Hamarosan ballagó gimis diákként sok időt töltök jövőbeli karrierem tervezésével, azonban aggodalommal tölt el, amikor a jövőbe tekintek, és ezzel közel sem vagyok egyedül a velem egykorúak között. Osztálytársaimmal viszonylag ritkán beszélünk a jövőnkről, mert mindig, mikor belekezdünk előbb-utóbb depressziós ömlengés lesz belőle.

Egyértelmű mindannyiunk számára, hogy a mai fiatalságnak eddig sosem látott problémákkal kell majd megküzdenie karrierje során.

Amellett, hogy a klímakatasztrófa kiszámíthatatlan velejárói egész életünk során kísérteni fognak minket, az automatizálás hatására becslések szerint akár 800 millió munkahely veszhet el 2030-ra világszerte. Azokat a munkákat pedig, amelyeket nem lehet automatizálni, sokkal nagyobb verseny árán lehet majd csak megszerezni. Ezen túl a nyugdíjak folyamatos csökkenése, illetve a rendszeresen recesszióba zuhanó világpiac igencsak sötét képet fest a jövőnkről.

Gyökeresen megváltozik a munka szerepe az életünkben, a munkahelyek egyre bizonytalanabbá válnak. Fokozódik a verseny a kollégák között, egyre szélesebb körben terjed el a távmunka, és halványul a szakszervezetek jelentősége. A munkatársaktól való elidegenedés és a munkahelyek gyakori változtatása ellehetetleníti a munkahelyi közösségek kialakulását. Ezek a közösségek évszázadokon keresztül az ember társasági életének sarokkövei voltak, most azonban rohamosan eltűnni látszanak, és maguk mögött magányos embereket és társadalmi betegségeket hagynak.

Ez a folyamat azonban még nem befejezett, és szerintem következményeit nem szabad elfogadni. A mai világ kapitalista berendezkedése gyakran megkérdőjelezhetetlennek tűnik, mégis lehet alternatívákat találni már a piaci rendszer elhagyása nélkül is. Egyik ilyen alternatíva a munkahelyi demokrácia szélesebb körű elterjedése lenne.

Mi is az a munkahelyi demokrácia, és hogyan oldaná meg a felsorolt problémákat?

A munkahelyi demokrácia, leegyszerűsítve, egy olyan gazdasági berendezkedés, ahol a munkások részvényeken, vagy pedig összetettebb folyamatokon keresztül tulajdonolják a céget, ahol dolgoznak, és közvetlenül részt vesznek a döntéshozatalban. Az ügyvezetői beosztások továbbra is megmaradnának, azonban demokratikus választásokhoz lennének kötve, ezzel kiszűrve a vállalatokban gyakran fellépő nepotizmust, továbbá biztosítva, hogy ezeket a pozíciókat a lehető legkompetensebb emberek töltsék be.

Ez az elképzelés nem egy utópisztikus vágyálom. Spanyolországban 1956 óta működik a Mondragon elnevezésű, munkahelyi demokrácián alapuló szövetkezet, amely közel 80 000 munkást alkalmaz, és bevétele 12 milliárd dollárra becsülhető (de mondhatnék sok más példát is, Franciaországban például 1700 ilyen elven alapuló cég létezik, de Budapesten is megtalálható a szövetkezeti alapokon működő Gólya presszó).

Kutatások szerint a kooperatívák ugyanannyira innovatívak és produktívak mint versenytársaik, azonban stabilabb állásokat biztosítanak, és az ott dolgozók átlagosan boldogabbak, mint a megszokott modell szerint működő cégeknél.

Tehát a demokratizált munkahelyek nemcsak tartósabb állásokat nyújtanak és boldogabb, szolidárisabb munkakörnyezetet, hanem az automatizálás félelmeire is megoldást nyújtanak. Mivel a munkások maguk is birtokosai a cégnek, és részesülnek annak jövedelméből, ezért egyéni érdekükké válik a munkahely modernizálása, illetve saját posztjaiknak mielőbbi automatizálása, amennyiben az növeli a cég, és ezzel a saját maguk jövedelmét is.

Azonban ez csak egy a lehetséges jövőképek közül. Lehetséges, hogy a munkásosztálynak nem sikerül időben megszerveződnie, és a kapitalizmus megállíthatatlanul fog tovább robogni, elpusztítva előtte minden alternatívát, azért, hogy az elkerülhetetlen összeomlása felé rohanva még minden lehetséges erőforrást kizsákmányoljon, minden piacot felnyisson, és a világon mindenkit fogyasztóvá tegyen, viszont csak addig, amíg vagy az emberek vagy a klímakatasztrófa véget nem vet neki. Én remélem, hogy képesek leszünk időben változtatni, hogy a jövő generációinak ne kelljen többé aggódva tekinteni a jövőbe.