Száz éve ilyenkor, 1920. június 4-én délután, megkondultak a harangok, az ország lehajtott fejjel gyászolta a trianoni döntést, a párizsi békeszerződés aláírását. A fájdalom akkor egyesítette a nemzetet. Ma már a fájdalom sem.

Száz éve az ország nagy többsége valószínűleg úgy érzett, ahogy később Karinthy Frigyes írt Trianon emléknapjára levelében kisfiának. „Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” Erre gondoltam, az élet fájdalmas csodájára, amikor a századik évfordulón, június 4-én 16 óra 30 perckor egy perces közös emlékezésre kérem a budapestieket. Közösségteremtő emlékezésre, nem is csak a múlt miatt, hanem a jövő érdekében.

Egy perc hosszú idő. Az, ha befelé figyelünk. Alkalmas arra, hogy ki-ki számot vethessen az érzéseivel. Mert biztos, hogy ezek nagyon különbözőek lehetnek. Hiszen a történelem és a politika realitásától elkülönböző emlékezet valóságában az ok-okozat logikája és az erkölcsi ítéletek szigora mellett megfér a szenvedélyek és érzések gomolygó világa is. Így tudunk együtt lenni a különbözőségben.

Ezt a különbözőséget tagadja az évforduló kapcsán újra sokat idézett mondat: „az a magyar, akinek fáj Trianon”. Hamis állítás. Egyrészt miért ne fájhatna másnak is. Azoknak, éljenek bárhol, akik gyűlölik a jogtipró önzést, és szolidárisak másokkal. Másrészt sok rendes magyar hazafit ismerek, akiket nem érdekel már ez az egész. Tőlük azt kérem, hogy érdekeljék őket azok, akiknek fontos Trianon emléke. Így talán egy percre legalább ők is belátják: a múltat akkor érthetjük meg, ha a hozzá kapcsolódó sérelmeket, érzéseket is értjük.

Trianon velünk él, kitörölhetetlenül. Velem is. Trianon nekem elsősorban édesanyám története, aki a második bécsi döntéssel visszacsatolt területen született, nem sokkal azelőtt, hogy az újra Romániához került. Az anyaországba menekülő szülei úgy érezték, nagyobb biztonságban lesz, ha nem viszik magukkal, hanem egy időre a nagyszüleire bízzák. Nem sejthették, hogy a nagyszülőket hamarosan kényszermunkára viszik, és hosszú évekbe telik mire a kislányuk, az édesanyám, a régi-új határon átkelve visszatérhet a szüleihez. Életekbe sűrűsödik mifelénk a XX. század megannyi nyomora.

Utálom az egész mögöttünk hagyott száz évet, az elvesztett háborúkkal, az elvesztett területekkel, az elveszett emberséggel, az elvesztett életekkel, és a végén az elveszni tűnő hittel, hogy a dolgaink egyszer mégis jóra fordulhatnak. Hány ilyen történetünk van még? Mennyi szenvedés? És mennyi értetlenségünk mások szenvedése iránt?

A történetírás részletesen feltárta Trianon okait. A történetírás azonban nem részrehajló, nem is lehet az, ha tudományos rangját őrizni akarja. Az emlékezet, és így az emlékezetpolitika azonban lehet empatikus. Sőt, szükségképpen annak kell lennie, ha célja nem a nemzeti békétlenség fenntartása. Ebben az emlékezetben indokolt a keserűség amiatt, hogy a nagyhatalmak önzése esélyt sem adott az önrendelkezés elvét az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi nemzetiségére kiterjesztő, a régió kulturális és etnikai sokszínűségét megőrző demokratikus, akár föderális megoldásra. Pedig bizonyára a felmerülő lehetőségek közül talán ez lett volna a legjobb támasza az európai békének. Ez a keserűség – Fejtő Ferencet követve – nem a „dicső múlt” utáni sóvárgás, hanem az elmulasztott lehetőség okozta frusztráció. Persze lehet, hogy ebben – ebben is – Bibó Istvánnak volt igaza, és a monarchia menthetetlen volt, mert hazugságra épült. Ha így is van, nem menti azok felelősségét, akik a hatalom aktuális birtokosaiként felhatalmazva érzik magukat, hogy egy tollvonással okozzanak szenvedést emberek millióinak. Hogy a fejük felett önkényesen húzogassák a határokat, osszák győztesekre és vesztesekre a népeket, barátra és ellenségre a társadalmi csoportokat.

Vitán felül áll, hogy Trianon súlyos veszteség volt Magyarországnak. Sorstrauma. Szenvedést jelentett sok százezer embernek, örökre felforgatva 3,5 millió határon túli magyar életét. Kilakoltattak bennünket az ország majd’ háromnegyedéből. Ebből azonban nem következik az, hogy magát a nemzetet is csonkítani kellene. Végel László, Kányádi Sándor, Grendel Lajos, Tolnai Ottó vagy Markó Béla legfeljebb az útlevelük alapján lehetnek határon túli magyar írók. Ők egyszerűen magyar írók. Ahogyan a „határon túli” magyar kultúra is csak szimplán magyar. Annak minden küzdelmével, amit a határon túli magyar lét jelent.

Kisebbségi magyarnak lenni mindennapos feladat és bizony küzdelem. Feladat, aminek 100 éve nap mint nap meg kell felelni. Elvárás, hogy úgy legyél egy állam jó polgára, hogy közben lelkedben, nyelved által, ünnepeidben és szimbólumaidban egy másik nemzethez tartozol. Kár lenne ezt bagatellizálni, tán heroizálni sem muszáj, de egyvalamit biztosan nem lehet: eltekinteni tőle.

Évtizedeken keresztül azt hallhattuk baloldali politikusoktól, hogy lépjünk ki Trianon árnyékából. Én meg azt mondom: ha valóban az, márpedig az kell legyen a cél, hogy feldolgozzuk a múltat a jövő érdekében, ahhoz a baloldalnak is be kell lépnie ebbe az árnyékba. Úgy kezdődik ez, ha kimondjuk: Trianon nem a jobboldalé, hanem mindannyiunké, magyaroké. Itt van velünk, ha akarjuk, ha nem. Cseh Tamással szólva ő a mi Valóság nagybátyánk. Távoli, de mégis jelenvaló.

Éppen ezért háborít fel, hogy akik harminc évvel ezelőtt a trianoni megemlékezéskor még kivonultak a parlamentből, azok ma fennhéjázó magyarkodással vitatják el mások jogát a Trianon-emlékezethez, és taszítanák ki a nemzetből mindazokat, akik nem értenek egyet a politikájukkal. Haragszom azért is, mert olyan Trianon emlékművet hoztak létre, amely még azokat az elszakított településeket is magyarként mutatja be, ahol egyáltalán nem éltek magyarok. Mint ahogy haragszom a megszállási emlékműért és az összes, a történelmünket meghamisító húzásukért.

Történelmi bűnnek tartom, hogy a Fidesz jó ideje azonosítja a maga érdekét a nemzet érdekével. Pedig nyilvánvaló, hogy demokráciában a politikai vitáknak nem lehet az a tárgya, hogy ki tartozik a nemzethez. Csak és kizárólag az, hogy mi a jó a nemzetnek.

De a magyar baloldal hibát követ el, ha azt gondolja, hogy neki csak a jövővel van dolga. Mert az érzelmi köteléket, ezáltal erős közösséget a múlt feldolgozása teremt. Így a magyar baloldalnak dolga van azzal, hogy ismét belakja a nemzet tereit. Hogy gátlások és zavarodottság nélkül beszélhessen Kassáról vagy Kolozsvárról, kárpátaljai vagy vajdasági magyarokról. Csíksomlyói búcsúról, székely autonómiáról, ukrán nyelvtörvényről, vagy akár a dunaszerdahelyi focimeccsről.

A baloldal tévedése és a Fidesz gátlástalansága vezetett ahhoz, hogy a határon túli magyar közösségek egy részét a kormánypárt túszként viszi magával a belpolitikai harcmezőkre. Ez sem menti azonban azt a nemzetpolitikai farkasvakságot, ami miatt a magyar baloldal rosszul reagált a kettős állampolgárság felvetésére is. Nem vette észre, hogy az európai jogfejlődés igenis abba az irányba halad, hogy majd minden uniós tagállam megszüntette a kettős állampolgárság tilalmára vonatkozó szabályait, a nagy többségük lehetőséget ad a határain kívül élő leszármazottak számára az állampolgárság megszerzésére – sőt, több mint kétharmaduk választójogot is ad a határain kívül élő állampolgárainak. Mindezt pedig nem az etnicista, múltba révedő bezárkózás jegyében teszik, hanem elismerve a többes identitásokat, valamint az állam és állampolgára közötti közjogi kapcsolat légiesebbé válását.

A magyar baloldalnak rá kellene végre ébrednie, hogy a politika részben öntudat kérdése is. A Fidesz pedig – József Attilával szólva – fegyvert veretett belőle. És leginkább ezzel győzte le az ellenfeleit.

Magyar baloldali vagyok én is. Patrióta, nem nacionalista. Mert a nacionalista – ahogy Timothy Snyder fogalmaz – „a legrosszabbat hozza ki belőlünk, majd elhiteti velünk, hogy mi vagyunk a legjobbak”. A hazafi „ezzel szemben azt szeretné, ha a nemzete megfelelne az ideáljának, ami megköveteli, hogy a legjobbat adjuk”. Ebben a hazafiságban hiszek, amelynek „értékrendje, mércéi egyetemesek, és ezekhez méri nemzetét, amelynek azt kívánja, hogy jól, sőt jobban teljesítsen”.

A hazafi, bár magától értetődően jobban szereti a saját hazáját más országoknál, ugyanazzal a mércével méri őket. De az ég szerelmére, melyik az az univerzális mérce, igazságosságról, nemzeti önrendelkezésről vagy emberi jogokról szóló, ami alapján a trianoni döntés ne lenne égbekiáltóan rossz? Miért kellene elvárni a magyaroktól, hogy lépjenek túl ezen, ha más nemzettől nem várnánk el saját traumájának eltemetését? A magyar politikai elit által elkövetett bűnökért miért kellene a kisebbségi létbe taszított magyaroknak bűnhődni?

Empátiára és emlékezésre pedig nem csak az elcsatolt területeken élők státusváltozása, a Trianont megélő magyar nemzet haragja és elkeseredése adhat okot. Nagyon is nyomós okot adhat annak a négyszáz ezer embernek a sorsa, akik elmenekültek szülőföldjükről Magyarországra, a legtöbben ide, Budapestre. Ők voltak az első menekültek a főváros életében. Hatoduk-hetedük lakhely nélkül, vasúti vagonokban húzta meg magát hetekig-hónapokig, néha évekig. Rájuk is emlékezünk, amikor Trianonról szólunk. Arra, hogy Budapest ma sok erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyarnak otthona. Hogy ez a város nem lenne mai formában az erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai művészek, építészek, munkások nélkül, az elcsatolt országrészekről a fővárosba szállított építőanyagok nélkül. És emlékeznünk kell arra is, ahogyan 1956-ban az erdélyiek az anyaországiak felé, 1989-ben pedig a budapestiek az erdélyieknek adtak tanúbizonyságot az összetartozásról.

Úgy kell hát emlékeznünk Trianon traumájára, hogy kimondjuk az igazságot az igazságtalanságról, de nem menekülünk a sérelmeink közé a valóság és a jelen feladatai elől. És egy pillanatra se feledkezzünk meg arról, hogy itt, az európai félperiférián nem ellenségei, hanem sokkal inkább sorstársai vagyunk egymásnak.

Valami fáj, ami nincs – írta Karinthy Trianon emléknapjára. Trianon nem tud nem lenni. Nem olyan, amit egy társadalom el tud felejteni. Legfeljebb el tudja gyászolni. A gyász nem támasztja fel a halottat. Nem is hazudja róla, hogy tökételes volt. Nem hibáztat senkit. Csak összehozza azokat, akik elvesztettek valamit.

De nem erre van most a legnagyobb szükségünk?