Vajon mit tud kezdeni egy politikai célokkal fellépő kisebbségi magyar párt egy olyan országban, amely éppen felbomlik, és az etnikai közösségei háborúba kezdenek? Milyen törekvései lehetnek egy olyan önszerveződésnek, amelynek a politikai pluralizmus 45 évnyi hiánya után kell pártként fellépnie? Milyen lehetőségei lehettek ilyen körülmények között olyan politikai eszméknek mint a kulturális autonómia vagy a kettős állampolgárság? Ez az írás az ún. történelmi VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) elemzése, amely 1990-ben lépett a szerbiai és jugoszláviai politika színpadára.

Harminc éve annak, hogy – hosszú szünet után – néhányan újra kezdeményezték a vajdasági magyarok politikai önszerveződését, amely végül a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségében öltött formát. Az újonnan alakult érdekszervezet elnökének Ágoston Andrást, míg alelnökének Hódi Sándort és Vékás Jánost választották meg.

Ez a párt, amelyet – sokakhoz hasonlóan – a „történelmi VMDK” névvel fogunk illetni, tagadhatatlanul hatalmas jelentőségű volt: letette az asztalra a vajdasági magyarság autonómiájára vonatkozó tervezeteit (amelyeknek legkiforrottabb formája talán az ún. hárompilléres – a személyi, a területi és a helyi elvet ötvöző – modell volt), neki (és örököseinek) elévülhetetlen érdemei voltak a kettős állampolgárság felé vezető úton, fontos szerepet játszott a délszláv háborúk okozta szenvedéssel szembeni tiltakozásban és a történtek dokumentálásában (lajstromba vette a vajdasági magyar katonaáldozatokat), politikai programjában pedig számos – ma is releváns – szempontot fogalmazott meg. De ami ennél is fontosabb: sorsdöntő volt a feltűnése a „magyar tudatébresztést” (Várady Tibor szóhasználata), a politikai szubjektivitás megteremtését illetően. Minden más vajdasági magyar párt legfeljebb a történelmi VMDK nyomában kullogott.

A vajdasági magyarság az 1944/45-ös vérengzések óta nehezen tudott szabadulni a megfélemlítettségtől, és számos további keserű tapasztalat rontott a közérzetén (az Új Symposion köré csoportosulókra kirótt sorozatos büntetések és a velük való leszámolások, a kanizsai „orgona-ügy”, a Nyelvművelő Egyesület szétzilálása stb.). Ebből a szempontból a történelmi VMDK óriási, katartikus törés volt.

Elegendő két jelszót felidéznünk. A VMDK 1991-ben kiadott évkönyvének ez volt a címe: Sokáig éltünk némaságban^[1]. A fordulatszerű változásra a másik mottó is utal: „Talpra álltunk, megmaradunk!” – ez hangzott el egykoron Doroszlón, a történelmi VMDK megalakulásakor.^[2]Történetének csúcspontján a párt képes volt akár 140.000-nél több szavazatot szerezni (ti. a köztársasági választásokon), politikai eszméit, az önkormányzatiságra való törekvését tekintve pedig figyelemreméltóan inventív volt duna-medencei léptékben is. Írásunk éppen ezért – a kritikai felvetések mellett is – mindenekelőtt tisztelgés a történelmi VMDK és a benne egykoron résztvevők előtt.

Jugoszlávia felbomlásának árnyékában

Bár az imént a félelem terheinek lerázását emeltük ki, nem árt emlékeztetni arra is, hogy a történelmi VMDK rendkívül feszült körülmények között jött létre és működött. A párt rendezvényeinek helyszínei közelében olykor rohamrendőrök, félkatonai alakulatok vagy – egyes visszemlékezések szerint – szabadcsapatok tűntek fel („Adjátok ki Ágostont!” – üvöltötték a harcosszervezetek Temerinben), a közgyűlések idején helikopterek köröztek, a titkosszolgálati nyomás tapintható volt, a békemozgalmárokat őrizetbe vették vagy majdnem meglincselték, a temerini pártszékházban összegyűlő aktivisták a rendőri rajtaütéssel szemben védekeztek (hogy a múzeumi sztrájk gerrillaharcáról ne is beszéljünk), a kanizsai közgyűlés előtt pedig Milošević elé rendelték a párt vezetőit.

De szélesebb látószögből is egyértelműen a veszélyeztetettség nyomta rá a bélyegét a történelmi VMDK tevékenységére. A pártra szerb politikusok már 1989-ben rásütötték, hogy szeparatista, és közgyűléseit egyébként is hecckampányok kísérték. Dévavári Zoltán, aki összehasonlítja a huszadik század első felében tevékenykedő Magyar Párt és a történelmi VMDK működését, így ír: „a VMDK megalakulásának a hírét a szerb politikai elit ugyanolyan ingerülten fogadta, mint Pašić és Pribičević köre a húszas években. (…) Bár a VMDK-t hivatalosan sosem tiltották be, 1990 és 1994 között a szerb politikai élet szélsőségesei többször is követelték azt.”^[3]

Mindezeket illetően feltétlenül figyelembe kell vennünk egy kulcsfontosságú tényezőt: Jugoszlávia örökségét és azt, hogy a történelmi VMDK Jugoszlávia felbomlásának árnyékában működött. Abban, hogy más magyar határon kívüli közösségekhez viszonyítva a vajdasági magyarság egyfajta előőrs szerepét tölthette be – a keserű tapasztalatok ellenére is –, döntőek a mögötte álló évtizedek: „noha kudarcot vallott a magyarság alkotmányjogi emancipációs kísérlete, hogy társnemzetté váljon, meghatározó a szocialista Jugoszlávia, hiszen megannyi módszerrel igyekezett megteremteni a nemzetek és nemzetiségek közti egyensúlyt. (…) Jugoszlávia tapasztalata kétértelmű. Ez az államalakulat az etnikai kulcsrendszerével, közigazgatási kétnyelvűségével Vajdaságon belül, »kisebbségek« helyett a »nemzetiségek« jogi terminusával vagy a nemzetiségi szimbólumok használatával olyan környezetet jelentett, amely felszabadító volt az SZHSZ-királyság és a királyi Jugoszlávia represszív gyakorlatai ellenében, s az előnyei még inkább látszanak a miloševići rendszerrel összehasonlítva (amely az etnikai arányok megbontása érdekében alakította ki a nagykikindai körzet máig érvényes összetételét, megszüntette az etnikai kvótákat a részarányos foglakoztatást illetően, kiszorította a latin betűs írásmódot a hivatalos nyelvhasználatból stb.).”^[4]

Összességében véve tehát nem véletlen, hogy a magyar perszonális autonómia bevezetésére elsőként Szlovéniában, majd Szerbiában került sor (amiként az sem véletlen, hogy a kárpátaljai magyarság 1988-ban a Magyar Autonóm Körzetet követelte a Szovjetunió Kommunista Pártja moszkvai irodájának küldött memorandumában – a kommunisták hozzáállása a nemzetiségi kérdéshez a döntő^[5]). Persze egyik-másik VMDK-s vezéregyéniséget számos hatás érte, Mocsárytól Jásziig, az ausztromarxistáktól Rehák Lászlóig. De akármekkora is az eszmetörténeti hatások jelentősége – jól tudták, melyik gondolatot kell zászlajukra tűzniük.

„A jugoszláviai magyarok ne politizáljanak”

A történelmi VMDK egyik közgyűlésének képeiről könnyen leolvasható az elnöklők mögött álló pannó szövege: „KÖZÖS EURÓPA – EGYETEMES MAGYARSÁG – EGYSÉGES JUGOSZLÁVIA”.

Ez tünetértékű, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ekkor már az „egységes Jugoszlávia” konnotációi korántsem egyértelműek: ez már a tartományi autonómiák megszüntetése után történik, s ekkoriban például már a szlovénok és a kniniek is megtartották a függetlenséget célzó referendumaikat. Mint sugalltuk, a történelmi VMDK ezer szállal kötődött az őt megelőző évtizedekhez. Nem mellesleg a VMDK megalakítását tizenegy vajdasági értelmiségi a Vajdasági Szocialista Szövetségben kezdeményezte, és – mint Csorba Béla nyilatkozta – Ágoston András „szívesen látta a régi kádereket, hiszen úgy gondolta, az ő jelenlétük megnyugtathatja az embereket, hogy talán mégsem akkora zsiványság ez a VMDK”^[6]. Mi több,

a párt tagjai sokáig meg voltak győződve arról, hogy ragaszkodniuk kell Jugoszlávia egyben maradásához, mert az egységes ország nagyobb manőverezési teret kínál, mint az elmaradottabb Szerbia.

Mindazonáltal a történelmi VMDK szétszakadásának idejére többé-kevésbé Nagy-Jugoszlávia is felbomlott.

Herceg János író, akit – sajátos körülmények között – tiszteletbeli elnökké választottak, meghökkentő szavakat mondott a párt alakuló gyűlésén: „Egy dolog, amit nem szeretnék, ha politikával is foglalkozna ez a közösség. Ma, amikor egymás után alakulnak a pártok, és így a leglehetetlenebb érdekek is szóhoz próbálnak jutni, a jugoszláviai magyarok ne politizáljanak. A jugoszláviai magyarok védjék a nyelvüket, a kultúrájukat, de hagyják a napi politikát.”^[7]

A visszaemlékezések szerint a VMDK kezdeményezésének idején többen is visszahőköltek a „párt” szó hallatán, és a későbbiekben is sokan voltak, akik csak „alulról szerveződő érdekvédelmi szervezetként” voltak hajlandó definiálni, vagy ellenezték a „pártosodást”.

A történelmi VMDK-nak tehát meg kellett küzdenie a kelet-európai politikaellenességgel is, amely részben általános beállítottságnak is tekinthető (idiōtēs – így nevezték az ógörögök a nyilvános életre képteleneket), részben a „reálszocialista” – az autentikus önszerveződést elfojtó, de hamisan mobilizáló – évtizedeknek tudható be. Ilyen körülmények között nehéz volt a VMDK-soknak politikailag elkötelezett honpolgárokat állítaniuk maguk mellé.

A történelmi VMDK példaértékűen nyilvánult meg a kulcsfontosságú kérdésekben. Csorba Bélát 1991-ben börtönbe vetették, amiért megtagadta a katonai behívó átvételét.^[8] Felejthetetlen Az engedetlenség hét aranyszabálya című szövege,amely afféle háborúellenes katekizmussá vált (és amelyet – elővigyázatosságból – a párt viccrovatában jelentetett meg, de így is támadások érték). Ám a történelmi VMDK más vonatkozásban is mintaként szolgálhatott.

Mai, szigorú erkölcsi mércéink szerint is aligha tudunk kifogást emelni azzal szemben, ahogyan például a kor égető kérdését, a menekültválságot kezelték.

Miközben a párt elszántan tiltakozott az ellen, hogy „a menekülteket az etnikai arányok megváltoztatásának célzatával”^[9] telepítsék be, elutasította a menekültekkel kapcsolatos cinikus megnyilvánulásokat is, amellett érvelve, hogy „a szenvedőkkel szembeni magatartásunkat”^[10] illetően hajthatatlannak kell maradni. A számos meghatározó akció között megemlíthetjük azt is, ahogyan a párt elutasította a szerbiai körzetesítési politikát.

Amikor 2015 és 2018 között Tóth Szilárd János és én mélyinterjúkat készítettünk a történelmi VMDK meghatározó tagjainak egy részével (Csorba Bélával, Vékás Jánossal, Kasza Józseffel és Hódi Sándorral – illetve a VMDK parlamenti frakciójához csatlakozott Várady Tiborral, akinek ugyancsak szól a tisztelgésünk), nehéz helyzetbe kerültünk. Szinte hajlottunk rá, hogy elfogadjuk az igazság pluralitásának nietzschei gondolatát. Az a benyomásunk alakult ki ugyanis, hogy minden egykori szereplőnek megvan a maga indokolt, jól megalapozott perspektívája, és rendkívüli kihívás annak eldöntése, hogy kinek volt inkább igaza. A történelmi VMDK nem volt egy mindenben egységes szerveződés, és még kevésbé volt az a vajdasági magyar politizálás egésze. A párttal kapcsolatos kritikai megjegyzéseinket e polifónia és sokszínűség ismeretében fogalmazzuk meg.

Ezen megfontolások részben kifejezetten a miéink, részben pedig elterjedt, mások által képviselt véleményeket tükröznek.

1. Magányos lovagok gyülekezete

A kort, amelyben a történelmi VMDK színre lépett, az etnikai konfliktusok határozták meg. Jugoszlávia népei szinte robbanásszerűen melegítették fel az őket ért sérelmeket (Jasenovactól Bleiburgig), az áldozatiság túllicitálása és az önviktimizáló versengés általános volt, hogy a véres, százezernél is több áldozatot követő háborúkról ne is beszéljünk.

Felmerül a kérdés: vajon a történelmi VMDK legalább valamelyest távolságot tudott-e tartani a kor etnocentrikus szenvedélyeitől, vagy túlontúl bezárkózott az etnikai mikroverzumába?

A sérelmeket, a ’44/45-ös történések emlékét a VMDK is felelevenítette – bár ezt önmagában kifejezetten pozitívnak és bátornak tartjuk, becsüljük. Azonban mindez nem egyszerűen eszmetörténeti vagy erkölcsi-világnézeti kérdés, hanem húsbavágóan politikai és stratégiai is. „A centrifugális erők jellegéből fakadóan (…) a centralizációs politika is egy bizonyos típusú, éspedig a kisebbségi törekvésekkel szemben általánosan szkeptikus, sőt ellenséges, a nemzeti egységet a zászlajára tűző stratégia volt. Ebből fakadóan a magyar autonómia kérdése sem tudott egyszerűen »magyar kérdésként« megjelenni – hiába próbálta időnként ilyetén módon keretezni a VMDK –, hiszen elkerülhetetlenül beágyazódott a jócskán általánosabb, »jugoszláviai nemzeti/kisebbségi kérdés« világába”^[11] – írja Tóth Szilárd János. E keretezés kapcsán merül fel, hogy nem lett volna-e célratörőbb, ha a történelmi VMDK kevésbé ultimátumszerű és szövetségkeresőbb stratégiával él.

A történelmi VMDK után létrejövő Vajdasági Magyar Szövetség immár huszonöt éve tartó dominanciája és eredményei (többek között: a Magyar Nemzeti Tanács megteremtése) azt mutatják, hogy egy dialogikusabb, partnerkeresőbb attitűd gyümölcsözőbb lehet.

A történelmi VMDK még azokban a kérdésekben sem köteleződött el, illetve ellentmondásos és tétovázó volt, amelyeket illetően viszonylag könnyen konszenzust érhetett volna el némely szerbiai – ellenzéki – erőkkel: ilyen volt például Vajdaság autonómiájának a kérdése.^[12]

A miloševići rezsim ugyan elfogadta a VMDK-t (és olykor „mellé is állt” a radikálisok ellenében), de ezt alapvetően instrumentális okok miatt tette: hogy bizonygathassa a Nyugat előtt, minden közösségnek megadja a neki járó jogokat. Bár a történelmi VMDK tagjai nem feltétlenül zárkóztak el a párbeszédtől (például a szerbiai parlamentben a sandžaki muszlimokkal és a bácskai horvátokkal szoros kapcsolatot tartottak), visszanézve azt látjuk, hogy szinte minden irányban vetélytársakkal néztek szembe, vagy olyanokkal, akiket nem találtak kellőképpen megértőeknek vagy döntésképeseknek. Ilyen volt általában véve „Belgrád” és „Újvidék” a szerbiai demokratikus ellenzékieket is beleértve (zátonyra futottak például a rezsimet leváltani óhajtó Marković-féle Reformerők Szövetségével való együttműködésről szóló tárgyalások is), de „Budapest” is, a magyarországi kormányok, és ehhez akár hozzátehetjük a Határon Túli Magyarok Hivatalát és a Magyarok Világszövetségét is.

Vajon szükségszerű volt-e, hogy a történelmi VMDK többnyire magányos lovagok gyülekezeteként küzdjön a vajdasági magyarságon kívüli szereplőkkel? Vajon rendelkezésre állt-e egy életképesebb, diplomatikusabb alternatíva?

A nekünk nyilatkozó Várady Tibort idézzük hosszabban, aki az alternatív modell megtestesítőjeként akkoriban az UJDI tagja volt, képviselő a skupštinában, majd igazságügy-miniszter (de még egyszer tegyük hozzá, hogy később csatlakozott a VMDK parlamenti frakciójához):

„Ügyvédi logikát követve úgy láttam, hogy ha sikert kívánunk, a követeléseket nem úgy kell megfogalmazni, hogy az az ügyfelünknek tetsszen, hanem úgy, hogy a döntéshozókat képes legyen meggyőzni. Amikor a klienshez szólok, ha neki kívánok tetszeni, azt kell mondanom, hogy amiért küzdök, azok a maximális jogok. Ha a döntéshozóhoz szólok, ugyanarról az igényről beszélve jobb, ha azt mondom, hogy csak egy minimumot kérek. Ha egy házat árulok mint ingatlanközvetítő, nem azt mondom a vevőnek, hogy a vételár, amit kérek, a lehető legmagasabb vételár (bár az eladónak ez tetszene), hanem ugyanazt az összeget úgy magyarázom, hogy ezzel csak egy szerény vételár megfizetését kérem. Ez stratégiai kérdés. A VMDK-sok, minthogy a magyar voksokért harcoltak, az előbbi stratégiát, retorikát választották (…) Azt hiszem, Csorba és a VMDK alapvető hibája volt, hogy nem látták be, a kisebbségi autonómia fölállítása jó stratégiát kíván, melyből nem maradhat ki a döntéshozók megszólítása. Világos volt, hogy Miloševićtől nem várhatunk semmi jót. De ott volt Miloševićtyel szemben a szerb ellenzék. Aki velük is szembefordul, azt ugyan dicsérhetik a vajdasági magyarok, dicsérhetik a magyarországiak, de semmit nem fog elérni.”[13]^[13]

Hogy a dilemmát a teljességében átérezhessük, idézzük a másik felet, Vékás Jánost, a történelmi VMDK alelnökét. A választ arra a megjegyzésünkre kaptuk, miszerint Várady Nagybecskereken megmérette magát, és győzött:

„Persze, de hogy az egész rendszer azon alapuljon, hogy minden tettedért felelned kell, hogy el kell menned a faluba, ahol felelősségre vonnak, és megkérdik, miért így szavaztál, miért nem amúgy, ez már nem feküdt neki. Van, aki nem úgy nőtt föl, hogy hozzászokott ahhoz, hogy vállalni kell a nyilvánosság előtt a felelősséget. (…) Mi is akartunk partnereket: a magyar szavazókat, akikkel a hátunk mögött, akiknek a felhatalmazásával magabiztosan szólhattunk a szerb döntéshozókhoz. Várady stratégiája a »kijáró« stratégia, ezt mondtam korábban. »Tibi bácsi elintézi«, ugye. És rendben van az is, hogy meggyőzően kell tudni előadnia egy kisebbségi politikusnak a közössége álláspontjait. De a politika nem a meggyőzésről, hanem az érdekek érvényesítéséről szól.”^[14]

Úgy látjuk, hogy a történelem – a mi véleményünktől függetlenül is – meghozta az ítéletét. Vagyis: a megoldás pontosan a két stratégia, a Várady-féle és a VMDK-féle ötvözésében rejlik. A VMSZ későbbi, huszonöt éve tartó sikertörténete és egyeduralma (amellyel szemben persze vannak fenntartásaink) mutatja, hogy az a célravezető, ha egy vajdasági magyar párt egyszerre tud – konstruktívan – tárgyalóképes fél lenni Budapesten és Belgrádban, de ugyanakkor érdemben és mobilizálóan tud szólni a vajdasági magyar választói tömegekhez is.

A történelmi VMDK-nak (a mai VMSZ-től eltérően) nem volt klientúrája és intézményrendszere („nemigen lehetett nyerészkedési céllal csatlakozni a VMDK-hoz”^[15]). E körülmények között döntő volt, hogy érvekkel és szenvedélyesen a választókhoz forduljon (amit meg is tett), de szükségszerű lett volna, hogy megfelelő, elkötelezett partnereket is találjon magának, és ne maradjon merev. Vagy másként szólva: hogy alkalomadtán le tudjon rakni az asztalra egy mindenki számára elfogadható minimalista törvénytervezetet, de a hosszú távú jövőt és a vajdasági magyarság egészét szem előtt tartva maximalista elveket is meg tudjon fogalmazni. Konkrét eredményekre, kézzelfogható érdekérvényesítésre másképpen nem kerülhet sor, különösen ha egy ilyen kis közösségről van szó. Voltaképpen senkinek sincs igaza, és mindenkinek igaza van – ez a „rejtély” kulcsa.

2. Fölösleges ellenségkeresés

Szorosan kötődik az előbbi felvetésünkhöz, hogy

a történelmi VMDK nem csupán a szövetségkeresésben teljesített alul, hanem mintha szükségtelenül szaporította volna az ellenfeleit vagy – egyenesen: – az ellenségeit.

A történelmi VMDK olyan korszakot követően lépett a színre, amelynek hatalmi viszonyaiban kétségtelenül fontos szerepet játszott az „újvidéki értelmiség”, olyan bázisokkal, mint a Forum vagy a Magyar Tanszék. Különösen a mából visszanézve nyilvánvaló, hogy ezek az intézmények jelentős részben szerepüket vesztették. Az egykori hatalmi pozíciójuk töredékével rendelkeznek csupán, ezen értelmiségiek pedig már inkább csak szimbolikus tőkével és némi informális befolyásolási képességgel, mintsem tényleges, széleskörű hatalommal bírnak – szűk intézményi keretek közé szorultak. Márpedig ez a folyamat megindult már a 90-es évek elején, és a konfrontáció forszírozásával a történelmi VMDK vezető egyéniségei fölösleges árkokat ástak. A vele készült interjúnkban Vékás János a „halálos ellenségek”^[16] kifejezéssel élt, és kifejezte sajnálatát, amiért csak szőrmentén bántak velük. A párt tagjai egy ellenségkép jegyében gondolkodtak, amelyet a „restaurációs ellenzék” megnevezéssel összegeztek, és ez azokra vonatkozott, akik egykoron – a vajdasági autonómia intézményeiben – fontos szerepet játszottak. Azonban a vajdasági autonómia ekkorra már alapjában véve megszűnt, az egykori „jól pozicionált értelmiségiek” a befolyásukat jelentős mértékben elvesztették, és Újvidék szerepe az évtized folyamán fokozatosan, de látványosan csökkent. Különös módon mintha bizonyos értelemben a voltaképpeni helyzettel maguk a VMDK-sok is tisztában lettek volna. „A régi elit le volt bénulva. Annak idején a Forumot nem csak valamiféle kulturális küldetés céljából hozták létre, mi éppen ezért »kis PK-nak« becéztük. 1989-re ezt a funkcióját elvesztette, kiürült teljesen. (…) De ők voltak, egészen 1989-ig, a hatalom hordozói…”^[17] – nyilatkozta Vékás János. Ha azonban ezek az értelmiségiek alapjában véve hatalmukat vesztették, nem világos a velük való hadakozás értelme. Tünetértékű, hogy a történelmi VMDK tiszteletbeli elnöke, Herceg a VMDK-sok részéről az értelmiségiek ellen folytatott harc miatt mondott le (Mirnics Károlynak egy, a Forum köré csoportosuló „restaurációs ellenzéket” bíráló cikke miatt, amelyet előbb a Napló, kicsivel később a VMDK Hírmondója is közölt).

Szimptomatikus az is, hogy az interjúink során Kasza József és Várady Tibor is megemlítette a VMDK-nak az értelmiséggel – és egyáltalán: a „másként-gondolkodással” – való rossz viszonyát, s a VMSZ létrehozásakor másfajta magatartást helyeztek előtérbe. A VMDK-sok egyéb szereplőkkel is összetűzésbe kerültek, például a Naplóval, de a Soros Alapítvánnyal is, pontosabban Végel Lászlóval, akit azzal vádoltak, hogy a Borba nevű napilapnak akarja kijátszani a Forum nyomdáját (és a vádat – tudomásunk szerint – máig fenntartják).

A történelmi VMDK vezéregyéniségei, úgy tűnik, azt érezték, hogy az értelmiség konkurenciát és veszélyt lát bennük – holott úgy fest, inkább fordítva volt, a történelmi VMDK keresett magának fölöslegesen, de legalábbis túlzóan ellenségeket.

A helyzet persze komplex volt. A VMDK-sok még emlékeztek a 80-as évekre, amikor egyes értelmiségiek visszaéltek a hatalmi helyzetükkel (a VMDK vezéregyéniségei egy részének jól megalapozott személyes sérelmei is voltak). Azt hihették, hogy ez a réteg át kívánja menteni a befolyását az új korszakba, és ezzel szemben rendszerváltást kívántak. Másrészt érdemes megemlíteni, hogy az értelmiség jelentős része (Bori Imrétől Tolnai Ottóig és Várady Tiborig) elutasította a felkérést, hogy a VMDK tagja legyen, ez is frusztráló lehetett. Végül pedig tegyük hozzá, hogy a VMDK vezéregyéniségei a százezernél is több szavazattal a hátuk mögött úgy vélhették, hogy a – politikán kívül maradó, de a VMDK-t mindenesetre nem támogató – értelmiségiek politikai legitimitás híján, pusztán a megmaradt szimbolikus tőkéjükre alapozva kívánnak egyenrangúan megszólalni (és olykor egyenesen a VMDK-t megróni) a közbeszédben. A beszédpozíciót illetően akár vetélytársakat is láthattak bennük. Az akkori értelmiséget persze joggal érhette bírálat (ezt a korszak rosszcsontja, a symposionista Szerbhorváth György is megfogalmazta egy figyelemre méltó átfogó írásában[18]^[18]), mindazonáltal továbbra is marad a problémafelvetés, hogy a történelmi VMDK nem volt kellőképpen szövetségkereső, de integratív sem teljes mértékben. Tünetértékű, hogy a létrejövő VMSZ az Ideiglenes MNT megalapításakor számos embert vont be a testületbe a Magyar Tanszék és a Forum vonzásköréből. A „szabadkaiakat” nem nyomasztotta a 80-as évek terhe, és nem akarták a fát vágni maguk alatt a konfliktuskereséssel.

3. Kóló helyett szóló?

A szerbiai politikai életre jellemző, hogy a pártok a pártvezetők puszta csatolmányai. Egy nyilvánvaló példával: a mai szerbiai parlament rangidősei, Nenad Čanak és Vojislav Šešelj nevei teljesen egybeforrtak a pártjaikkal – egyszerűen elképzelhetetlenek nélkülük… Bőségesen sorolhatnánk még a példákat: Čedomir Jovanović, Vojislav Koštunica, Vuk Drašković, Boško Obradović, Aleksandar Vučić… Történelmileg tekintve: Milošević javaslatára vezették be 1992-ben, hogy a választási íveken minden párt mellett szerepeljen a vezetője neve is. A szerbiai politikában eleve benne rejlik a szólózás veszélye – mindig csak másodsorban lesz belőle kólózás. Hasonló kérdés a történelmi VMDK-val kapcsolatban is felvethető.

Ha eddig arra kérdeztünk rá, hogy mennyire voltak torzak a VMDK kiféle irányuló kapcsolatai, most azt firtatjuk, hogy a belső viszonyok mennyire voltak kiegyensúlyozottak.

Csorba Béla azt mondta, hogy Ágoston Andrásnak voltak a „legvilágosabb elképzelései, emellett a szerb politikai életvilágban is komoly kapcsolati tőkével rendelkezett. (…) Előfordult persze, noha ez egyáltalán nem volt rá jellemző, hogy Bandi is csökönyösen ragaszkodott a saját elképzeléséhez, és nem hajtotta végre a testületi döntést.”^[19] Kasza József – nekünk nyilatkozva is – azzal vádolta Ágostont, hogy egy személyben képviselte a pártot, valamint kijelentette, hogy a történelmi VMDK felbomlására elsősorban azért került sor, mert „megelégeltük Ágoston és Vékás diktatúráját”^[20]. Tanulmányában Dévavári Zoltán is a „dél-bácskai szárny informális befolyásáról”^[21] ír. Maga Kasza József arra panaszkodott, hogy az „újvidékiek” nem osztották meg a háttérinformációkat, Vékás János pedig erre így reagált: „Áldom az eszünket a mai napig is, amiért így jártunk el! Azért mondhatom, hogy stratégiai információkat nem hallgattunk el, és nem hazudtunk soha.”^[22] A belső platformosítás vagy pluralizmus kérdése többször is felmerült, de a végkifejlet azt mutatja, hogy a problémára nem sikerült gyógyírt találni.

Ha a történelem alakulását nézzük, arra következtethetünk, hogy fokozatosan kirajzolódott a párton belül egy törésvonal, elsősorban a dél-bácskai vezéregyéniségek és az észak-bácskaiak között, ami végül a VMSZ megalakulásához vezetett.

Kérdés azonban, hogy a történelmi VMDK csakugyan lehetett volna-e integratívabb, vagy ezek a feszültségek kiküszöbölhetetlen születési hibák voltak (amelyek mögött a vajdasági magyarság demográfiai-földrajzi megoszlása húzódott meg). Az a kérdés is felvethető, hogy a történelmi VMDK nem akarta-e túlontúl kiterjeszteni a hatalmát – a „diktatúrát” mintegy tovább fokozandó –, amikor kinyilvánította a Tartományi Képviselőház felé, hogy kész átvállalni a vajdasági magyar médiumok alapítói jogait, mintegy előrevetítve a dolgok későbbi alakulását (a történelmi VMDK egykori tagjai szerint a válasz egyértelműen: nem).

A kritikai felvetések kifejtésekor szándékosan nem tértünk ki a történelmi VMDK „botrányára”, az ún. Hódi-ügyre, azaz a párt felbomlására. A rendelkezésre álló adatok sokasága ellenére az eset körül még mindig túlságosan nagy a homály és hiányzik a társadalomtudományi igényű feldolgozása. Bizonyos értelemben még mindig a sötétben tapogatózunk. Az egykori feszültségek ismerete ellenére sem könnyű megérteni, hogy az eset miképpen vezethetett egy ilyen horderejű vállalkozás, mint a történelmi VMDK széteséséhez.

Zárásképpen felmerül a kérdés, hogy

vajon mi maradt a történelmi VMDK örökségéből.

Tudjuk jól, hogy a VMDK és hű utódai alapvetően három politikai eszme mellett köteleződtek el: vajdasági magyar autonómia, kettős állampolgárság és európai integráció.

Hogy az európai integráció teljes valójában máig nem valósult meg, nem a vajdasági magyarokon múlott. A kettős állampolgárság vágya maradéktalanul teljesült, azonban, mint korábban írtuk, felvethető, hogy „a kettős állampolgárság vajdasági magyarok ezreinek a kivándorlását könnyíti meg. Egykoron abban lehetett reménykedni, hogy a kétlakiságot fogja ösztönözni, mára azonban Magyarország a legtöbbek számára csupán tranzitállomás”^[23].

A legösszetettebb kétségtelenül az autonómia kérdése. A vajdasági magyarság egyértelműen e téren volt a legkreatívabb. Azonban az egyik felmerülő szempont az, hogy a történelmi VMDK valamikori óhaja csak felemásan valósult meg. A hárompilléres modell két aspektusáról – a lokálisról és a territoriálisról – maguk az egykori vezéregyéniségek is elismerik, hogy homályosak voltak, illetve végső soron talán nem is voltak kívánatosak. A személyi elvű, azaz a „kulturális” mozzanat csak hellyel-közzel vált realitássá.

A magyar autonómia nem úgy működik, mint e politikai eszme egykori zászlóvivői elképzelték, azaz elsősorban nem a szerbiai forrásokra támaszkodik az etnikai arányoknak megfelelően, hanem magyarországi lélegeztetőgépen van. Ráadásul a hatásköröket – vélhetően alkotmányellenesen – visszanyesték.

Olykor az egykori történelmi VMDK-sok is felhozzák, hogy a mostani autonómia csak karikatúrája a valamikori eszmének.

Jegyezzük meg végül, hogy akármint is alakult az eszmék sorsa, tartsuk szem előtt: a történelmi VMDK-sok rendkívül nehéz helyzetben voltak. A vajdasági magyar értelmiség számottevő része nem állt melléjük, még a szerbiai demokratikus ellenzék sem hajlott a vajdasági magyar autonómiaeszme támogatására, a magyarországi vállveregetést és habozást olykor joggal érezhették kevésnek, a tájékozatlanságot meg bosszúságnak, végül pedig a nemzetköziek vajmi kevés jelentőséget tulajdonítottak nekik (hiába becsülték túl olykor a szerepüket a párt tagjai). E körülmények között kellett küzdeniük a kitűzött céljaikért. A céljaikért, amelyeket – visszatekintve – ma is sokra becsülhetünk.