Az Európai Bizottság 2020 januárjában elindított Európai Minimálbér néven futó konzultációs folyamata egyelőre arról szól, hogy jussunk közös nevezőre a tekintetben, hogy mit értünk Európában a 21. században igazságos és méltányos minimálbér alatt. A tényleges jogalkotás kerékkötői egyrészt a skandináv szakszervezetek, másrészt az európai periféria olcsó munkaerejéből profitáló nemzetközi tőkét képviselő keleti elitek.

Mennyi a méltányos minimálbér?

Az új Európai Bizottság 2020 januárjában elindította a konzultációt az igazságos minimálbérek elérése érdekében az Európai Unió tagállamaiban. A tagállamokkal, valamint az európai munkaadói- és munkavállalói érdekképviseletekkel folytatott konzultációnak az a célja, hogy az EU-s jogalkotás a 2017-ben Magyarország által is aláírt Szociális Jogok Európai Pillérének a 6-os pontjához hatékony közpolitikai eszközöket rendeljen.

„6. Bérek

A munkavállalóknak joguk van tisztességes megélhetést nyújtó, méltányos bérezésben részesülni.

Megfelelő összegű minimálbérről kell gondoskodni annak érdekében, hogy a munkavállalók a keresetükből – az adott országban uralkodó gazdasági és szociális viszonyok közepette – ki tudják elégíteni saját szükségleteiket és családjuk szükségleteit, egyúttal pedig biztosítani kell a munkaerőpiaci részvétel lehetőségét, és ösztönözni kell az álláskeresést. Meg kell akadályozni, hogy azok, akik dolgoznak, szegénységben éljenek.

A béreket az adott ország szabályaival és gyakorlatával összhangban, átlátható és kiszámítható módon kell megállapítani, tiszteletben tartva a szociális partnerek autonómiáját.”

A fő csapásirány az, hogy aki dolgozik, az meg tudjon élni a fizetéséből. A konzultáció egyik célja az igazságos és méltányos minimálbér mibenlétének megfejtése. Ez inkább társadalomfilozófiai kérdés, mint közgazdaságtani, és számos megközelítés létezik már ma is.

Az egyik felfogás szerint az igazságos minimálbért valahogyan a társadalom átlagos béréhez kell viszonyítani, és annak valamilyen töredékeként lehet meghatározni. Ez persze semmit nem árul el arról, hogy ebből a minimálbérből meg lehet-e élni. Ezért fontos az a megközelítés, amikor az igazságosságot nem a többi dolgozóhoz viszonyítva definiáljuk, hanem az alapján, hogy mire kell költeni a teljes munkaidejű fizetésből. Erre való a „létminimum” számítás, aminek a neve azonban félrevezető, és a hétköznapi használatban inkább egy minimális vegetálásra lehetőséget adó összeget értünk alatta.

A modern „megélhetési bér” számítások kihangsúlyozzák, hogy a 21. században az alapvető materiális szükségleteken felül a társadalomban való aktív részvétel (például a közlekedés költsége) és szellemi jól-lét (közszolgáltatásokhoz, kultúrához való hozzáférés) is elengedhetetlen. Ha modern és fejlett társadalmat szeretnénk látni magunk körül, akkor magasabbra kell tennünk a lécet, amikor arról beszélünk, hogy mik a minimális létszükségletek. A bizottsági kezdeményezés tehát nem tesz javaslatot kötelező számszerű európai minimálbér bevezetésére, hanem azt a kérdést teszi fel, hogy miként lehet jobban meghatározni az igazságos minimálbér fogalmát, amely tisztességes megélhetést garantál azok számára, akik dolgoznak.

Az elmúlt évek vitái nyomán a legtöbb, amire számíthatunk az az, hogy valamiféle benchmarking történik, és közelebb kerülnek a tagországok nézetei a tisztességes megélhetést biztosító minimálbér fogalmát illetően.

Ennek fényében az európai szakszervezetek üdvözlik a kezdeményezést, azonban hiányolják az ambíciót és a konkrétumokat. A vitaindító felveti lehetőségként, hogy a tagállamokban a minimálbér ne lehessen az Eurostat által jelenleg is kiszámolt szegénységi kockázati küszöb^[1] alatt. Ennek a kitételnek egyébként az EU legtöbb tagállama jelenleg megfelel, viszont a cseheknek, németeknek, és balti országoknak kicsit javítaniuk kellene a helyzeten.

Az Európai Szakszervezeti Konföderáció (ETUC) és az Európai Parlament szociáldemokrata frakciója egy másik számítási módot szorgalmaz, amely a nemzeti medián bért veszi alapul, és annak több mint 60-, akár 70-80%-ában határozná meg a minimálbért. Ennek 2019-ben csak Franciaország és Portugália felelt meg a Benchmarking Working Europe legfrissebb riportja szerint. Az OECD által mért EU tagországok közül 10-ben (19-ből) a minimálbér még alacsonyabb, a nemzeti medián bér 50%-a alatt van.

Mivel a valamilyen átlaghoz/ mediánhoz indexálós számítási mód a kontinentális közpolitikai tradíció, kevesebb szó esik a kiadásokhoz indexált minimálbér számításról. Jelenleg Írország (és Anglia) használja ezt a módszert, illetve az USA-ban az MIT gyártott le egy szuper Living Wage Calculator honlapot, regionális, illetve város-vidék bontással. Ez a számítási módszer több szempontból is jobb. Pontosabban meg lehet vele határozni a valós szükségleteket, és jobban alkalmazkodik a valós gazdasági folyamatokhoz, amelyek a termékek és szolgáltatások áraiban gyorsabban megjelennek, mint az átlagbér vagy átlagjövedelem adatokban. Egy nagy baj van vele, nagyon nagyon sok adat kell hozzá, aminek a begyűjtése, feldolgozása és naprakészen tartása költséges (nem nagyon, de azt is el kell dönteni, hogy ezt ki állja), és amire az európai statisztikai adatgyűjtés még nincs felkészülve. A létminimum számítás jelenleg nem készül elég részletes felbontásban, egy bővebb megélhetési bér index számításnak (ami nem vegetálást, hanem egy tisztességes életet biztosít) pedig hiányzik az elfogadott módszertana, amivel jogalkotáshoz felhasználható számokat lehetne produkálni.

Itthon egyre nő a dolgozói szegénység

A European Social Policy Network 2019-es magyarországi dolgozói szegénység jelentése (letölthető innen) azt hangsúlyozza, hogy a jövedelem és bérnövekedés ellenére növekszik az országban a dolgozói szegénység.

2017-ben a 18-64 év közötti lakosság 10,2%-a élt szegénységgel fenyegetett háztartásban annak ellenére, hogy dolgozott.

Ez nem sokkal van az EU átlag (9,6%) felett, azonban 2012 óta (akkor 5,7%) majdnem folytonosan nő és a növekedés intenzitásában hazánk vezet a tagállamok között ezen 5 éves ciklusban. Az is szemléletes adat, hogy míg 2012-ben a dolgozói szegénység hasonló mértékben érintette a férfiakat és a nőket, addig 2017-re az érintett férfiak száma 50%-kal nőtt, viszont a nőké több, mint 125%-kal.

Ugyan az nem világos, hogy a konzultációs folyamat eredményeként lesz-e kilátás sikeres törvényalkotói munkára, és ha igen, milyen konkrétumok lesznek elfogadhatóak, mindenesetre érdemes kiemelni, hogy a konzultációs anyagban javasolt számítás szerint, amely a szegénységi kockázati küszöböt veszi alapul, Magyarországnak jelenleg nem lenne feladata. 2018-ban a küszöb értéke évi 5162 EUR, azaz havi 430 EUR (140-145 ezer forint körüli összeg) volt. A jelenlegi minimálbér (161 ezer forint) a 2019-es emelés óta ennek technikailag megfelel (illetve még nincsenek frissebb szegénységi küszöb Eurostat adatok). Ugyanez nem érvényes a szakszervezetek által javasolt számítási módokra, nem véletlen hangsúlyozza az ETUC, hogy csak ambíciózus javaslatokkal lehet eredményesen felszámolni a dolgozói szegénységet.

A vitaindító nem felejti el, hogy természetesen a minimálbér adózási és járulék kötelezettségei is fontosak, minthogy a minimálbér sokszor bruttóban van meghatározva. A dolgozó csak a nettót tudja elkölteni megélhetésre, a foglalkoztatottságot viszont a munkaadó teljes bérköltsége befolyásolja. Magyarán, ha nagy az adó és járulékteher a minimálbért keresők bérén, akkor van mozgástér a nettó növelésére a munkahelyek elvesztése nélkül. Az alábbi ábra a minimálbért sújtó adóteher százalékos arányát mutatja a teljes munkáltatói költséghez képest.

Politikai kihívások

A Bizottság konzultációs anyagából valóban hiányoznak a jogi vagy közpolitikai eszközök, aminek az az oka, hogy a kérdés nagyobb port vert az elmúlt ciklusban is, legfőképp a konkrét ötletek bedobálása illetve a kitárgyalatlanság miatt. A korábbi tapasztalatok azt mutatják, hogy konkrétumokkal nem lehet egykönnyen előre haladni. A konkrét javaslatok, amely adott esetben már működnek egy tagországban, más tagországok számára nem elfogadhatóak, vagy a munkaadói lobbi hatására olyan gyengére lúgozódnak, hogy a baloldali szervezetek számára értelmüket vesztik.

Az EU 21 tagállamában ugyanis törvényileg szabályozott minimálbér van, míg 6 tagállamban (pl. Dánia, Finnország, Svédország) szektorális bértárgyalások döntenek bérpadlóról az állam és a jogalkotás szerepvállalása nélkül. Ezt a sokszínűséget az EU-s jogalkotás kénytelen lesz figyelembe venni, mert a skandinávok minden északi higgadtságról kialakult sztereotípiát meghazudtoló pörgésbe kezdenek az európai minimálbér szó hallatán is.

A skandináv lobbi a maga faluvédő megközelítéséből érthető, hiszen egy jelenleg még jól működő érdekegyeztető mechanizmusról van szó, összeurópai értelemben azonban tragédia, amit művelnek. Nem csak a minimálbér  szabályozás harmonizációjának megrögzött ellenzői, hanem a skandináv rendszer sajátosságaiból adódóan minden egyéb foglalkoztatáspolitikát érintő harmonizálás kerékkötői is. Például a svéd szakszervezeti szövetség azért lobbizott egy korábbi jogalkotási folyamatban (az átlátható és kiszámítható munkakörülményekről szóló irányelv), hogy ne legyen európai próbaidő harmonizáció, mert a szektorális bértárgyalások rendszerében az egy jól használható tárgyalási alap.

Szóval távolról sem arról van szó, amit a skandináv országok képviselői és érdekképviseletei ismételnek, hogy „ők mindent megtesznek egy szociálisabb Európáért, viszont egy törvényileg szabályozott minimálbér bizonyosan csökkentené a skandináv béreket”.

A valóság az, hogy szeretnék megőrizni a munkavállalói jogok rugalmasságát, mert náluk ez jelenleg éppen bevált (amúgy tényleg), és hogy mi történik Európa többi részén, arra tesznek ők magasról.

Például arra, hogy Kelet-Európában 2000 és 2015 között a munkavállalók szakszervezeti tagsága a 68.5%-ról 59.5%-re csökkent (bizottsági becsült átlag érték).

Egy másik probléma az európai periféria olcsó munkaerejéből profitáló nemzetközi tőkét képviselő keleti elitek. Ez kevésbé komplikált, Mádi László, magyar közgazdász(!) főiskolai(!) tanár(!) elmagyarázta, hogy ha itthon holnaptól „luxemburgi minimálbér lesz”, akkor tönkremegy a gazdaság. Ilyet ugyan senki sem javasolt Brüsszelben, de elrettentésnek jó. Az futószalag propagandán túl a kelet-európai olcsó munkaerőre alapozó gazdasági stratégia látszólag és rövid távon valóban konfliktusban van egy európai minimálbér szabályozással, azonban ez függ annak a részleteitől is. Egyfelől a munkaerő elvándorlás így is lépésre kényszeríti a munkaerőpiacot, másfelől a törvényi minimálbér szabályozás is tudja követni a gazdasági változásokat és a helyi, regionális különbségeket, ha nem egy számszerű összeget vésünk kőbe, hanem a számítási algoritmust. Még kérdéses, hogy mennyire áll bele a vitába a keleti-blokk.

Amíg a régió dolgozói érdekvédelme olyan gyenge, mint ma, valószínűtlen, hogy a keleti kormányok kiálljanak az érdekeikért.

A Tanácson belüli konfliktus mellett a Parlamentben is meg kell vívni a harcot, ahol szokásos lövészárkokon túl a jelenleg francia dominált liberális párt szerepe (és szociális kérdésekben előforduló meghasadtsága) fontos szavazásmatematikai paraméter lesz.

A bizottsági kezdeményezés nagyon aktuális. Ugyan bátortalanabb és tapogatózóbb hangvételű, mint amit a baloldali mozgalmi lélek (és egyébként a rögvalóság) megkívánna, de pont annyira óvatos, amivel talán előre lehet mozdulni az adott politikai közegben.

A helyzet nem rózsás. Itthon a korábban észrevehetetlen szakszervezeti érdekérvényesítésnek újabban egyedül a munkaerő elvándorlás adott lendületet, ezért nem lehet arra számítani, hogy a munkavállalók tömeges identitásra ébredése egyszercsak skandináv társadalmi egyensúlyt alakít ki a tőkések és a munkából élők között. A szakszervezetek szerepvállalása ezzel együtt kritikusan fontos és nélkülözhetetlen, és a konzultációs folyamat ezzel a területtel is foglalkozik majd. Addig is, megpróbálunk túlélni vagy itthon, vagy külföldön, de a jég hátán is.