A The Guardian tudósítója, Luke Harding új könyvében elmeséli, hogyan vezetett a nem is profi újságírókból álló Bellingcat portál felemelkedése az orosz katonai hírszerzés súlyos válságához a Salisbury gyilkosság után.

2011 augusztusában Luke Harding, aki akkor a The Guardian tudósítója volt, a líbiai Zavíje tengerparti városában figyelte első kézből, hogyan lepi el a várost a polgárháború pillanatok alatt. Az általa leírt képek mintha 1945-ből származnának: mikor a (nyugati hatalmak és a NATO által favorizált) lázadók már azt hitték, hogy a Muammar al-Kadafi rezsimjéhez tartozó hadsereg végleg eltűnt a városból, hirtelen aknazápor zúdult rájuk és a közöttük járó tudósítóra. Jobb híján ekkor fegyverraktárakba menekültek, megannyi robbanóanyag, töltény és akna közé, és így tett Harding is.

Az 1991-es első öbölháború CNN-es élő közvetítésekor láthattunk először élő egyenesben légitámadást, önmagukat megadó katonákat. Ebben, és az azóta zajló háborúkban a haditudósítók jellemzően ugyanúgy dolgoztak: drága felszerelésekkel, golyóálló mellénnyel és megannyi papírmunkával, tolmáccsal indultak útnak, hogy – ahogy mondani szokták – első kézből, a legmegbízhatóbb helyről adjanak információt.

Harding azonban líbiai kiküldetése után rájött, hogy hiába kockáztatja az életét a terepen. Történt ugyanis, hogy az internet segítségével egy okos fickó, Eliot Higgins, egy angliai, leicesteri lakásból sokkal többet tudott meg arról, mi is folyik pontosan Zavíjében, mint ő, aki éppen akkor egyetlen műholdas telefonnal felszerelve futott az aknazápor elől. Higgins ugyanis azonosította, hogy Kadafi a sokszor civilek bombázására használt felszereléseket az oroszoktól szerzi.

Harding most kiadott könyve (Shadow State: Murder Mayhem and Russia’s Remaking of the West) előzeteseként hosszú Guardian-cikkben idézte fel, hogyan eredt a 2014-16 között felemelkedő orosz titkosszolgálatok nyomába és végül gyengítette meg lényegesen információs háborújukat egyetlen oknyomozó portál, a Higgins által alapított Bellingcat.

Oknyomozás a nappaliból

A 2011-ben a leicesteri lakásban nyomozó Eliot Higgins az a fajta ember volt, akit nyugodtan nevezhetünk a tökéletesen unalmas nerdnek: egész nap videójátékokon lógott,  internetes fórumokat látogatott, és ezeken szólt hozzá az őt érdeklő témákhoz. Bár egykor újságírást tanult, otthagyta az egyetemet a diploma megszerzése nélkül, majd egy ideig egyszerű ügyintézői munkából tartotta el magát. A 2008-2009-es gazdasági válság nyomán azonban munkanélkülivé vált, és mint a legtöbb politika iránt érdeklődő kocka 2011-ben, Higgins is leginkább az egyre durvuló arab tavasz és a nemzetközi politika eseményeire figyelt.

Akkoriban az információkat a legtöbb rendszerkritikus érdeklődő olyan helyekről gyűjtötte be, mint – az éppen a könyv szerzője, Harding által is szerkesztett – The Guardian közel-keleti élő blogjai, ahol a tüntetésekről és háborúról is percről percre tudósítások mentek. A Facebook ekkor még nem a tájékozódási pont, hanem a tüntetések szervezésének terepe volt, ráadásul 2011-ben még a háborúk internetes élő követése is új dolog volt, a Twitter megjelenése a videók és fotók valós idejű megosztásában szintén forradalmi áttörésnek számított.

Senki sem volt kíváncsi többé a legközelebbi amerikai anyahajóról vagy légibázisról bejelentkező CNN-es haditudósítóra. Egyrészt frissebb, közvetlenebb információt nyújtottak a különböző internetes források, másrészt pedig az iraki háború kapcsán ekkorra mindenki tudta, hogy a tévés közvetítésekben nem túl gyakran mondanak igazat. A The Guardiannek a 2009-es, Gáza elleni izraeli támadás háborús bűnei és a Bush-féle háborúk leleplezésében azonban komoly becsülete alakult ki, Líbiában pedig ők voltak azok, akik a helyben, harcosok által készített videókat is megosztották az élőikben, hogy tényleg teljesen közvetlen képet kapjanak olvasóik az eseményekről.

Higgins, aki a blogot kommentelőként látogatta, simán csak annyit tett, amit már sokan átéltünk: kommentvitába keveredett az egyik bejegyzés alatt arról, pontosan Tripolihoz mérten melyik kisvárosban készült egy lázadók által feltöltött videó, tehát hol jár épp a front. A vita viszont nála addig-addig ment, amíg Higgins megtanulta, hogyan kell megfelelő számú fotó és videó felhasználásával tökéletesen belőni, pontosan hol is készült egy feltöltött média.

Zavar a moszkvai erőtérben

A módszer mostanra a komment-ketrecharc fegyveréből az állampolgári újságírás egyik alapeszköze lett, és amikor Higgins gyermeke születése után maga vigyázott rá otthon, a rászakadt időt felhasználva megalapította a Bellingcat portált, amely mára megkerülhetetlenné vált a katonai konfliktusok elemzésében. Higgins karrierje során szíriai lázadó dzsihádistáknál fedezett fel horvát gyártmányú fegyvereket, amelyekről kiderült, hogy Szaúd-Arábia vette őket Zágrábtól (nem kis nemzetközi botrányt okozva ezzel), de ő fedezte fel azt is, hogy Aszad légiereje házi készítésű, pusztító hordóbombákkal terrorizálja a lakosságot.

Amikor ő (és megannyi önkéntes társa) már elegendő tapasztalatot szereztek abban, hogy a Google Earth, Twitter, Facebook, Youtube adatbányászatának segítségével a lehető legkisebb befektetéssel készítsenek olyan cikkeket, amiket azután a New York Times is idézni tud, fellőtték saját hírportáljukat is. Ez éppen egybeesett a maláj utasszállító gép lezuhanásának idejével Ukrajnában, 2014 júliusában.

Mikor az oroszok azt állították, a tragédiához semmi közük, nem is számítottak arra, hogy már pár héttel a tragédia után Higginsék minden kétséget kizáróan bebizonyítják, hogy hazudnak.

Egészen pontosan a lövedékmaradványok beazonosításával megállapították, hogy az csakis a Kurszk mellett állomásozó, 53. orosz légvédelmi dandár egyik Donyeckbe szállított BUK rakétarendszerből származhat.

Vlagyimir Putyin nem volt boldog. Az orosz hírszerzés, elhárítás nagyjából hagyományos módszerekkel operált, de a nyolcvanas évektől különös ismertetőjegye volt, hogy mesteri módon kontrollálta az információk elkenését és tevékenységük álhírekbe burkolását. Mindezt viszont nagy mértékben ugyancsak a Bellingcat rombolta le, méghozzá a 2018-as Salisbury-merénylet ügyében.

Mint ahogyan azt akkor sokat emlegették, az oroszoktól a britekhez átállt Szergej Szkripal volt hírszerző meggyilkolásának kísérlete alatt az orosz katonai hírszerzés, a rettegett GRU nagyjából mindent elrontott, amit el lehetett rontani.

Akármi is történt, az bizonyos, hogy a GRU süllyedése innnen a Szkripal-ügyig nagyon gyors volt. Amikor 2018 végén a brit kormány felfedte azoknak a nevét, akik még az év márciusában Novicsok idegméreggel próbálták meggyilkolni Szkripalt és lányát, Juliát, a Bellingcat ismét akcióba lépett. A két gyanúsított, akiknek útlevelükön szereplő nevét és fényképét mutatták be, hosszas kutatásra sarkallta az oknyomozókat. Egyikük, egy régi oroszkritikus disszidens család sarja, a bolgár Hriszto Gozev aktivista-újságíró az akkor már régóta a Bellingcat partnerének számító orosz oknyomozó portállal, az Insiderrel partnerségben elkezdett Oroszországból a neten keresztül személyes, hivatali adatokkal és fényképekkel teli CD-ket rendelni. Az adathalászat-biznisz ugyanis az alulfizetett, korrupt állami hivatalnokok egyik legfőbb mellékállása mostanában Oroszországban –  nagyjából 80 dollárt kifizetve (kevesebb mint 30 ezer forint) megszerezhetők az orosz vezetési engedélyek, hitelkérelmek vagy biztosítási adatbázisok a dark weben.

Pontosan ennyi volt tehát a szigorúan vett anyagköltsége, hogy a Theresa May miniszterelnök által Ruszlan Bosirovként bemutatott férfi álneve mögötti valós személyt azonosítsák: a férfi nem más volt, mint Anatolij Csepiga GRU-ezredes, a csecsen és a moszkvai GRU akadémia növendéke, akit különböző utcai kamerás felvételek, egy igazolványkép és egy 2014-es ukrajnai bevetésért kapott „Oroszország hőse” kitüntetés alapján azonosítottak be.

Miután az első férfit azonosították, az oknyomozók a brit parlamentben egy konzervatív képviselővel közös sajtótájékoztatón álltak a nyilvánosság elé. Harding leírja, a parlamentben ott tolongott a teljes brit és amerikai sajtó is, jelezve, hogy

a tradicionális viszonyok nagyon is felborultak: az akkori legnagyobb ügyet a bloggerek jóval gyorsabban és teljesen ellenőrizhető módon oldották meg az interneten, mint akármelyik nagy újság szerkesztősége.

Egy autóbiztosítási adatbázis és az Insider által az ügynök szülőfalujába kiküldött kollégának lelkesen nyilatkozó szomszédok segítségével a másik, Alekszandr Petrov néven dolgozó gyanúsított is hamar meglett Alekszandr Miskin orvos és GRU-tiszt személyében. Ő személyesen Putyintól kapott kitüntetést Ukrajnáért.

Moszkva már Csepiga nevének nyilvánosságra kerülése után bajban volt. Mindez pedig végül a polgári szolgálattal (FSZB) folyton rivalizáló, de annál jóval nagyobb zajjal dolgozó GRU-n csattant. Annak vezére, Igor Korobov alatt az orosz katonai hírszerzés színvonala irtózatos módon zuhanni kezdett: így történhetett az is, hogy angliai utazásuk alatt a két ügynököt tucatnyi biztonsági kamera jól felismerhetően rögzítette.

Az oroszoknak ezek után gyorsan döntenie kellett, mit is kezdenek a lebukott Csepigával és Miskinnel. Bár a hagyományos protokoll szerint a két ügynöknek szőrén-szálán el kellett volna tűnni a nyilvánosság elől, nem ez történt – valaki a Kremlben úgy döntött, ha már nyilvánosságra került a fényképük, bele kell állni a dologba, és előadni, hogy a két férfi civil, egyszerű orosz turista.

Így készült el az orosz állam által fizetett angol nyelvű RT csatornán az orosz titkosszolgálatok történetének egyik legkínosabb és legnevetségesebb páros interjúja: ebben a két ügynök arról beszélt, hogy 2018. márciusi angliai utazásuk során ők csak turista-üzletemberek voltak, akiket Wiltshire és Salisbury szépsége és a helyi katedrális 123 méter magas templomtornya vonzottak a helyszínre, a turistaként megindokolatlan kitérőiket (például éppen Szkripal háza felé) pedig a rossz idővel, a márciusi angol időjárás viszontagságaival, a sok hóval magyarázták. Csakhogy hó nem is látszik az őket ábrázoló kamerafelvételeken.

A 2018. szeptember 13-i, interjú, amelyben „Bosirov” és „Petrov” együtt szerepeltek, jelentősen hozzájárult azonosításukhoz. A Bellingcat munkatársai tehát ahelyett, hogy valódi kémjátszmába keveredtek volna, egyszerűen rájöttek és kihasználták azt, hogy az egykor rettegett GRU teljesen lemaradva a korral totálisan amatőr ámokfutásba kezdett Salisburyben. A bellingcatesek akciójának igazi jelentősége pedig az volt, hogy a felelősök minél előbbi megnevezésével igencsak megnehezítették azt, hogy az orosz dezinformáció hatékonyan kenje el a felelősséget az ügyben.

Ez viszont rávilágított a legfőbb problémára. Viktor Szuvorov (valódi nevén Vlagyimir Rezun), a klasszikus GRU leghíresebb disszidense 1978-ban, Genfben állt át a britekhez. Hardingnak felháborodva idézte fel Salisbury esetét:

„Ez maga volt a hülyeségek láncolata. Ez az én időmben nem történhetett volna meg. Honnan jött ez a két idióta?”

Harding szerint a GRU klasszikus időszakában a szervezetnél szolgáló Szuvorovot még annak ellenére is megrázta büszkeségében a GRU 2018-as baklövése, hogy már több mint 40 éve otthagyta a szervezetet és az országot, ráadásul átállása miatt még halálra is ítélték Oroszországban. Szuvorov arról is beszélt, egy ilyen óriási kockázatú gyilkossági akciót csak maga Putyin rendelhetett el, és rajta, valamint egy-két technikuson és állami vezetőn kívül valószínűleg senkit nem vontak be a tervezésbe. Az ügy elemzői is ugyanerre jutottak: az út eredeti célja Szkripal és lánya meggyilkolása lehetett, és a 2006-os Alekszandr Litvinyenko-gyilkossághoz hasonlóan a gyilkosság üzenet lett volna az átállást fontolgató kollégáknak: ne is jusson az eszükbe ilyesmi.

Az akció teljes lelepleződéséért azonban valakinek felelnie kellett. Szergej Kanyev orosz oknyomozó újságíró Hardingnak azt mondta, ez a személy egyértelműen a GRU főparancsnoka, Igor Korobov lett. Forrásai szerint 2018. szeptember közepén Putyin magához hívatta Korobovot a Győzelem park melletti, Sztarovolinszkaja utcai szolgálati luxusapartmanjából. A pár órás beszélgetés után, mikor sofőrje hazafelé vitte, a 62 éves Korobov rosszul lett az autóban, majd novemberben az Orosz Védelmi Minisztérium sajtóosztálya pedig fájó szívvel jelentette, hogy Igor Korobov a kórházban „hosszan tartó betegség után elhalálozott.” A 2016 januárjában a GRU főigazgatóságának élére kinevezett tábornok halálával pedig az ügynökség agresszív nyugati korszaka is lezárulni látszik.

Bardak

Az ügynökök 2018 őszi részletes lebuktatása után a londoni orosz nagykövet sajtótájékoztatón vádolta meg a Bellingcatet és Eliot Higginst azzal, hogy a CIA-nak dolgozva terjesztenek álhíreket. A teljesen visszakövethető kapcsolatokból és forrásokból, amelyeket a portál leleplező cikksorozatában nyilvánosságra is hoztak, viszont úgy tűnik, a CIA-s hátszélre az újságíróknak egyáltalán nem is volt szüksége. Egyrészt jól védett oroszországi oknyomozó kapcsolataik, másrészt saját, a képek és videók alapján helyszíneket azonosító tapasztalatuk alapján is viszonylag simán rájöttek mindenre, amire egy bürokratikus állami hírszerzés csak évek alatt tudott volna kétséget kizáróan rábukkanni.

Viktor Szuvorov szerint a problémák a Szovjetunió összeomlása óta folyamatosak lehettek a GRU-nál, ahol egyre alacsonyabban képzett vezetők vették át a hatalmat, és Putyin 2000 utáni rencsinálási kísérlete sem javított sokat az elharapózott alkoholizmuson és korrupción. Káosz, illetve ahogy Szurov nevezte, bardak állandósult az ügynökségnél.

A Szkripal-ügyet viszont hiába ők rontották el, az FSZB járt vele rosszul. A botrányos, túl látványosra sikerült gyilkossági kísérlet után ugyanis listázott orosz kémek és diplomaták százait utasították ki az Európai Unió és az Egyesült Államok területéről. Utóbbi helyen, Seattle-ben az orosz konzulátus meg is szűnt, így évtizedek után orosz képviselet nélkül maradt a teljes amerikai nyugati part. Ezzel egy évtizedek alatt gondosan kiépített hírszerző rendszert tettek semmivé napok alatt.

A Bellingcat nemzetközi hírnevét viszont ez az ügy alapozta meg: noha Higgins orosz oknyomozásai során végül tényleg a Washingtonhoz közel álló Atlanti Tanács egyik elemzője lett, a hobbiprojektből kinőtt Bellingcat portál túlnőtt rajta és immár korántsem csupán keleti diktátorokat és autokrata vezetőket üldöz. Nemrég például azt leplezték le, hogy a George Floyd-tüntetések alatt az amerikai rendőrség célzottan keresi az újságírókat, hogy azokat minél hamarabb eltávolítsa, a CNN tudósítóinak minneapolisi letartóztatása tehát nem volt véletlen. De korábban cikket írtak az Amazon szakszervezeti aktivisták ellen bevetett online trollhadseregéről és a Szaúd-Arábia háborúit ellátó nyugati fegyverszállítmányokról is, valamint Kászim Szulejmáni meggyilkolása után bebizonyították, hogy az irániak minden bizonnyal véletlenül lőttek le egy utasszállító gépet Teherán közelében. De náluk jelent meg a legrészletesebb anyag az évtized eddigi legbénább puccsáról is, amit néhány amerikai és kolumbiai zsoldos kísérelt meg Venezuelában.

Ahogyan azt Harding is megjegyzi, a Bellingcat és a GRU története párhuzamos, és kiválóan mutatja, hogy a 2010-es évekre a nemzetállamok hírszerzése a legtöbb helyen lemaradt az informális társaságok és magáncégek hasonló tevékenysége mellett.

Míg a rettegett GRU módszereiben tulajdonképpen a Szovjetunió és a hidegháború óta alig változtatott valamit, a Bellingcat oknyomozói úgy leleplezték őket, ahogy arra a nyugati, állami erőforrásokban dúskáló titkosszolgálatok, vagy épp a nagyobb újságoknál dolgozó oknyomozók ennyi idő alatt képtelenek voltak.

A Szkripal-ügy miatt nemcsak Korobov szorult meg: Putyin még 2016 végén ugyanis a GRU régi riválisa, a KGB-ből átalakult FSZB és a főleg külföldi akciókat végző SZVR teljes egybeszervezésébe is belekezdett, és újraélesztette az eredeti, egységes KGB rendszerét is. A folyamat a GRU kudarcai után még kiterjedtebbé vált. Mindez az átmeneti, tisztogatásokkal kísért zavar pedig 2020-ra nagyon sokat vett le Putyin titkosszolgálatainak hatékonyságából. Kérdés, meddig tarthat mindez.