leáll a nyugat-keleti irányú légáramlás, aszályos időszak köszönt be (ezt persze a mezőgazdaság minden ágazata megsínyli). A légkör páratartalma a minimálisra csökken, és ezért 20-25 fokos hőingadozás is lehetséges egy napon belül, hiába van tehát 18-20 fok délután, attól még elfagyhat a termés.

Idén Magyarországon 60%-kal kevesebb gyümölcs terem a szokásosnál! Ha folytatódik ez a tendencia, akkor a hazai gyümölcstermelésre mint élelmiszerforrásra egyre kevésbé számíthatunk.

Hosszabb távon jobb lenne tehát a zöldség és a gyümölcs termelését amennyire lehet, áttelepíteni a homokról. A Duna és a Tisza régi árterülete sokkal alkalmasabb lenne erre.

Ezeken a területeken termékenyebb a talaj, és a talajvíz utánpótlását a nagy folyók, tehát lényegében a Kárpátokban és az Alpokban hulló csapadék biztosítja. De a zöldség termelését valójában a városokon belül is meg lehetne oldani. Ha Havanna képes ellátni magát zöldséggel, akkor Szeged vagy Kecskemét miért ne lehetne az? A kertes házakban élők számára adott a lehetőség, a tömbházakban élőknek pedig közösségi kerteket kellene létrehozniuk – ez utóbbihoz persze már a helyi önkormányzatok hozzájárulására és támogatására is szükség lenne. Ezen túl a városokban mindenképp érdemes lenne minél több fát ültetni, mert ezek enyhítik a nyári hőséget és tisztítják a levegőt is, amellett, hogy szén-dioxidot (is) megkötnek.

De a vidékieknek sem kellene teljesen búcsút venni a fáktól és veteményeskertektől. Fasorokra, kisebb facsoportokra, ligetes erdőkre szükség van, hogy megkössék a homokot, és hogy megvédjék a biodiverzitást, élőhelyül szolgálva sokféle fajnak. Csak a nagyobb területű erdők nem kellenek, mert az elsivatagosodást segítik elő.

Permakultúrás erdőkertekben a gyümölcstermelés is folytatható lenne kisebb volumenben, de a helyi adottságokkal is számot kell vetni. Mórahalom külterületén, Nagyszéksóson 2007-ben már megvalósítottak egy vízvisszatartásos projektet. A kiszáradóban lévő régi szikes tavon átvezető csatornát a tóból kivezető végénél felduzzasztották, így biztosították, hogy a szikes tó ne száradjon ki.

A projekt részeként a tópart minden oldalán vízibivalyokat legeltetnek. Ők ugyanis lerágják a nádat, ami különben belepné a tavat. A gátépítés mellett tehát a rendszeres legeltetésre is szükség volt ahhoz, hogy a tó megmeneküljön, és hogy sikerüljön visszatartani a vizet. A talajvíz szintje emelkedett a környéken, és ez biztos, hogy a gyümölcsfáknak is jó. Jó eséllyel erdőkertet is lehetne ültetni, de csak úgy, ha meghagyjuk az állatok legelőterületét, mert nélkülük itt nem lehetséges vízvisszatartás.

A kisebb léptékben, szűkebb helyi igények kielégítésére folytatott zöldségtermesztést is meg lehet oldani fenntartható módon, ha a vízigényt ésszerűen csökkentjük. A mélymulcsos módszerrel művelt kert vízigénye töredéke csak a szokványos módon művelt kertének. A mélymulcs kialakításához azonban istállótrágyára van szükség. Egy 500 négyzetméteres zöldséges veteményhez egy ló vagy egy marha éves istállótrágyájára van szükség. Forrásként itt a nagyüzemi állattartás szóba sem jöhet, hiszen ott nem almozzák a jószágot, amely így acélpadlóra ürít (így egyébként a szénmegkötést is szolgáló istállótrágya helyett egy szén-dioxid és metán kibocsátó forrássá válik az állat végterméke).

Ha a jószágot legeltetik vagy karámban tartva kaszálóról látják el, akkor állatonként (ló, marha) 1-1,5 hektárnyi legelőre vagy kaszálóra van szükség a mélymulcsos kertműveléshez. Ez esetben a zöldségveteményes legelőterülethez viszonyított aránya 1:20 vagy 1:30. Természetesen lehet vékonyabb mélymulcsot is lerakni, de akkor a megtakarított víz mennyisége is kevesebb lesz – hisz a szerves trágyával együtt vizet is juttatunk a talajba.

Kisebb léptékben, szintén a helyi igények kielégítésére szorítkozva lehet gabonát és takarmányt is termelni – de hosszú távon ennek mindenképp feltétele a talaj vízmegtartó képességének javítása, amely, mint már említettük, a szerves trágyázás növelésével lehetséges. Ennek legtermészetesebb módja a tarlólegeltetés, ami azt jelenti, hogy az aratás/ betakarítás után pár héttel ráhajtjuk az állatokat a felgazosodó-gyomosodó tarlóra.

Jól jár így az állattartó, mert legelőterülethez jut az év második felében, és jól jár a földművelő is, hisz trágyázzák a földjét (aminek így a szén- a nitrogén- és a víztartalma is emelkedik). És ugyanazon a területen, ugyanabban az évben nem csak gabonát, hanem tejet és húst is termelünk, miközben mind a gabona, mind a hús, mind a tej megtermelése sokkal fenntarthatóbbá válik. Van már példa erre is, de sajnos jellemzőbb az, hogy a felgyomosodó tarlót és a parlagon hagyott területeket csak beszántják, vagy ami még rosszabb, gyomirtózzák.

A gazdálkodók szerveződésére és politikai akaratára itt is szükség lenne. Szükséges, hogy állattartók és földművelők együttműködjenek, szükséges, hogy olyan vállalkozások/ szövetkezetek létesüljenek, amelyek eleve egyesítik magukban a földművelést és a legeltető állattartást, ahogy az is szükséges, hogy a támogatás szabályozási rendszer mindezt lehetővé tegye és elősegítse, serkentse.

Bár periferiális kérdésnek tűnik, a tarlólegeltetésnek kulcsszerepe lehet egy fenntartható mezőgazdaságban, és fontos a vízvisszatartás szempontjából is.

Állatot kell legeltetni

Az eddigiek alapján felmerül a kérdés, hogy ha sem fásításból, sem szántóból, sem a mostani módon történő zöldségtermelésből nem kellene több, sőt csak kisebb léptékben, más módon lehetnének fenntarthatóak, akkor mi az a területhasználati/gazdálkodási mód, amely itt, a Duna-Tisza közének nagy részén valóban fenntartható lenne? Talán már az eddigiekből is sejthető a válasz: ez a legeltető állattartás, melynek támogatása nélkül – mint láthattuk – fenntartható növénytermesztés sem folytatható.

A zöld köztudatot erősen mérgező tézis szerint az állattartás mint olyan, rossz, kegyetlen és fenntarthatatlan. Ez azonban csak a nagyüzemi állattartás és a túllegeltetés esetében igaz.

A nagyüzemi állattartás okozta károk szinte mind-mind abból származnak, hogy a legelő állatokat elszakítottuk a földtől, és istállókba, kisebb-nagyobb ketrecekbe zártuk egész életükre.

Így trágya helyett károsanyag-kibocsátó szennyezést hagynak maguk után, a táplálékukat ipari módszerekkel kell megtermelni, és mivel nem természetesen táplálkoznak, kevesebbet emésztenek meg, a metánkibocsátás nagyobb lesz. Ezzel szemben a legelő állat természetesen táplálkozik, sokkal kisebb a metánkibocsátása, töredék annyi takarmányra van szüksége, és ami a lényeg: trágyázza a talajt. Ezzel szenet köt meg, ezért a legelők talajának szénmegkötése is van akkora, mint az erdők talajának – miközben itt élelmiszert is termelünk.

A legelő állat a növényekben felhalmozott szén mellett a nitrogént és a vizet is visszajuttatja a talajba, trágya formájában, ami így kulcsszerepet tölt be mind a szén- mind a nitrogén- mind a víz ciklikus áramlásában mindenütt, ahol nincs zárt lombkoronájú erdő.

A Duna-Tisza közén azonban a természeti adottságok jelenleg nem adottak az erdősítéshez, a legelők viszont szenet, nitrogént, vizet is megkötnek, és a legeltetés vízigénye jelentéktelen a növénytermesztéséhez képest, miközben más megművelt talajok vízmegtartó képességét is javítani lehet a felhalmozódó istállótrágya vagy a tarlólegeltetés segítségével.

Vannak tudományos hipotézisek, melyek szerint tízezer éve az Alföldet is erdők borították. Amit viszont biztosan tudunk, az egyrészt az, hogy az írott történelem folyamán, nagyjából kétezerötszáz év óta a legeltető állattartás volt a domináns a Duna-Tisza közének középső kétharmadán. Nem véletlen az sem, hogy a sztyeppei népek nyugati vándorútjának utolsó, legnyugatabbi állomása mindig az Alföld volt. Másfelől a legfrissebb kutatások azt támasztják alá, hogy a jelenlegi klimatikus és talajviszonyok hosszabb távon nem bírják el a zárt lombkoronájú erdőt.

A „Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!” jelszavának semmiképp sem szabadna azt jelentenie, hogy egyetlen, leegyszerűsített javaslatot próbálunk meg megvalósítani az egész világon mindenhol. Például azt, hogy „Ültess erdőt, vegyél zöldséget!”, mert így csak a kívánt hatás ellenkezőjét érjük el, és csak felgyorsítjuk az elsivatagosodás folyamatát.

Az értelmes lokális cselekvést az ennek koncepciójáról való gondolkodással és a helyi viszonyok felmérésével kell kezdeni.

A fentebb javasoltak persze elsősorban azt tükrözik, hogy miként kellene alkalmazkodnunk a természeti adottságainkhoz ehhez a vidéken ahhoz, hogy el tudjuk kerülni az elsivatagosodást, és nem azt, hogy mire van társadalmi igény.

Nos, mindennek megvalósítására egyelőre nemigen mutatkozik társadalmi igény.

Ez az érdektelenség azonban a természet számára érdektelen.

A víz előbb-utóbb elfogy alólunk.