Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a bécsi Wiesenthal Intézetben (VWI) közel egy évtizede hétről-hétre hallgathatom a világ elsőrangú holokauszt-kutató mestereinek, posztdok kutatóinak és a jövő nemzedék legjelesebb fiataljainak előadásait, szerkeszthetem kollégáimmal kézirataikat, és beszélgethetek velük kutatásaik aktuális kérdéseiről. A VWI konferenciáin, workshopjain, nyilvános előadásain ez idő alatt szinte minden igazán jelentős holokauszt-kutató megfordult. Módszerek és források című szemináriumunkon a legnehezebben megfejthető dokumentumokat elemezzük együtt.
Ebben az információbőségben nem lehet egyértelmű választ adni arra, hogy „melyik történeti kontextualizáció lehet a legadekvátabb” a holokauszt kutatásakor.
Úgy látom, a kontextusok többnyire a kortárs divatokat követik, s a jó kutatást mégiscsak az különbözteti meg a gyengébbtől, hogy szerzője miképp nyúl forrásaihoz: az pedig elsődlegesen a forrásoktól függ, azután a módszer kiválasztásától és csak utolsósorban a teóriától (vagy kontextustól).
Lehet csillogóan impozáns egy elmélet, ha a források nem eléggé meggyőzőek, vagy éppen a feldolgozásukhoz alkalmazott módszer döcög – így az elkészülő tanulmány végül mégsem tud sokat hozzáadni a holokausztról már felhalmozott tudáshoz. Ezzel szemben lehet mélyebb elméleti megfontolásokat nélkülöző, vagy azokat legalábbis háttérben hagyó egy szöveg, ha olyan eredeti a benne feltárt forrás, hogy annak elemzése gyökeresen felforgatja a történelemképünket.
A modern államisággal és a rasszizmussal, az imperializmussal és a kolonializmussal kapcsolatos heves nyugati viták, konkrétabban az elmúlt hetek szoborafférjai apropóján fordultunk komoly elismerésnek örvendő és rendkívül tehetséges szerzőkhöz. Több aktuális kérdés tárgyalását kívántuk összekötni: az áldozati narratívák felfutásának értékelését a Nyugat- és Kelet-Európa közti viszonyrendszer vizsgálatával, a holokauszt megfelelő keretezésével és összehasonlíthatóságával kapcsolatos viták tanulságait az antirasszista és dekolonizációs hevület megítélésének problémájával.
A náci népirtás térségünk olyan történeti alapeseménye, amely múltunk emlékezetének egyik leghatásosabb keretét adja. Bár egyetlen esemény sem értelmezhető időn és téren kívül helyezve, csak ritkán tekintünk úgy a holokausztra, mint a gyarmatosító ideológiák és gyarmati népirtások Európán belüli folyományára. A „soha többé!” jelszavának hangoztatása ellenére csak elvétve vizsgáljuk érdemben, hogy az azóta elkövetett tömeges bűntettek miként viszonyulnak a gyarmatosítás és a Harmadik Birodalom történetéből ismert rasszista politikákhoz.
A résztvevőknek elküldött kérdéseink ezért így hangzottak:
- A holokauszt mely történeti keretezését vagy keretezéseit – úgy mint a kolonializmus története, a nemzetállam-építés, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus, a totalitarizmusok – tartja legadekvátabbnak és miért?
- Miként jellemezné az elsősorban az áldozatokra fókuszáló történelemkép kulturális és politikai jelentését és társadalmi funkcióját Magyarországon és nemzetközileg?
- Mit tart a domináns nyugati történelemképet átértékelő-dekolonizáló kortárs kísérletek legjelentősebb ígéretének és legkomolyabb veszélyének?
A sorozatban felkért szerzők cikkeit folyamatosan közöljük, de természetesen reagálni, válaszolni, vagy hozzászólni a kérdésekhez bármikor lehet az [email protected] email-címen.
A holokauszt-kutatásban számos fordulat következett be az 50-es évek óta, amikor Filip Friedman, a lengyel Központi Zsidó Történeti Bizottság első elnöke, maga is túlélő, az első holokauszt-történészek egyikeként a következő témákat javasolta feltárni a jövő történész-nemzedékeinek:
- a zsidók elpusztítását megalapozó náci filozófia és stratégia
- az 1939-1945 között a zsidók ellen hozott gazdasági és jogi diszkrimináció
- a zsidók elleni terror és a zsidók elpusztításának története
- a háború utáni zsidóság élete
- a külvilág: külső körülmények
- a zsidók és a nem zsidók közti kapcsolat a nácik által megszállt országokban.
E témákban a kutatások lényegében már a vészkorszak idején elkezdődtek, mégis, egészen a nyolcvanas évekig alig találunk olyan történészt, aki magát holokauszt-kutatóként jelenítette volna meg. A kutatások elsősorban a náci Németország történetét tárták fel a totalitárius, illetve fasiszta diktatúrák kontextusában és a holokausztról összegyűlt tudás csak igen lassan kanonizálódott és vált nemzetközivé.
A nyolcvanas években aztán, párhuzamosan a genocídium-kutatások felerősödésével és az intencionalista-strukturalista vitával, lényegében minden lehetséges kontextus, keretezés, és historiográfiai paradigma hirtelen megjelent a holokauszt sokrétű kutatásában; a klasszikus történeti munkáktól a filozófián át a társadalomlélektani és kulturális antropológiai megközelítésekig.
Olyan hívószavak, mint a testimony (tanúságtétel), a spacial turn (térbeli fordulat), a trauma studies (traumatanulmányok), a Täterforschung (tetteskutatás), a memory studies (emlékezettanulmányok), a forensic studies (forenzikus tanulmányok), stb., mind-mind saját kutatói műhelyeket és iskolákat takarnak, önálló kutatási irányokat és megközelítésmódokat jelölnek ki. Újabban a (post)colonial studies jelent meg értelmezési keretként a holokauszt immár transznacionális és interdiszciplináris vizsgálatának homlokterében.
Mára a Yad Vashem könyvtára több mint 130 000 könyvet katalogizált a témában. A holokauszt talán az egyetlen olyan történelmi esemény, amely ilyen volumenű elméleti és módszertani arzenált vonultat fel. Így tehát a Mérce első kérdésére, azaz hogy „a holokauszt mely történeti keretezését vagy keretezéseit – úgy mint a kolonializmus története, a nemzetállam-építés, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus, a totalitarizmusok – tartom legadekvátabbnak”, és miért, csak azt tudom válaszolni, hogy amennyiben a holokauszt lett a tárgya a „totális történetírásnak”, ahogy azt több tudománytörténész is megjegyezte, úgy annak reflektálnia kell az új paradigmák kihívásaira, s a friedmani programot e paradigmák segítségével tovább vinnie.
A holokauszt történetét ugyanis még korántsem ismerjük maradéktalanul: a franciák például csak 2015 végén nyitották meg a háborús perek iratainak archívumát, a holland archívumok még mindig csak részlegesen érhetők el, a vatikáni levéltár ugyancsak részleges kutathatóságáról nem is beszélve. Helyi források iratkilométerei várnak feldolgozásra Moldáviában, Romániában, Fehéroroszországban, és még jó tucat európai országban.
Hogy ezek a még nem ismert epizódok épp a kolonializmus vagy a totalitarizmusok keretei között lesznek elmesélve, számomra, ahogy már az elején is jeleztem, másodlagos. És éppen a Mérce második kérdése miatt, amely „az áldozatokra fókuszáló történelemkép” jelentésére vonatkozik.
Nagyon úgy tűnik, hogy a holokauszt azért válhatott a totális történetírás tárgyává, mert az emlékezetpolitika az érintettség kérdését igen hosszan a tettes-áldozat dichotómiájába szorította, ez pedig eltakarta azt a történelmi összefüggést, hogy miképp vált minden, nem üldözött állampolgár – közvetve vagy közvetlenül – az üldözöttekkel szemben elkövetett igazságtalanságok kedvezményezettjévé.
E tekintetben pedig kevés különbség volt és van a nyugat- és a kelet-európai történetírás között. A kollaboráció, a társutasság, a kirekesztésből és a jogfosztásból való közvetett vagy közvetlen haszonhúzás mind kényes és mindmáig aggasztóan alulreprezentált kérdései a holokauszt történetírásának.
Legyen ez a történészek baja, vághatja rá rögtön az Olvasó. Azonban mindaddig, amíg sikeres emlékezetpolitikák épülnek Európa-szerte arra a hallgatólagos konszenzusra, hogy egyedül a németek voltak az elkövetők (lásd legutóbb Jan Grabowski immár Karsai László fordításában magyarul is olvasható vitacikkét), saját nemzetük pedig ártatlan áldozat volt, addig senki sem lehet közömbös e kérdéssel szemben.
„Szürke zónák”, ahogyan Primo Levi, Tadeusz Borowski, vagy Kertész Imre beszámolói hatására örökre bevésődött az európai emlékezetbe, nem csak és talán nem is elsősorban a lágerekben voltak. Azoknál nagyságrendekkel szélesebb és „szennyezettebb” szürke zónák keletkeztek a lágereken kívül: a deportáltaktól elkobzott javak megszerzésétől a tömegmészárlások végignézéséig. Hogy ezek mely paradigmában lesznek elmesélve, az még a jövő zenéje, de hogy a történeteket a legkisebb egykori kelet-európai stetltől a nagyvárosokig meg kell írni (és immár írják is szorgalmasan a holokauszt ifjú kutatói), ettől még kétségtelen tény.
A szemtanú pozíciója korántsem csupán történelmi kategória, amelyet ma, a harmadik-negyedik-ötödik nemzedékek messzi távlatából szemlélhetünk. Mindaddig, amíg a jelenleg hatalmon lévő kormányok, melyeknek adófizető állampolgárai vagyunk, elnyomnak, diszkriminálnak, vagy szélsőséges esetben üldöznek egyes nép- vagy társadalmi csoportokat, kisebbségeket, s mi közvetve, s akár szándékaink ellenében is haszonélvezőivé válunk ennek az elnyomásnak, addig – ha nem is a bűn, de – a személyes felelősség kérdése aktuális marad, írja Michael Rothberg legutóbbi könyvében, az Implicated Subjectben.
S bár Rothberg a tőle már megszokott humanizmussal ezt az érintettséget egy differenciált, a holokauszt történetét is felölelően hosszútávú, egyúttal a földrajzi távolságokat is áthidaló szolidaritás alapjaként fogja fel, ennek esélyei, innen, Közép-Európából nézve, sajnos nem látszanak túl kecsegtetőnek. Ez azonban a történészeket hál’ istennek nem szokta igazán zavarni: dacára az emlékezetpolitikai konjunktúráknak, a transznacionális kutatások lehetőségei soha nem voltak olyan tágasak, fórumai soha nem voltak olyan nyitottak, mint manapság.
