Az utóbbi hónapokban Kína kapcsán leginkább a koronavírus jutott az ember eszébe, miközben éppen azon gondolkodott, melyik legyen a következő sorozat, amivel elcsapja az önkéntes karanténban töltött heteket. Jó választás lehetett a Marco Polo életét feldolgozó dráma, amely a 13. századi Kína és az azt meghódító Kublaj kán életébe enged betekintést a legendás európai utazó elbeszélésén keresztül.

Nincs új a Nap alatt: már bő hétszáz éve is intrikák és politikai harcok sorát okozta a kínai befolyás és az európai félelmek találkozása. Akkoriban a mongol birodalomban, ma pedig mindenhol, így Közép-Európában is.

A kínai befolyás megjelenése régiónkban közel egy évtizede borzolja a kedélyeket az uniós intézményekben és egyes nyugati tagállamokban is, részben joggal, részben félreértésekből fakadóan.

Arra azonban nem volt példa, hogy a magyar állam hangot adott volna aggodalmainak, egészen 2020. április 21-ig, amikor megjelent a Magyar Közlönyben hazánk új Nemzeti Biztonsági Stratégiája.

Az új stratégia érdekes változást hozott 2012-ben kiadott elődjéhez képest, ugyanis most először merült fel a Kínához fűződő viszony, és egyből egy egész bekezdést is kiérdemelt. Nem is akárhogy fogalmaz Magyarország legmagasabb állami szintű stratégiája, amelyből elvileg minden más, így a külpolitikai, katonai vagy éppen a nemzetbiztonsági stratégiai dokumentumok is erednek:

„A Kínai Népköztársaság a világ második legnagyobb nemzetgazdasága, egyúttal civilizációs központ is. Kína gazdasági súlyának megfelelően politikai és katonai szempontból is mind határozottabban lép fel, és egyre jelentősebb szerepet játszik a nemzetközi rendszerben. Kína katonai és biztonságpolitikai törekvéseit hosszabb távon is figyelemmel kell követni. A magyar–kínai kapcsolatok pragmatikus alapokon történő intenzív erősítése, és kiváltképpen az európai, afrikai és ázsiai kontinenseket összekötő kereskedelmi kapcsolatok szorosabbra fűzését célzó „modern selyemút” („Övezet és Út Kezdeményezés”) programba történő, kölcsönös előnyökkel járó bekapcsolódás Magyarország érdeke. Ugyanakkor a gazdasági együttműködés lehetőségeinek kiaknázása során tekintettel kell lenni azokra a kitettségből adódó tényezőkre is, amelyek a feltörekvő Kína a kritikus infrastruktúrába történő beruházásai, a legfejlettebb infokommunikációs technológia esetleges szállítójaként való megjelenése és általában a regionális befolyásának megerősödése révén keletkeznek.”

Az elmúlt évek erősen Kína-barát magyar külpolitikájához képest óvatosan egyensúlyoztak a szöveg szerzői, ugyanis a fenti bekezdés egyes elemeiben a Kína által előszeretettel használt kommunikációs panelek köszönnek vissza, míg másutt a nyugati világban elterjedt kritikák bújnak meg.

A pekingi diplomácia úton-útfélen hangoztatja, hogy Kína egy önálló civilizáció, ami történelmileg persze igaz, de arra is alkalmas, hogy relativizálja más civilizációk, így pl. a Nyugat értékeit és elveit. Hasonlóan kínai toposz a kölcsönös előnyökkel (win-win) járó együttműködés emlegetése, és persze maga az „Övezet és Út Kezdeményezés” (BRI) is.

Ugyanakkor az már inkább a nyugati fogalmazásmódra emlékeztet, amikor egy mind határozottabban fellépő Kínát emleget a stratégia, és különösen érdekes a magyar-kínai kapcsolatok pragmatikus (azaz nem elvi és értékalapon!) történő erősítésének igénye, miközben a magyar miniszterelnök gyakran emlegette Kína sikereit vagy szuverenitását a munkaalapú illiberális állam követendő példájaként.

Ennél is meglepőbb nyíltsággal fogalmaz a konkrét biztonsági kockázatok kapcsán a személyesen Orbán Viktor által jegyzett kormányhatározatban kiadott stratégia. Ráadásul ezek a Kínával kapcsolatos kockázatok, azaz Peking befolyása a kritikus infrastruktúra és a high-tech kommunikáció (lásd az 5G-ről írt cikkünket) terén, illetve kelet-közép-európai térnyerése, olyan ügyek, amelyeket eddig leginkább a nyugati EU tagállamok és az Egyesült Államok hánytorgattak fel.

Vajon az erősödő, Washington, Brüsszel és Berlin felől fújó nyugati szelek kényszerítik lavírozásra az eddig keleti széllel hajózó magyar kormányt, vagy ezekkel a kockázatokkal eddig is tisztában volt Budapest a Peking felé mutatott mosolydiplomácia felszíne alatt?

Ez majd idővel kiderül, de addig is érdemes megvizsgálni, valóban erősödik-e Kína befolyása a közép-európai országokban.

Egy nemzetközi kutatás hamarosan publikálandó tanulmányában éppen azt a kérdést jártuk körbe, hogy miként alakul Kína helyzete a négy visegrádi országban, mennyire képes és hajlandó kényszeríteni vagy magához édesgetni a közép-európai kormányokat.

Csehországban kifejezetten rossz Kína megítélése, Peking kénytelen is időről-időre kemény ellenintézkedéseket hozni, ami persze csak tovább ront helyzetén. Ma már ott tartunk, hogy Peking és Sanghaj felmondta testvérvárosi megállapodását Prágával annak erősödő tajvani kapcsolatai miatt, míg Kína prágai nagykövetsége fenyegető levelet küldött a cseh elnöknek egy magas rangú tisztviselő tervezett tajvani látogatása miatt.

Prága ráadásul az 5G fejlesztésekből is kizárná a kínai Huaweit. Persze a színfalak mögött komoly érdekek csapnak össze, mert bár a jelenlegi kormányfő és a közvélemény döntő többsége nem szimpatizál Kínával, egyes gazdasági körök és Milos Zeman elnök továbbra is igyekszik erősíteni a kétoldalú kapcsolatokat.

Lengyelország valamivel barátibb viszonyt ápol Kínával, de ott is elmúltak már a Kína-Közép-Európa együttműködés kezdetére jellemző mézeshetek, hiszen az országot a háttérből irányító Jarosław Kaczyński varsói híresztelések szerint két dolgot nem szeret: a kommunistákat és a külföldieket. Így Varsó az utóbbi időben igyekszik ismét közelebb húzódni régi szövetségeséhez, az Egyesült Államokhoz. Nem csoda, hogy az elsők között csapott le a Washington által kipécézett Huaweire, amikor tavaly januárban kémkedés vádjával letartóztatta a cég egyik munkatársát. Ugyanakkor a kínai vállalatok jelen vannak a lengyel infrastruktúra építések piacán, hiszen autópályát és a Rail Baltica vasúti összeköttetés egyik szakaszát is ők építhetik.

Szlovákia kezdeti lelkesedését hamar lehűtötte a felismerés, hogy az ország kis mérete miatt aligha számíthat jelentős kínai befektetésekre. Ennek megfelelően az érdeklődés Pozsony és Peking viszonylatában kölcsönösen visszafogott, Kína sem kényszerítő, sem csábító eszközöket nem vet be jelentős mértékben, legalábbis eddig. Május végén ugyanis az Egyesült Királyság után Szlovákiában írta alá a legtöbb parlamenti képviselő és külügyi szakértő azt a világszerte terjedő nyílt levelet, amely elítélte Peking beavatkozását  Hongkong autonómiájába. Márpedig Kína a szuverenitását megkérdőjelezőket szokta a legkeményebben büntetni.

A három országhoz képest Magyarország különleges helyzetben van, hiszen esetünkben egyáltalán nem látjuk jelét bármiféle kínai kényszerítésnek, fenyegetésnek, csakis pozitív ösztönzőket fedezhetünk fel a kétoldalú kapcsolatokban.

Eltérően a másik három visegrádi országtól Peking médiakampányt sem kezdett hazánkban a koronavírus járvány Kínát érintő negatív hatásainak enyhítésére. Persze mindez nem meglepő, hiszen Budapest az elmúlt években semmilyen módon nem okozott fejfájást a Népköztársaságnak. Sőt, számos fontos politikai ügyben támogatta Peking álláspontját, legutóbb éppen a Egészségügyi Világszervezet kapcsán.

A fenti példák el is vezetnek minket a felismeréshez, hogy

Kína befolyása térségünkben nem a gazdasági együttműködés sikereiből vagy a társadalom Kína-barát hozzáállásából táplálkozik, hanem inkább a helyi politikai és üzleti elit érdekeiből.

A koronavírus-járvány sem javított a Kína és egyes Közép-Európai országok kapcsolatán. Csehország miniszterelnöke, Andrej Babiš először visszautasította, hogy Prága egészségügyi segítséget nyújtson Kínának a járvány kezdetén, és csak társadalmi nyomásra küldtek végül egy kisebb adag szállítmányt a kelet-ázsiai országba.

A vírus európai megjelenésekor Csehország is Kínából igyekezett beszerezni a maszkokat és egyéb felszereléseket, ami több súrlódáshoz is vezetett, Babiš azt állította egy televízióinterjúban, hogy a kínaiak átverték őket. Lengyelországban szokatlanul nyílt publicisztikai háborúskodásba kezdett a varsói kínai és amerikai nagykövet. Georgette Mosbacher azzal vádolta Kínát, hogy az igazság eltitkolása miatt felelősség terheli a vírus globális elterjedése miatt. A kínai nagykövet, Liu Guangyuan válaszában azt írta, hogy az USA politikai vírust terjeszt a világban, és valójában Kínának köszönhetően nyert időt Washington a felkészülésre.

Szerbiában ugyanakkor Kínának sikerült megnyerni a narratívák összecsapását. Aleksandar Vučić államfő kínai kollégájának küldött levelében úgy fogalmazott, hogy Xi Jinping „nem csupán kedves barátja, hanem testvére is, nem csupán az övé, hanem egész Szerbia barátja és testvére”, és „Kína az egyetlen ország, amely segít Szerbiának”. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy az EU kezdeti tesze-toszaságában valóban nem nyújtott segítséget déli szomszédunknak, de talán még ennek fényében is túlzásnak tűnhetnek azok az óriásplakátok, amelyek Belgrád utcáin hirdetik: Хвала брате Cи, köszönet Xi testvér!

A szerző a MapInfluence (mapinfluence.eu) kutatás magyar tagja.