Szabados öregfiúk exkluzív társasága, egy cowboy és a Vaslady, a miniszterelnök télapónak öltözve, egy vezérigazgató a kormány élén, Orbán kalandja az IMF-fel, egy költöző egyetem, és a kihagyhatatlan Soros György: a neoliberalizmus rövid története Hayektől a NER-ig.

Austrian boys

A Svájc délnyugati határán tornyosuló Mont Pèlerin egy romantikus nyaralás ideális célpontja lehetne: a Genfi-tóra néző hegytől nem messze található a lavaux-i borvidék, és a közelben síelésre is van lehetőség. 1947-et írunk, amikor az itt található Hotel du Parc üdülőben összegyűlt 39 társadalomtudós, hogy megvitassák annak az ideológiának a jövőjét, amelyet később neoliberalizmusként fogunk emlegetni. Az Agatha Christie-regénybe illő körülmények közt összegyűltek soraiban ott volt szinte minden főáramot képviselő közgazdász: olyan gigászok, mint Ludwig von Mises, Milton Friedman, Karl Popper, Frank Knight vagy George Stigler.

Érdemes tartanunk egy rövid tudománytörténeti kitérőt, hogy megértsük, milyen céllal gyűlt össze ez az előkelő társaság. Ha hajlandóak vagyunk némi jóhiszeműséggel tekinteni a múlt gazdaságpolitikai vitáira, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy

a fő diskurzus egy kérdés körül forgott: milyen mértékben és hogyan avatkozzon bele az állam a szabadpiac működésébe? A kérdésekre adott válasz alapján nagyjából el tudjuk helyezni a közgazdászokat egy spektrumon, amely a totális kollektivizmustól a teljes libertariánus berendezkedésig terjed.

A klasszikus, közgazdasági értelemben vett baloldali ideológiák tehát jellemzően több, a jobboldaliak pedig kevesebb állami beavatkozás mellett szoktak kardoskodni. Fontos azonnal leszögezni, hogy ez a skála szörnyen leegyszerűsítő; egyrészt számtalan más tengely mentén is lehetne értelmezni a politikai identitást, másrészt gyakran nem egyértelmű, hogy ki hol helyezkedik el a spektrumon.

 

Milton Friedman foglalja össze a konzervatív politikai gazdaságtan lényegét.

A tőke mindenek felett

A neoliberalizmust e cikkben három megközelítésben fogjuk tárgyalni, méghozzá történelmi sorrendben. Elsőként egy gazdaságpolitikai irányelvről beszélünk, amely a piac önszerveződő tulajdonságaira támaszkodik, tehát skálánk konzervatív térfelén helyezhető el. Az államnak eszerint minimális szerepe van a gazdaság alakításában; feladata, hogy keretrendszert nyújtson a tőke működéséhez. A köztulajdon, az újraelosztás, a feszes szabályozás, a tőke és javak szabad mozgásának korlátozása tehát nemkívánatosak. A svájci találkozó résztvevői javarészt ezt az a nézetet képviselték.

A Mont Pèlerinben összegyűltek Friedrich August von Hayek meghívására érkeztek az idilli nyaralóba. Hayek úgy vélte, hogy a szocialista, kollektivista és fasiszta ideológiák terjedése fenyegetést jelent az egyéni szabadságra, amelynek alapfeltétele a működő piacgazdaság.

1947-ben a világ népességének csaknem egyharmada kommunista rezsimek alatt élt, és a nyugati kapitalista országok egy megsemmisítő, évtizedes gazdasági válságon estek túl, amit alighanem állami intervencióval sikerült csak megoldani. Ekkor Hayek még nem tudhatta, hogy 30 évvel később a neoliberalizmus újult erővel fog visszatérni a rivaldafénybe.

Hayek a tervgazdaságról és az ármechanizmusról.

Anglia lángokban

1981 tavaszán erőszakos zavargások törtek ki Anglia-szerte. A londoni Brixton negyed egy nap leforgása alatt borult lángokba, korabeli elbeszélések szerint 5000 résztvevője lehetett a megmozdulásnak. A hullámszerűen terjedő zavargásokra elsősorban etnikai feszültségek adhattak okot; az újonnan megválasztott konzervatív kormány nem sokkal azelőtt vezetett be egy rendeletet, amelynek értelmében a hatóságok „megalapozott gyanú” alapján bárkit átkutathattak. Az új gyakorlat áldozatai azonban túlnyomó többségben a helyi fekete közösség soraiból kerültek ki.

Napokkal a zavargások előtt a brixtoni hatóságok a „Mocsárművelet” (Operation Swamp) keretében több mint 1000 embert kutattattak át 6 nap alatt.

Felvétel a brixtoni zavargásokról.

Ez az esemény tökéletes metaforája a ’81-re pattanásig feszült brit hangulatnak. Az Egyesült Királyság az azt megelőző évben rekord 20%-os inflációt mért, a gazdaság 2%-ot zsugorodott, a jegybanki alapkamat pedig 17% körül mozgott. A katasztrofális számok Nagy-Britannia akkorra csaknem évtizedes stagnálásának lenyomatát hordozták. Ilyen körülmények közt választották meg Margaret Thatcher konzervatív kormányát, aki azzal az ígérettel költözött a Downing Streetre, hogy rendbe hozza a szigetország gazdaságát.

Nyugat-Európában (és kisebb mértékben az USA-ban) a hatvanas és hetvenes évek a jóléti államok – tehát skálánkon egy baloldalibb gazdaságpolitika – aranykora voltak. Ilyen szempontból vízválasztó Thatcher kormánya, ugyanis a később „Vasladyként” elhíresült miniszterelnök megválasztása a libertariánus gazdaságpolitika nagy visszatérését is jelentette.

Thatcher kíméletlen reformokkal hajtotta végre ígéreteit: a belső kereslet visszaszorítása, kamatláb-emelés, fiskális szigor, a pénzügyi szektor liberalizációja, a szakszervezetek feloszlatása – a brit kormány kinyilvánított módon a libertariánus playbook szerint játszott.

Nincs alternatíva

Ugyan évtizedes viták témája, hogy a brit stagnálást tényleg a jóléti állam okozta-e, és hogy a szigetország fellendülésében mekkora szerepe volt a konzervatív reformoknak, afelől kevesebb nézeteltérés van, hogy Margaret Thatcher a neoliberalizmus modern apostolaként égett bele a kollektív öntudatba. Az Atlanti-óceán túlsó partján ezzel egy időben választják meg a neoliberálisok másik titánját, az addig színészként aktív Ronald Reagant. A cowboyfilmhős gazdaságpolitikája szakasztott mása angliai megfelelőjének: fiskális és monetáris szigor, a pénzügyi szektor liberalizációja, dereguláció, privatizáció.

A reagonomics és a thatcherism modelljei – a washingtoni konszenzus – az ezt követő évtizedekben a világot behálózó gazdaságpolitikai praxissá válik. Európa apránként befogadja az atlanti reformokat, a Szovjetunió összeomlik, Kelet-Európa áttér a piacgazdaságra, és Kína is elindul a liberalizáció útján.

A neoliberalizmus a kilencvenes években a kapitalizmus globalizációját, a pénzügyi szektor dominanciáját, és az angolszász országok politikai hegemóniáját jelenti. Tony Blair brit munkáspárti kormánya megindítja azt a folyamatot, amelynek keretében baloldali, szociáldemokrata pártok is átveszik a konszenzus elemeit. Ezzel, a „harmadik út” ideológiával veszi kezdetét a klasszikus politikai kategóriák szétesése.

Thatcher ómenszerű kampányszlogenje, a „Nincs alternatíva” (There is No Alternative – TINA) a kilencvenes és kétezres évek politikai mottója lehetne. A történelem ugyanis „véget ért”, és a liberális kapitalizmus eszerint a győztes ideológia. A neoliberalizmus ekkorra már sokkal több mint csupán egy gazdaságpolitikai irányelv: a neoliberalizmus az uralkodó világrend.

A Mikulás megszorító csomagot hoz

A Kádár-rendszer összeomlása után soha nem látott lelkesedéssel tört be Magyarországra az uralkodó világrend. Az akkorra már javarészt neoliberális ideológiát képviselő közgazdász elit szorgalmasan kezdte meg az ország modernizációját: Magyarország pontról-pontra követi az atlanti konszenzus ajánlásait, viharos ütemben privatizál, és piacosítja a gazdaságot. A gyors átállás azonban nem hozta el a sokak által remélt prosperitást: Magyarország gazdasága hamar megtorpant, és a sokk-terápia azóta is vérző sebeket ejtett a társadalom szövetén. Hat évvel a rendszerváltás után Magyarország a fizetésképtelenség szélére sodródott.

Ilyen körülmények közt lépett színre Bokros Lajos. A Horn-kormány pénzügyminisztere hírhedt gazdaságpolitikai megszorításaival állította vissza az ország fizetőképességét. Ezt követően a magyar politikai mitológiában Bokros lett a neoliberális elit fő szimbóluma. Különösen fontos, hogy a CEU későbbi vezérigazgatója egy baloldali koalíciós kormány pénzügyminisztereként vitte véghez reformjait, a már említett jobb-baloldali spektrum szétesése ugyanis ma kulcsfontosságú szerepet játszik a magyar politikában. Nincsenek többé szociáldemokrata pártok, amelyek a munkásosztály érdekeit képviselnék. Ekkorra már csak a neoliberális világrend van.

A (neo)liberális elit és a magyar választópolgárok közt lassan és visszafordíthatatlanul szélesedő szakadék emblémája egy mozzanat az alábbi videóból:

A műsorvezető szerint az óvodások – kiváló politikai érzékkel – rákérdeznek, hogy vajon Bokros tudja-e, mennyibe kerül „kedvenc italuk”, a tej. „Bokros Lajos a neoliberális pénzügyi elit képviselője, aki a nagytőkés piaci érdekek mentén a munkásosztályt megszorító fiskális csomaggal akarja visszaállítani Magyarország hitelfelvevő képességét. Ideje leleplezni országos hallgatóság előtt”– gondolhatták a veszprémi gyermekház lakói.

A tejár-kritika azóta az urbánus elittel szembeni elégedetlenség toposza lett a magyar politikában. Ez az ellentét 15 évvel később – tragikus módon – a magyar liberális demokrácia végéhez fog vezetni.

Nem politizálni akarok, hanem dolgozni

„Nincs olyan, hogy liberális, az a diplomás kommunista” – állítja Orbán Viktor 2020-ban.  Mégis hogyan jutottunk el idáig a svájci üdülőből, ahol Hayek és társai a liberalizmus esküdt ellenségeként tekintettek a kommunista rendszerekre? A klasszikus politikai identitás szétesésének iskolapéldája a magyarországi közbeszéd, és hogy megértsük, miért nem ellentmondásos a fenti idézet a hazai választópolgárok fejében, érdemes a neoliberalizmus szempontjából megközelíteni a problémát.

2008. szeptember 15-én a neoliberális hegemónia majdnem véget ért. A Lehman Brothers amerikai befektetési bank csődjét követően a Dow Jones index 504 pontot esett, ezzel egy évekig elhúzódó, globális gazdasági válságot elindítva. Különösen fontos, hogy a krízis kiindulópontja a kapitalista gazdaság Mekkája, az amerikai pénzügyi szektor. Mint később kiderült, a Wall Street-i elit addig nem látott visszaélésekkel sodorta válságba a világot, és ami még fontosabb, a tettesek közül végül szinte senki nem lett felelősségre vonva.

A recesszió persze Magyarországra is begyűrűzött; hazánk ekkor már évek óta politikai és gazdasági válságon ment keresztül az azt megelőző kormányok felelőtlen költekezése, és a hírhedt őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után. A globális válság egy már amúgy is legyengült országot sodort a csőd szélére, kidomborítva a hazai devizahitelek toxikus jellegét. Bajnai Gordon ilyen körülmények közt vette át az ország irányítását Gyurcsány Ferenctől.

Bajnai – Bokros Lajoshoz hasonlóan – jelképes eleme a neoliberális legendáriumnak: politikai karrierjét megelőzően a Wallis Rt. befektetési társaság vezérigazgatója volt, és miniszerelnökségét azzal a feladattal vállalta el, hogy stabilizálja a magyar gazdaságot.

Bajnai Gordon egy baloldali kormány élén viszi véghez megszorításait, amelyek baljósan emlékeztetnek a később Európában austerity-ként elhíresült fiskális szigorra. Bajnai programját bejelentve egy jellemzően technokratikus megjegyzést tesz: „Én nem politizálni akarok, hanem válságot kezelni.” Bajnai sikeresen stabilizálja a magyar gazdaságot, azonban a történések – valószínűleg tőle függetlenül – végzetesnek számítanak az új magyar alkotmányosság szempontjából.

Hibrid-meghajtás

Büntetlen pénzügyi szektor, az ország hitelezők és vezérigazgatók kezében, fiskális szigor, liberális értékek, válságok sorozata, baloldali pártok konzervatív gazdaságpolitikával, brüsszeli bürokraták: Orbán Viktor bábeli zűrzavarban vehette át az ország irányítását. A jelenlegi miniszterelnök habozás nélkül tudott a káoszból ellenségképet kovácsolni, és a neoliberális kifejezés különösen jól jött erre a célra.

Orbán így a globális neoliberális hegemónia ellenlovasaként hirdetheti meg programját. Matolcsy György többször is bejelenti a neoliberalizmus végét (például itt), amelynek ellenszere szerinte a magyar kormány heterodox gazdaságpolitikája.

A magyar választópolgárok feltehetően a neoliberális világrend antitéziseként tekinthettek a NER-re. Persze ebben van valamennyi igazság is, hisz a Fidesz gazdaságpolitikájának kevés köze van a klasszikus, angolszász vagy osztrák libertariánus értékekhez. Az erőforrások agresszív, állami újraelosztása egy szűk elit köreiben (régebbi nevén korrupció), a piactorzító intézkedések, az aktív iparpolitika, az NGO-kkal szembeni atrocitások, a közmunkaprogram, vagy a CSOK; ezeknek az intézkedéseknek vajmi kevés köze van az újklasszikus közgazdaságtanhoz, amely mellett hűséget esküdtek a Mont Pèlerinben összegyűltek.

De naivitás lenne azt hinni, hogy az Orbán-kormány nem él konzervatív gazdaságpolitikai eszközökkel, vagy ne lennének fontosak számára a globális tőkepiacok. A Fidesz hibrid gazdaságpolitikát folytat, és ebben a mozaikban nagyon is jelen vannak neoliberális elemek.

Kiváló példája ennek a flat tax (egykulcsos személyi jövedelemadó), amelyet Európában elsőként vezet be a narancssárga kormány. A szociálpolitika hanyagolása, az oktatáspolitika hiánya, az egészségügy fokozatos magánosítása, a szakszervezetek mellőzése a politikai folyamatokból, a kínálatra fókuszáló szakpolitika, az exportot serkentő gyenge forint, a német iparral való intim kapcsolat, az alacsony reálbérek, a rekordalacsony társasági adók, a környezet elhanyagolása üzleti érdekekkel szemben. Ezek az intézkedések egy sok szempontból neoliberális politikát folytató kormány képét festik.

Jó metaforája ennek a kettősségnek, hogy bár megválasztásakor Orbán a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) a magyar szuverenitás ősellenségeként festette le, valamivel később hitelért folyamodott az intézményhez.

Soros György, c’est moi

És ezzel eljutunk a neoliberalizmus harmadik, legösszetettebb, de ezzel együtt legmegfoghatatlanabb megközelítéséhez. Ott, ahol a kapitalista világrend ellen intézett orbáni lázadás maga is neoliberális, már nem beszélhetünk a neoliberalizmusról pusztán politikai struktúraként vagy gazdaságpolitikai receptként.

A neoliberalizmus már nem egy intézmény, amivel szemben az egyénnek van mozgástere. A rendszerrel szembeni kritika már a rendszer szabályai szerint működik: így történhet, hogy egy, a neoliberalizmust kritizáló film maga is dollármilliós profitot állít elő a piacon. A neoliberalizmus napjaink társadalmi paradigmája.

Talán nem is lehetne jobb példája ennek az összetettségnek, mint Soros György személye. Soros György orbáni kritikája megtestesíti a NER neoliberalizmussal szembeni álláspontját. Bár a nemzetközi pénzügyi elittel, és így Soros Györggyel szemben is lehetne árnyalt kritikát megfogalmazni, az ilyen dialektikának áldozatául esne az a magyar kormány is, amely lényegében maga is egy tőkésosztály megteremtésén dolgozik immáron 10 éve.

Soros György így magában hordozza a magyar választópolgárok három évtizedes csalódásait a nyugatos értékekben, ezzel – tragikus módon – teret adva a magyarországi tőke korlátok nélküli koncentrációjának. Ma mindenki neoliberális, és senki nem az.

A Soros György által alapított CEU nemrég Bécsbe, azaz a libertariánus gazdaságtan bölcsőjébe költözött. Az új kampusz egy eredetileg irodaháznak tervezett épületben található, amely kiváló példája a neoliberális építészetnek. A bejárati folyosón, a falba gravírozva Karl Popper, a Mont Pèlerin Társaság egy tagjának idézetét olvashatjuk:

„Nem azért választjuk a politikai szabadságot, mert ez ilyen vagy olyan ígéretekkel kecsegtetne. Azért választjuk, mert ez az egyetlen méltó módja az emberi együttélésnek […].”