A média csapdába került a szélsőjobboldali populistákkal szemben, képtelen kilépni abból az „örökmozgó” állapotból, amelyben elveszíti a háborút ellenük – mondta az Új Egyenlőségnek Ruth Wodak nyelvész, a Bécsi és a Lancasteri Egyetem emeritus professzora, a beszédrend-kutatás és a kritikai diskurzuselemzés nemzetközileg elismert képviselője.
Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.
Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.
Kustán Magyari Attila: Kijelenthetjük, hogy a „félelem politikája” globálisan hasonló retorikai eszközöket használ? Amennyiben igen, melyeket? Hogyha mégsem, akkor milyen különbségek találhatók?
Ruth Wodak: Kontextusfüggő, függ a történelmi hátterektől és a különböző kisebbségi csoportoktól, amelyek a bűnbak szerepében találják magukat. De számos közös pont is található. Címszavakban sorolom fel, majd ki is fejtem őket.
- „Nacionalizmus, nativista nacionalizmus vagy pluralizmus-ellenesség”: a szélsőjobboldali politikai pártok látszólag homogén etnikai csoportokkal, a populussal (németül Volkkal, vagyis néppel) azonosulnak, amely egy önkényesen meghatározott, gyakran nativista (véralapú) feltételeken nyugvó képzelt közösség. Az ilyen pártok számára a haza, a német Heimat (vagy a hátország, a Hinterland, ha egy belső megkülönböztetést alkalmaznak a nemzeten belül) az az érték, amely védelemre szorul a veszélyes betolakodókkal szemben. Így aztán a veszélyeztetettség érzését alkotják meg, amelyben a hazát, vagyis „minket” a „mások” veszélyeztetnek: idegenek a társadalmon belül és/vagy kívülről, legyenek azok akár bevándorlók, menekültek, törökök, zsidók, romák, bankárok, muszlimok és így tovább.
- „Elitellenesség”: az ilyen pártok az értelmiségellenes hozzáálláson, „az ignorancia arroganciáján” is osztoznak, ami – legalábbis Európában – erős EU-szkepticizmussal társul, más összefüggésekben pedig nemzetközi szervezetekkel és egyezményekkel szemben jelenik meg. E pártok szerint a demokráciának többségi elvvé kellene egyszerűsödnie a nemzeten belül, azaz a(z önkényesen meghatározott) nép uralmává. E felfogás szerint nincs szükség szakértőkre, akik csak megzavarják az ilyen ügyeket.
- „Tekintélyelvűség vagy hierarchikus vezetés”: ekkor egyetlen megmentő vezetőt emelnek fel, akit Robin Hoodként imádnak. Ő két szerep között mozog: egyrészt [nyugaton] a jóléti állam védelmezője, aki elvesz a gazdagoktól és a szegényeknek adományoz, másrészt a „szigorú atya”, a paternalista értékek tárháza. Az ilyen, látszólag karizmatikus (és a médiában ügyesen mozgó) vezetőknek hierarchikusan felépített pártra van szükségük, tekintélyelvű struktúrákra, amelyek garantálják azt, amit ők jogrendnek és biztonságnak tartanak.
- „Történelmi mitologizálás”: a szélsőjobboldali populista pártok hagyományos, konzervatív értékeket (például tradicionális nemi szerepeket és családi értékeket) képviselnek, és kitartanak a fennálló rend megőrzése, „a régi jó megoldások” hagyományokként ápolása mellett. A haza védelmének célja szintén a múlt közös történetére épít, amelyben „mi” vagy hősök, vagy a gonosz áldozatai vagyunk (például egy összeesküvésé, a szülőhaza ellenségeié stb.). Ez az újraértelmezés a múlt szenvedéseit vagy veszteségeit vagy olyan történetekké alakítja át, amelyekben „az emberek” győztek, vagy olyanokká, amelyekben az árulás és hűtlenség másoktól származott. A szociális ellátás jóléti sovinizmusba torkollik, amely csak az (etnikai) közösség úgynevezett igazi tagjaira terjeszthető ki.
Mindezt részletesebben is megírtam az Analysing the Micropolitics of the Populist Far Right in the ‘Post-Shame Era’ (magyarul: A populista szélsőjobboldal mikropolitikájának elemzése a „szégyenen túli” korszakban – a szerk.) című tanulmányomban, amely a Europe at the Crossroads (Európa válaszút előtt, Nordic Academic Press, 2019) című könyvben található.
K.M.A.: Könyvében (A félelem politikája: a jobboldali populista diskurzusok jelentései) populista örökmozgóról ír, arról a provokációról/botránykeltésről, amelyben a médiának esélye nincs győzni, amennyiben ugyanis nem írnak róla, akkor úgy tűnik, hogy valakit támogatnak, ha pedig írnak róla, akkor újratermelik a történteket. Mégis, azon gondolkodom, hogy kidolgozhatunk-e mechanizmusokat ez ellen, vagy a háborút elvesztettük?
R.W.: Nem, a háború nincs elveszítve. Alább az ellen-diskurzusok lehetőségeit sorolom. Olyan alternatív politikákra és programokra van szükség, amelyek formája és tartalma szükségszerűen integrált, hogy szavazói csoportokat vonzzon. Hogy kiket? Olyanokat, akik jelenleg mellőzve vannak vagy mellőzöttnek érzik magukat, beleértve a prekariátust, a részmunkaidőben dolgozókat, kisvállalkozókat és így tovább. A bérmunkások helyzete drasztikusan megváltozott és nagy ütemben változik tovább, a politikai pártok és szakszervezetek nem tartották ezzel a lépést.
Több részvételre és párbeszédre van szükség a társadalom minden szintjén. Ha a változás csak retorikai marad (beleértve ebbe az érvelési módokat, metaforákat és így tovább), és a politikusi beszédeken túl nem érvényesül, akkor a szélsőjobboldal nyer, és akkor az ideológiáik legfeljebb a felszínen válnak puhábbá, viszont hallgatólagosabbak, és ezzel valószínűleg még nehezebben értelmezhetőbbek is lesznek.
E kontextusban rendkívül fontos például, hogy kiemeljük azokat a mentális egészségügyi problémákat, amelyek terjedése és gyakorisága fogyatékosságot okoz és ellehetetleníti a foglalkoztatást;
ki kellene hangsúlyozni, hogy a munkahelyi juttatások túlnyomó többsége nem a közjót szolgálja, hanem azok profitját, akik a tőkét uralják.
Arra is rá kellene mutatni, hogy bizonyos munkahelyi körülmények veszélyeztetik vagy károsítják az alkalmazottak egészségét, és ez további költségekkel is jár. Mindez azt jelenti, hogy a teljesítmény uralkodó ideológiája – „dolgozz keményen, játssz keményen!” – nem szabadna magától értetődő legyen.
A javaslataim:
- Alternatív mintákat kell kidolgozni és fenntartani a hírek és tudósítások megfogalmazására: kevésbé figyelni a botrányos esetek megerősítésére, a szélsőjobboldaliak médiát „jól használó” okos szerepléseire és színjátékaira, helyette inkább az értelmezésükre fektetni hangsúlyt, a kommentárra, a valódi természetük leleplezésére. A felháborító és arcátlan kijelentések kiemelése helyett érzékenynek kell lenni az események mögött rejlő dinamikákra és a kapcsolódó céljakra, azaz arra, hogy mindenáron a címlapra akarnak kerülni.
- A visszatérő minták, új összeesküvésekről szóló állítások azonosítása, ezek lebontása kifejezetten általánosan, meta szinten. Ahelyett, hogy „bármit lehoznánk”, felállítható egy „tűzfal” és korlátozhatók a médián belüli szereplések. Helyesebben járunk el, ha leleplezzük a hangos hazugságokat, kontextusba és megfelelő történelmi helyzetbe ágyazzuk a történéseket.
A félelem kiemelése helyett a szolidaritás és befogadás jelenjen meg pozitív üzenetként. A csapdák elkerülése a szolidaritás politikáját vonhatná maga után a félelem vagy az irigység politikája helyett.
- Az arról szóló vita, hogy érdemes-e szélsőjobboldali szavazókkal és politikusokkal beszélgetni, azt gondolom, hogy helytelen, mert félreértésen alapszik. A párbeszéd természetesen fontos; igen, beszélgetni kell azokkal, akikkel nem egyezik a véleményünk, lehetőleg illedelmes és tisztelettudó módon. Ennek ellenére a fenyegetéseket komolyan kell venni és nem szabad relativizálni. Ahogy a mondás tartja, „nevén kell nevezni a gyermeket”. Ha valaki diszkriminatív, rasszista, xenofób, szexista, antiszemita vagy homofób megjegyzéseket tesz, felelősségre kell vonni. Ha vannak kirekesztésellenes törvények, akkor a bűnügyi eseteket bíróság elé kell vinni. Számos múltbeli tapasztalat igazolta, hogy a szélsőjobboldali mozgalmak időnként radikalizálódnak és fizikai erőszakot alkalmaznak.
- Szembe kell szállni a szélsőjobboldaliak olyan tipikus érveivel, amikor például „a véleményszabadság veszélyezettségére” hivatkoznak, vagy azt állítják, hogy „a politikai korrektség cenzúrázza, amit ki akarunk mondani” stb. Valóban, liberális demokráciákban a véleményszabadság és sajtószabadság mindaddig fennállnak, amíg át nem lépik a gyűlöletkeltés, diszkrimináció stb. törvényes határait. Az ilyen hamis érvelésekkel szemben határozott kiállásra van szükség, mivel a „politikai korrektség” fogalmát újraértelmezték és jelenleg vitatott szlogenként alkalmazzák, kulcsfogalomként a politikai küzdelemben, hogy mindenféle velük szembeni kritikát elhallgattassanak.
- Véget kell vetni a látszólag homogén csoportok esetében az általánosításoknak és sajátos jellemzők tulajdonításának, például „minden amerikai, muszlim, izraeli, brit, osztrák, roma vagy zsidó ezt teszi, vagy ilyen”. A csoportok soha nem homogének, az ilyen retorika csak a veszélyes sztereotípiák megerősítését és fenntartását szolgálja. Az összetettség ebből adódóan nem adhat utat egyszerűsített dichotómiáknak, amelyeket gyakran arra használnak, hogy hamis módon „megmagyarázzanak” bonyolult jelenségeket.
- Véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy a szélsőjobboldali populista napirend állításaira válaszolgatunk, hogy utánozzuk őket vagy alkalmazkodunk hozzájuk. Ez élteti ugyanis a szélsőjobboldali örökmozgót, ez ad neki időről időre újabb lendületet.
Ellent kell állni a kísértésnek, hogy felugorjunk a jobboldali populizmus szekerére, mert attól félünk, hogy szavazókat veszítünk.
A pártoknak ehelyett alternatív álláspontokat kell kialakítaniuk, vagy újjá kell éleszteniük saját hagyományos álláspontjaikat: (újra)fogalmazni értékeket, mint az egyenlőség, igazságosság, demokrácia, oktatás, többnyelvűség, sokszínűség és szolidaritás.
K.M.A.: Arról is ír, hogy a karizmatikus, mégis „közülünk valónak” mutatkozó politikai vezetők egyre népszerűbbé válnak. Hogyan működhet ez az ellentmondás?
R.W.: A politikusoknak meg kell kísérelniük mozogni aközött, hogy önazonosak, autentikusak, hogy meg tudják győzni „az embereket” arról, hogy értik őket és közülük valók, és aközött, hogy képesek „megmenteni az embereket”, tehát sikeresek és „meg tudják csinálni”, amit akarnak.
K.M.A.: Több megközelítést is olvasni arról, hogy miért tört előre a jobboldali populizmus: mert újdonságszámba mennek egyes friss politikai vezetők és mozgalmaik; mert a régi centrista és liberális elit most egy ellene ható mozgással szembesül; mert a közösségi médiának/orosz propagandának ilyen hatása van, satöbbi. Mi az ön álláspontja erről?
R.W.: Több tényező is hozzájárult a mai helyzet kialakulásához. Történelmi események (1989 és a hidegháború vége, különböző esetek mint 2001. szeptember 11-e, a 2008-as válság, Trump 2016-os győzelme), kontextusfüggő történelmek (náci múlt, fasizmus, rasszizmus stb.), a centrizmus, vagyis a politikai főáram kudarcai (az olyan hatalmas problémák mellőzése, mint a szegénység és egyenlőtlenség növekedés stb.), a neoliberalizmus és globalizáció, amely keveseket támogatott a sokak helyett, harag és irigység („miért kapnak valamit meg a menekültek és nem mi?”), a pánik és válság érzetének keltése… Nos, ezek mind-mind a szélsőjobboldal malmára hajtják a vizet.
K.M A.: A politikai pártok és szereplők eltérő módokon válaszolnak a kihívásra: vannak, akik a baloldali populizmus mellett állnak ki, míg mások kifejezetten antipopulisták. „Le kell győznünk” a populizmust? A bal- és jobboldalit egyaránt? Ha igen, hogyan?
R.W.: Számomra a legfontosabb, hogy olyan alternatív programok jelenjenek meg összetett problémákra, amelyek a párbeszédet segítik elő és új tereket hoznak létre helyi szinteken, valamint több részvételt eredményeznek – csak hogy néhány szükséges elemet említsek. Ezen túl pedig az, hogy alkalmazzák a gyűlöletkeltés ellen a vonatkozó jogszabályokat.
